Rekedtes hang, picit lomha sietősség, szélesre tárt mosolyok, nagy nevetések, ilyennek láttam, távolról, közelről. 

Szeretetre méltó ember volt, és szeretetre méltó színész. Tele vitalitással, habzsoló életörömmel. Valamiképpen mindig jelen volt az életünkben, a színházban, a képernyőn, a filmeken. Legendás és fajsúlyos szereplője lett a hazai színházi szcénának, pedig majdnem mindig epizódszerepeket játszott. Néha egészen aprókat. Mégis: alakjai karakterességével, megformáltságával fölébe nőtt szerepeinek, dús életismerete, hatalmas szakmai tapasztalata, személyiségének súlya, fáradhatatlan életszeretete átsütött figuráin. Jelenség volt; a mackósságával, a szelíd bohémségével, a lendületességével, a mohó játékosságával, a fölcsattanó harsányságával, a dörmögéseivel és zsörtölődéseivel megkonstruált magának egy szerepet, aki ő volt, és csakis ő: a Frici.
Utolsó színházában, a Nemzetiben, ahol több mint egy évtizedet eltöltött, sok és sokféle epizódszerepet bíztak rá. (Meg néhány nagyobbat is.) Alföldi Róbert kortársi Hamletjében az egyik sírásót adta. Virgonc derűvel. Elpusztíthatatlan életkedvvel. Kajánul kiröhögve az elmúlás, a mulandóság pátoszos áhítatát. Az emberi lét végessége fölött merengő magukba roskadtakat. Olyan vidor játékossággal és kópésággal adogatva színésztársának, a másik sírásót játszó, ugyancsak vidor Znamenák Istvánnak a csontokat, az egymásra rétegződő szeméthalmok alól előkerülő történelmi rekvizitumokat (vörös csillagot, auschwitzi rabruhát, ’56-os lyukas zászlót), mint aki mindent tud az életről. Valószínűleg mindent tudott az életről, de legalábbis sokat, nagyon sokat. Mellesleg, prímán megcsinálta a figurát, testet adott a shakespeare-i alaknak, egyedivé rajzolta az arcélét, aki végül már ő lett egészen, a kicsit korpulens, néha öblösen nagyhangú, néha morgolódva magába vonuló, de mindig nagyon emberi s nagyon is földközeli jelenség, színészfenomén.

A Koldusoperában (Ónodi Eszterrel). Szilágyi Lenke felvétele

Mert az volt, igen, színészfenomén, aki magára tudta venni, és originális módon meg tudta jeleníteni egymásba úszó kusza korszakok tevékeny kisemberét, a sürgő-forgó polgárt, aki mindig sietett valahova, mindig serénykedett, vagy csak várt valamit, nyugalmasabb világot, jobb életet, de legalábbis az egymás közt vagyunk bensőségességét. Meg azt, hogy kiröhögjük az ostoba és pöffeszkedő hatalmakat és hatalmasokat, akik mindig mindent elkövetnek, hogy lenyomjanak, hogy elvegyék az emberhez méltó élet esélyét.
Hollósi Frigyes sűrű emberi sorsokat rakott a színpadra, akkor is, mikor Peachumként akkurátusan beosztotta a koldusok mozgásrendjét Ascher Tamás Koldusoperájában a Katonában, s akkor is, mikor egykedvűen szöszmötölt és búsongott a Nemzeti Úri murijának szilaj móriczi alakjai között, vagy éppen hangtalanul felszolgált az Egyszer élünk… később Gulagra vagonírozott kocsmárosaként.
Fegyelmezett csapatjátékos volt, alázattal szolgálta az előadást a legkisebb szerepben is. Sokféle alakítását láttam (nem mindegyiket), de nekem sokáig a katonabeli Koldusopera Peachumje volt és maradt. A koldusmaffia főnöke. A korbácsos családfő, a gondos maffiavezér. Aki a Csákányi Eszter játszotta, élesre fent nyelvű Peachumnével együtt viszi a boltot, és igazgatja kis családját meg a slampos, lepusztult fiúkat. „Peachumje szenvedélyességében is precíz kisember, aki tisztes iparosként akarja űzni a koldusok futtatását”, írtam róla akkor, a bemutató után, 2001-ben.
Rekedtes hang, picit lomha sietősség, szélesre tárt mosolyok, nagy nevetések, ilyennek láttam, távolról, közelről. A nemzetibeli Úri muriban Borbíróként ült a kocsmaasztalnál, borostásan, csapzottan, másnapos nyúzottsággal. Előtte söröskriglik; csak néha mozdult, hogy elhessentse a legyeket, pontosan úgy, ahogy Móricz megírta nagyszerű regényében. Egy törzsökös magyar úr a kiszikkadt magyar ugaron, aki némán s megadóan tűri a dévaj Csörgheő Csuli élceit, ugratásait. Aki dacos közönybe burkolózva befelé figyel, vagy csak úgy tesz, mintha már nem is figyelne semmire, de azért együtt lélegzik a környezetével.

