Szerintem az utolsó két évadban lett igazán jó színház a Nemzeti, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon érdekes évadai lehettek volna az Alföldi-féle színháznak. 

– Néhány hónapja döntötted el, hogy otthagyod a Nemzetit, hamarosan az utolsó előadásotok is lemegy. Hogy érzed magad, amikor ebben az utolsó, „átmeneti” időszakban bemész a Nemzetibe játszani?
– Nem szeretem a hosszú átmeneteket. Ha valami eldőlt, jobb, ha annak hamar vége – ne húzzuk-nyúzzuk hónapokig: még mindig játszunk, még mindig állva tapsolnak a nézők, sírunk – ez így még sokkal fájdalmasabb… De persze nem teheti meg az ember, hogy feláll, és azt mondja, viszontlátásra – végig kell játszani a repertoárt. Ezek nehéz idők. Azon egyáltalán nem gondolkodom, hogy jól döntöttem-e, mert nem tudtam volna másképp dönteni. Mivel nem tetszik, ami történt, és megengedhetem magamnak, hogy ne maradjak a Nemzetiben, elmegyek, de nem vagyok hajlandó a helyzet áldozatának tekinteni magam. Ez nem egy meccs, amiben Vidnyánszky Attila győzött, mi pedig vesztettünk. Azt valahogy hamarabb feldolgoztam, hogy színészként mit jelent eljönni a Nemzetiből, mit jelent abbahagyni ezt a fajta színházcsinálást. Most majd ki kell pakolnom az öltözőt, el kell búcsúznom azoktól, akik tíz év alatt a mindennapi életem részévé váltak: a kellékesektől, a büfésektől, a portásoktól – ez, az emberi része még nehezebb. Persze, a társulat elvesztése fáj a legjobban – lehet, hogy bizonyos kollégáimmal soha többé nem fogok egy színpadon állni, talán majd szinkronstúdiókban összefutunk, vagy filmforgatásokon, ha lesznek olyanok egyáltalán. Nagyon megszerettük egymást, és a döntés óta talán még közelebb kerültünk egymáshoz. Főleg mi, akik az Angyalok Amerikában-t játsszuk, és estéről estére megéljük ezt az elképesztő, hisztérikus, nagyon megrendítő sikert. Közben persze hallom, ahogy az ott maradók megbeszélik: ki mit játszik jövőre, kinek milyen ajánlatot tett Vidnyánszky.
– Hogy viszonyulsz azokhoz, akik a Nemzetiben maradnak?
– Én nem azért megyek el, hogy bármivel szembesítsem a többieket. Ez mindenkinek a saját élete, a saját sorsa.
– Hogy működik most a színház? Jelen van már az új vezetés? Tevékenykedik a miniszteri biztos?
– A napi működésen nem látszik semmi: lázas munka folyik, próbálják a Mephistót és Az ördög szekrényét. Fekete Péterrel, a miniszteri biztossal egyetlenegyszer találkoztam, Vidnyánszky Attilával is csak egyszer beszélgettünk, európai emberek módjára. Azt hiszem, belátták, hogy nekik sem érdekük tovább nehezíteni ezt az amúgy sem könnyű helyzetet, főleg miután együttműködéssel találkoztak a színház – mind a gazdasági igazgatóság, mind a társulat – részéről. Senki nem köpködött le senkit, senki nem gáncsolt el senkit a folyosón.
– Szerinted melyik az Alföldi-korszak legértékesebb előadása?
– Az Egyszer élünk. Amikor ott állunk a harmadik felvonásban, és arról beszélünk, hogyan ment tönkre minden a hazudozástól, az elhallgatástól – nekem euforikus élmény. Lenyűgöz, hogy ilyen nyíltan, ilyen egyenesen beszélhetünk arról, ami ma Magyarországon történik. Kaposváron éreztem ilyet utoljára, vagy akkor, amikor ’88-ban a Vígszínházban vendégszerepeltünk Erdman Az öngyilkos című darabjával: szinte minden mondat után tapsolt a közönség, mert pontosan értették, hogy miről van szó.
Andrei Şerbannal is nagyon szerettem dolgozni, főleg a Három nővér próbái alatt. Egészen más volt vele a munka, mint addig bárkivel; nagyon színházi, nagyon szenvedélyes, nagyon végletes volt minden, amit a színészektől kért – őrületesen élveztem, és nagyon szép előadás lett a Három nővér. Érdekes módon az Angyalok Amerikában nehezebben ment. Nagyon jól kezdődött, de aztán valahogy megrekedtem, és Andrei elkezdett elégedetlen lenni velem. Amennyire gondtalan volt a Három nővér, és mindig úgy éreztem, hogy pontosan értem Andreit, most valahogy nem értettem. Azt hiszem, könnyebbnek gondoltam a szerepet, mint amilyen. De nagy öröm játszani az előadást.
Alföldi Robi előadásait is mindig érvényesnek gondolom; szeretem azt, amiről és ahogyan a munkáiban beszél. A Szent Johannát, a Hazafit nekünk!-et és főleg a Sirályt nagyon szép előadásnak tartom – milyen jó, hogy ez maradt a végére. Nagyon nagy dolog, hogy olyan évaddal fejezzük be, amikor büszkén vállalhatjuk az összes előadást, amit játszunk. Szerintem az utolsó két évadban lett igazán jó színház a Nemzeti, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon érdekes évadai lehettek volna az Alföldi-féle színháznak.
– Tetszett neked ez a nagyon határozott, elsősorban a társadalmi problémákra koncentráló műsorpolitika?
– Nagyon. A színháznak az a dolga, hogy kritikus legyen, elemezzen, tükröt tartson – és ebben Robi az élen járt. Nyilván az élet is alá dolgozott: az elmúlt három, furcsa év gondoskodott róla, hogy mindig legyen miről beszélni. Nem is feltétlenül az igazgatóváltások miatt tragikus az, ami ma a magyar színházakban történik. Éppen az a legfájdalmasabb, hogy az aktuális kultúrpolitika szerint a színháznak nem az a dolga, hogy a világról, a máról beszéljen, hanem hogy szép legyen, szórakoztasson, andalítson – nem tudom, hogy ezt a hülyeséget mikor lehet majd elfelejteni. Olyan, mintha visszacsúsztunk volna a hetvenes évekbe. Mintha semmi sem változott volna, mintha egyáltalán nem okosodtunk volna ezek alatt az évek alatt, mintha nem tanultuk volna meg, hogy a színdarabokat másképp is lehet játszani. Fontos, jó színvonalú színházakat veszítünk el, és semmi új nem épül helyettük. Valószínűleg ez egy elkésett színházi rendszerváltás következménye is: sajnos mindenütt a világon az a helyzet, hogy egy kétmilliós nagyvárosban csak három művészszínház van, ezeket tartja el az állam meg a főváros, a többi pedig szórakoztató, bulvárszínház – de nálunk nagyon durván, nagyon hirtelen jött ez a változás. Teljesen átrendeződött a színházi szakma – egyáltalán nem színházi szempontok szerint. Tragikus, hogy a politika ennyire belemászik a színházak életébe, és hogy politikai szempontok teljesen felülírhatnak alapvető színházi törvényeket. Nem tudom, mire nem figyeltünk oda, hogy ez lett a vége, de nagyon szomorú végignézni, ami zajlik, és fogalmam sincs, hogy helyre tud-e állni valaha is az, ami elromlott.
– A hosszú társulati létezés után mennyire tűnik félelmetesnek a szabadúszás?

