Mohácsi János rendezése szerint Velencében nem dívik a tolerancia...

„Fogaskerék került a gépezetbe!” – valahogy így mondja a Dózse nagy derültséget keltve, s ha a lappangó előítéletek, a vélt meg a valós sérelmek nyomán felfakadó őrjöngések futószalagjára gondolunk, ezt akár A velencei kalmár egész előadása kapcsán is elmondhatjuk. Mert az a pompás a mondatban is, mint az előadásban: nem megakasztani akar, hanem rásegíteni, hátha mégis így akad majd meg az előítéletek és bosszúállások gépezete. A Mohácsi testvérek átdolgozásában Shakespeare még fricskásabb: mindenki gyanakvással mérgezi magát a a Nemzeti nagyszínpadán.

velencei1

Gáspár Sándor, Hevér Gábor, Szatory Dávid és Farkas Dénes / fotók: Znamenák István

Mohácsi János rendezése szerint Velencében nem dívik a tolerancia, bár látszólag a másság sem üldözendő. A Dózse Marton Róbert játékában bandázik a haverjaival, és leginkább fetreng a város élén Portia rizzsel tömött babzsákján, míg a mértékadó haveri társaság fele Portia kezéért eped, a másik fele pedig nézi. Nem barátok, csak összejárnak, de még egymás neve sem ugrik be mindig, csóró Bassanio haverjuknak nem adnak kölcsön, ha pedig a hatalom úgy kívánja, lefogják szerencsétlenül járt társukat, Antoniót is. Mi tartja össze őket? Például, hogy imádják a zsidóvicceket, s a leleményes dramaturgia (Perczel Enikő és Mohácsi István) derekasan szállítja is a kamatos Kohnokról szóló tréfákat, de olyan szemérmetlen mennyiségben, hogy tisztán kihallatszik: Velencében a zsidóvicc már közbeszéd. Mikor pedig szintén Portia kezéért versengve feltűnik a színes bőrű marokkói herceg (Fehér Tibor), majd a leszbikus aragóniai nagymogul (Gáspár Kata), újabb pajkosságok kerülnek terítékre, mert a mértékadó haverok a kérők háromládikás próbatételeinél is jelen vannak. Huncut mak-mak kórussal segítik az afrikait, akit végül a tengerbe dobnak („most ugrik a majom a vízbe”), ám a mókából háború lesz, holott a fiúk igazán nem tudhatták, hogy a herceg nem tud úszni. A leszboszi szerelem sem teljesedhet be, mert a mogulina rossz ládikát választ, mindenesetre a Dózse hirtelen felindulásból törvényt íratna, és kőbe vésné, hogy azonos neműek nem alkothatnak családot a jövőben. Egyik-másik vendégszöveg előburjánzása akár ismerős is lehet, bár azokról a retorikai fordulatokról, melyek közéletünkben lidércesen komolynak hatnak, Velencében kiderül, hogy csupán a mókát szolgálják. Bravúr, hogy a szellemes és a jóval olcsóbb, bulvár vígjátéki elemeket egyaránt mozgósító darab feszültsége mégsem oldódik. A tét nő, a felszínes viccelődésből éles és gyűlölködő szembenállás lesz.

Shylockot sokszor csipdesik viccekkel, de a tárgyaláson már közellenségnek tekintik, ami igazán színjáték a velenceiek részéről, hiszen a per sem több kutyakomédiánál. Shylock feszengésen kívül mást nem is igen tehet, mikor kiderül, hogy a Dózse a bíró, aki feltehetően elfogultan ítél majd Antonio haverjával szemben. Amikor pedig feltűnik Portia jogi szakértőként, mindössze egy nyavalyás bajusszal férfinak álcázva, valamint többször is összekapva Szatory Dávid hebehurgya Bassaniójával, aki a tudort rendre édesemnek szólítja, a zsidó hiába próbál tiltakozni. Radnay Csilla remek modern női figurát játszik, aki hol szempilla-rebegtetéssel, hol egy feminista diktátor kíméletlenségével gyűri maga alá a férfi nemet, és Shylock is a hatása alá kerül. Mikor úgy tűnik, hogy az álruhás Portia a törvénynek és a szerződésnek szerez érvényt, akkor Shylock azon nyomban elfogad, s ezzel szentesít is minden csalást. A haverok hőzöngenek, mégis lefogják Antonio haverjukat, és kiszolgáltatják a zsidó bosszújának. Mikor aztán mégis a zsidó jár pórul, akkor viszont a haverokban lángol fel a bosszú: elkobozni Shylock vagyonát és halál reá. Antonio az egyetlen, aki már nem kívánja megölni, erre legalább megkeresztelik a zsidót. Szép ez a csiki-csuki játék, sokszor fordul, és bármikor ismét fordulhat, kezdődhet elölről a bosszúállósdi az erőviszonyok függvényében. A meggyötört Antonio és a kisemmizett Shylock pedig hiába kerül azonos platformra, odáig mégsem jutnak, hogy ezzel kezdjenek is valamit.

