Nyilván van egy vízibuszjárat Naxoszból Richard Straussig.

Nem vagyok benne biztos, hogy a címben jelzett mondatot, amely elhangzik a darabban, Hofmannsthal és Richard Strauss egészen pontosan úgy gondolta, mint Anger Ferenc rendező. Van persze kuszálódás az Ariadné Naxoszban-ban. (Hogy is? Naxosz: sziget. Akkor Naxoszon. Per analogiam Krétán, Cipruson, Máltán stb. Az opera lánykori magyar címe: Ariadné Naxosz szigetén. Viszont az Operaház előadásában ki van téve az áthúzott helységnévtábla az országútra, vagyis a falu végén vagyunk. Eszerint ami azelőtt puszta volt, település lett. Ami azelőtt sziget, most szárazföld. Ez már a kuszálás része?) A szerzők a műfajokat kuszálták össze, a tragédiát és a commedia dell’artét, mert Bécs leggazdagabb embere kitalálta, hogy a tragikus Ariadné-operát és a következő „műsorszámot” – így mondják ma a tévékben -, a könnyű vígjátékot szinkronban, egy időben és egy helyen kell előadni. Hogy a vendégek le ne késsék az előkelő estély fénypontját, a tűzijátékot, amely pontban kilenckor kezdődik.

Vagyis összekuszálódik a magas művészet és a kommersz, a zeneszerzői áhítat és a fizetett tömegkultúra, az elit műélvezete és a szórakoztatás igénye. Ki lehet-e hozni ebből a kuszaságból valami jót is? Ki. Az Ariadné-opera zeneszerzőjét a munkamegbeszélésen azonmód elbűvöli a Zerbinetta-társulat vezetője és primadonnája, aki eldönti, hogy improvizációkkal fogják felpörgetni az egyébként unalmas operaelőadást, a címszereplő végtelen lamentálását amiatt, hogy szerelme, Thézeusz kirakta a lakatlan szigetre, és elhagyta. A cél a magába süppedt hősnő felvidámítása. Ám a derekas próbálkozás nem látszik eredményesnek. Viszont épp arra jár Bacchus isten, akinek sikerült kiszabadulnia Kirké rabságából. A kissé megzakkant Ariadné előbb Hermésznek hiszi, de mire rájön a tévedésére, már belé is szeret szabadítójába, és hatalmas, posztwagneri kettősben olvadnak össze. Kábé ennyi.