Az Úri muriban. Schiller Kata felvétele

Pályája nem volt különösképpen kacskaringós. A Főiskoláról, ahova elsőre felvették, néhány rostavizsga után eltanácsolták. Nehezen heverte ki a megaláztatást („…négy évig nem mentem azon az oldalon a Rákóczi úton, annyira megviselt”, mondta később). Szolnokra került, s ott játszott tizennyolc évig, változatos szerepkörökben. A Nemzeti Színház Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette csapatához 1980-ban szegődött, majd ’82-ben alapító tagja lett az induló Katonának. Schwajda György invitálására 1993-ban egy évadra kiruccant a Művész Színházhoz, majd hamar visszatért anyaszínházába, a Petőfi Sándor utcába, ahol összességében két évtizedet töltött el.
Játszott a legendás Három nővérben (ma is előttem van, ahogy fess Rode alhadnagyként magnéziumlámpát villant a fényképeszkedő társaságra), aztán az Übü királyban csillogtatta szarkasztikus jellemábrázoló tehetségét a címszereplő Sinkó László társaságában. De játszott a Mirandolinában, a Galóczában, Az imposztorban, a Vízkeresztben, többek között. Ez utóbbiban Valentine-t, a decens nemesurat adta, aki híreket hoz a hercegnek. Hibátlanul belehelyezkedett a kényes szituációba. Ki is tágította valamelyest a figura mozgásterét. Kis szerepek sokaságában lépett fel, de mindet szakszerűen, tehetsége legjavát adva formálta meg. Egyszerűen, sallangtalanul.

A Hamletban (Znamenák Istvánnal). Schiller Kata felvétele

Aztán következett tíz év a Nemzetiben, ahova ugyancsak Schwajda György hívására igazolt le. Játszott a III. Richárdban, a Buborékokban, a Mester és Margaritában, A jégben. A Jó estét nyár, jó estét szerelemben az apát adta, az Ármány és szerelemben Millert, az öntudatos muzsikust, s legvégül, az Egy elsurranó patkányban címszereplő lett, de már nem sokáig játszhatta.
Film-, televíziós (és szinkron-) szerepeinek száma szinte megszámlálhatatlan. Játszott a nyolcvanas, a kilencvenes s a kétezres évek számos emblematikus magyar mozijában, a Dögkeselyűtől a Kutya éji dalán át A nagy generációig s az Egészséges erotikáig. Többnyire finom kis karakterszerepeket, de szakmányban, s nagy műgonddal. A Cha, cha, cha (1982) tánctanára meghozta számára az ismertséget és a szakmai elismerést is. A Feri és az édes élet (2001) címszerepéért megkapta a Filmszemle legjobb férfi alakításáért járó díját. Az egyik legfoglalkoztatottabb s legnépszerűbb magyar színész lett, filmen, színpadon. A nagyközönség főképp tévéjátékokból, televíziós sorozatokból ismerte, játszott a Kisváros, az Angyalbőrben s legutóbb a Tűzvonalban című tévésorozatban.
Mikor 2012. december elején közzétették halálhírét az interneten, arra gondoltam, az nem lehet, hogy ő, aki maga volt a lebírhatatlan életerő, a játékosság eleven szobra, nincs többé. Sokféle szerepében láttam, írtam róla mondatokat, de jobban kedveltem annál, hogy csak a szakma szigorú szabályai szerint közeledjem hozzá. Mondjuk, ott volt Pécs és valamelyik POSZT, ballagtunk a Király utcán a Széchenyi tér felé, jött szembe sietősen a kedvenc kutyájával Frici, lelkesen üdvözöltük egymást, s ez olyannyira hozzátartozott a világ rendjéhez, hogy kár is szót vesztegetni rá.
Utolsó éveiben is sokat játszott, pedig régóta betegeskedett, de úgy látszott, hamar kijön a gyilkos kórból; legalábbis ezt reméltük, sokan. Hetvenegy évesen ment el, A velencei kalmárban már nem léphet színpadra.