velencei2

Martinovics Dorina és Radnay Csilla

Gáspár Sándor zsidója egy ereje teljében lévő Shylock. De erejét, ahogy zsidóságát is, megtartja magának: a színész kimérten mozog, megfontoltan beszél. Van benne valami péterien kősziklaszerű a kaftán alatt, ami azonban nemcsak belső szilárdsággal vértezi fel, hanem ormótlanul nehézkessé is teszi, mert gyanakvással nem lehet közeledni senkihez. Eltűri a megbélyegzést, de ő maga is tele van előítéletekkel a velenceiek, főként Antonio iránt, még a lánya elrablását is a nyakába varrja, sőt Bassanio vacsorameghívását cselnek véli. Egyszerre állhatatos, az utolsó zsidó, aki kitart Velencében, és önfejű makacs, aki a lányát fogva tartja, majd megtagadja, és csökönyös bosszúvágyát hagyja józanságán elhatalmasodni. Hevér Gábor Antoniója viszont otthonos könnyedséggel mozog a latens gyűlöletbeszéddel átitatott Velencében, ugyanakkor ő az egyetlen, aki kezességet vállal Bassanióért, befogadja Némedi Árpád dohogósan virgonc Lanzalóját, nem ért egyet a zsidó lánya, Jessica (Bánfalvi Eszter) burleszkbe illő szöktetésekor a kincsek elcsenésével. És ő az, aki egyszer csak kisebbségbe szorul, eltaszíttatik a többségtől, végigjárja a maga kálváriáját, és végre megért valamit. Hevér kereskedője szinte zavarodottan, a kiállt élményekbe belerokkant fáradtsággal mond le a zsidó vagyonáról, és nemcsak a halálát, de keresztelőjét se kívánja, holott korábban disznóhúst küldetett neki és kis híján a kilincsére szart. Mindkettejüknél ugyanaz az állapot a végállomás: ugyanúgy elgyötörve vánszorog ki a színről Gáspár Shylockja Jessicával, mint Hevér Antoniója. Kapcsolat, párbeszéd, megoldás azonban továbbra sincs arra a problémára, ami idáig vezetett.

Az előadás végén az üres színen maradt pénzes ládikát a leereszkedő vasfüggöny roppantja szét. Ebben a rózsaszín dobozban volt az a háromezer dukát, ami a szerződés szerint visszajárt volna Shylocknak; ha úgy tetszik, amit Shylock juszt se hajlandó kinyitni, elfogadni, belenézni, megismerni, s ami miatt voltaképpen minden csúfság megtörténik. De az előadásban több ládikó is feltűnik, mintha valami másnak is a szimbólumai lennének. Antonio is kap ládikót, a cselekmény pedig sokáig három másik ládikó titka körül forog, melyek közül, ha valaki jól választ, elnyeri Portia szerelmét. Martinovics Dorina gyermekien boldog együgyűséget árasztó Nerissája több ízben nagyszerű infantilizmussal rá is játszik erre a titkot rejtő dobozok bemutatásánál: „Ládikák. Arany. Ezüst. És ólom.” És meglöki őket, mozgásba hozva valamiféle gépezetet, ami talán leginkább az igazság mérleghintáját idézi. És voltaképpen az ide-oda lengő dobozok miatt hal meg két ember, Portia tőlük teszi függővé a jövőjét, fél Velence értük töri magát. Aztán a Mohácsi féle verzióban napvilágra kerül a titok, hogy nincs is bennük semmi titok, s így persze nincs megoldásuk sem. Portia vicces kedvű apukája csak hülyéskedett, bízva benne, hogy lánya nem ládikók meghagyása szerint fog házasodni. Eléggé nyugtalanító, hogy még Velence láthatóan legokosabb asszonya sem jön rá, hogy vagy bele kéne néznie az idegen dobozokba, vagy egyáltalán nem kéne foglalkoznia skatulyákkal.

William Shakespeare – Mohácsi testvérek: A velencei kalmár
Díszlet: Mohácsi András. Jelmez: Remete Kriszta. Dramaturg: Mohácsi István, Perczel Enikő.
Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Hevér Gábor, Gáspár Sándor, Bánfalvi Eszter, Mátyássy Bence, Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Szatory Dávid, Marton Róbert, Makranczi Zalán, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Némedi Árpád, Gáspár Kata. Zenekar: Kovács Márton, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos.

Nemzeti Színház, 2013. március 22.

Facebook Comments