Anger kuszál még egy keveset, amíg létre nem hozza a gordiuszi csomót. Nála mindkét színtársulat komolytalan, bohókás elemekből áll, a hisztériáját karmesteri állványról vezénylő, földön kúszó Komponista önmaga paródiája, a Táncmester tolószékes béna, a könnyű és a nehéz műfaj képviselői egyaránt mozgásszínházi edzésmintákban közlekednek, ha nem épp a hórukkemberek csapják valamelyiküket a hónuk alá, ahogy a díszletbábukat, amelyekkel rendszeres összevisszaságban időről időre átvonulnak a színpadon. Az előjáték végén, amelyet a rendező műveltsége folytán Vorspielnek nevez, a Komponista formálisan kettészakad a művészetét ért traumától, testének két felét a függöny két szárnya lebbent föl az opera (Die Oper) kezdetére. Már ezt megelőzően, az előadás legelején megismerkedtünk Ariadné előtörténetével, mégpedig némafilm formájában, látjuk kedves családja körében mint labirintust rajzolgató kislányt, majd húsz évvel később felnőtt nőként, amint kedélyesen kergetőzik az asztal körül a kicsiny, majd kifejlett Minotaurusszal, mígnem jön, lát és győz Thézeusz a késével, és oldalkocsis motorbiciklijén elmenekíti Naxoszba (vagy -ra), s persze ott is hagyja a némán, olvadó sminkjétől maszatosan jajveszékelő nőt.
A felkunkorodó országút (lásd Bohémélet-díszlet, Salzburger Festspiele, 2012), a Naxosz helyiségnévtábla, a légyfogó-papírral ellátott Minotaurusz-múmia és a motorbicikli-roncs mellett koszlott hajléktalanként polipmatracon rostokoló Ariadné eléggé megviselt, vélhetően klimaxon túli állapotban van, rá sem hederít sem a kalauznőnek öltözött nimfákra, sem a hason fekve napozó meztelen férfiakra, akik Zerbinetta improvizációjára megelevenednek, és ágyékukon fügefalevéllel, piros kalapban, aktatáskával vitustáncolnak. Ha már ez se hat, akkor mi? Nyilván, hogy Bacchus a nyerő, aki piros űrhajón érkezik bukósisakban, ha leveszi, úgy néz ki, mint az istállómester a Barnum Cirkuszból, horgonyra vontatja a polipmatracot, csillagokat varázsol az égre, kinöveszti a füvet, és elbújik mögé enyelegni a megvigasztalódott hősnővel.
Sok fáintos részletet nem említettem, ezeken még rágódnom kell egy darabig, például, hogy miért kell az előjátékban (Vorspiel) megfojtani a béna tánctanárt, ölébe lökve a Minotaurusz-kellékfejet. Vagy miért használják szegény nimfák fallikus segédeszközként a műanyag polipkarokat. (Persze jobb híján…) És miért maradnak a közlekedés nélküli kalauznő-szigeten (?) az egymásra talált szerelmesek, miután száguldottak egyet a roncsmotoron, és ott van nekik az űrhajó is. Ezen még gondolkodnom kell. Nem vagyok teljesen járatlan Ariadné-ügyben, láttam egy tucat különféle előadását – legutóbb Klaus Guth pompás, étteremben játszódó zürichi rendezésnek felvételét a fantasztikus Emily Magee-vel -, de úgy érzem, még sokat kell tanulnom, amíg felnövök ahhoz, hogy megértsem Anger Ferencet. Parodizálni akar talán? Brecht-követő, aki a „nevetni a sírókkal, sírni a nevetőkkel” elvét vallotta? Vagy csak minden pillanatban ki akarta tölteni valamivel az űrt, amely a Strauss-opera hallatán a fejében tátong.
A mütyürkézéstől nem jutott idő a szereplőkre, akik újfent magukra vannak hagyva szólamuk kottahű eléneklésével, mintha ez volna az operajátszás. Héja Domonkos olyan hányaveti módon, sugallat és intenzitás nélkül kezeli a darabot, mintha máshol járna az esze, és nemigen érdekelné az egész. Lejátsszák így is a partitúrát, különösebb baj nem történik. Maradhatós énekteljesítmények sorakoznak egymás mellett, belső ihlet, elkötelezettség és kapcsolódási pontok nélkül. Vizin Viktória próbálkozik valamit kezdeni a Komponista fölhevült lelkületével, de „figuráznia” kell jellemfestés helyett, és a hangja is lebeg a magas regiszterben. Szabóki Tünde reménytelen helyzetben van, mert ha az előadás nem akarja elhitetni Ariadné valódi fájdalmát, magányát és depresszióját – és akár önsajnálatának iróniáját is -, az opera (Die Oper) nem születik meg. Ha csak expresszivitás nélküli hangok törnek elő a komikává lett tragikából, akkor vajon miről beszél Hofmannsthal és Strauss? Rácz Rita Zerbinettája megél a koloratúrájából, de a kissé testetlen vokalitás és a valódi, rezignált élettapasztalattal árnyalt kedély hiánya nem engedi a karakter közelébe. Thomas Piffkának idétlen öltözékben kellene hősnek (inkább csak hőstenornak) látszania; az előbbi lehetetlen, az utóbbival nagyjából megbirkózik. Váradi Zita, Schöck Atala és Wierdl Eszter mint kalauznő-nimfák kellemesen teljesítenek, és időnként előveszik a menetrendet: nyilván van egy vízibuszjárat Naxoszból Richard Straussig, csak nem tudni, mikor indul.
Nem lepődöm én már meg semmin.
De miért kellett megfojtani a szegény béna Tánctanárt?

Richard Strauss: Ariadné Naxoszban
Szövegíró: Hugo von Hofmannsthal. Karmester: Héja Domonkos. Koreográfus: Venekei Marianna. Díszlet- és jelmeztevező: Zöldy Z. Gergely. Rendező: Anger Ferenc.
Szereplők: Franz Tscherne, Gurbán János, Vizin Viktória, Thomas Piffka , Megyesi Zoltán, Rezsnyák Róbert, Szüle Tamás, Rácz Rita, Szabóki Tünde, Szegedi Csaba, Vadász Dániel, Cser Krisztián, Horváth István, Váradi Zita, Schöck Atala, Wierdl Eszter.

Magyar Állami Operaház, 2013. május 17.