Kulka János. Schiller Kata felvétele

– Valahogy nem félek a jövőtől. Egyszerűen nem vagyok hajlandó a jövőm miatt rettegni. Az, hogy a hatalmas színészetemet hurcoljam körbe a különböző színházakban, annyira nem lelkesít – olyan színész vagyok, akinek nagyon fontos, hogy legyen színházi otthona. De soha nem voltam még szabadúszó, talán bízom is magamban, és egyelőre minden jól alakul: május végén kezdem próbálni a Hyppolit, a lakájt Mohácsi Jánossal a Belvárosi Színházban, az ősszel pedig a Chicagót Bozsik Yvette-tel a Centrálban. Nagy kedvem van mindkettőhöz. Mindig nagyon szerettem többfélét csinálni, nem leragadni egy szerepkörnél, egyfajta szerepnél. Ahogy az angol színészek elmennek fél évre musicalt játszani, aztán Shakespeare-t próbálnak a londoni Nemzetiben. Az egyetlen félelmem az, hogy ne kelljen olyan munkákat elvállalnom, amiket csak a pénzért csinálnék. Eddig megkímélt ettől az élet, nem akarom ötvenöt évesen elkezdeni.
– Néha azért részt veszel a bulvárhoz közelítő produkciókban. Mi a mérce?
– Azt gondolom, hogy megvéd az ízlésem. A Hat hét, hat táncra gondolsz? Átírattuk Parti Nagy Lajossal, hogy ne legyen olyan szentimentális. Lehet, hogy így is sovány a történet, mégis van benne valami, amiért érdemes volt eljátszanom; frenetikus szórakoztatás, a szó legjobb értelmében, és nagy öröm Vári Évával, régi barátommal játszanom. Különben sem sok darabot írnak ötvenöt éves meleg férfiakról és hetvenéves nőkről.
– Majdnem ugyanannyi időt, egy-egy évtizedet töltöttél a három fontos társulatodnál: Kaposváron, a Radnótiban és a Nemzetiben.
– Az első, pécsi négy év is nagyon fontos volt – nem tudok pályakezdő színésznek ennél boldogabb indulást elképzelni. Szegvári Menyhért nagy ambícióval vetette bele magát főrendezőként a munkába, és született néhány olyan előadás, amire még ma is jó szívvel gondolok vissza. Az volt a baj, hogy túl magasra szaladtam. Az lett volna a következő lépés, hogy veszek egy szőlőt a hegyen, és Pécsen maradok életem végéig. De kezdtem érezni, hogy nem lesz jó vége annak, hogy mindig ugyanabban a közegben ugyanazokat a köröket futom, egyre kevesebbet várnak tőlem, és egyre több mindent hagynak rám. Kezdtem érezni, hogy ellustulok, elkényelmesedem, és annyira megijedtem ettől, hogy amikor Babarczy László átjött vendégrendezni, majd hívott Kaposvárra, azonnal átszerződtem.
A nyolc év Kaposvár lett a biztos alapom a további évekhez. Ott tanultam meg dolgozni, próbálni, és ott tanultam meg tűrni. Volt néhány olyan hét, hónap, amikor azt éreztem, hogy sem fizikailag, sem mentálisan nem fogom túlélni a próbaidőszakot. A pécsi évek után sokszor nagyon ridegnek tűnt nekem ez a fajta iskola. Sokszor éreztem elhagyatva magam. Nem szeretve. Azt hittem, hogy nem kellek, vagy legalábbis nem csinálom jól a dolgomat, míg végül megértettem, hogy a kérlelhetetlen szakmai szigorúságot kevertem össze valami érzelmi hülyeséggel. Rájöttem, hogy ha rendületlenül hajtják az embert, az maga a szeretet, és nem kell arra várni, hogy fogják a kezemet, simogassák a fejemet a próba után. Boldogság volt túllépnem magamon és ezeken a kétségbeesett időkön. Azt, hogy ez sikerült, nyilván azoknak a rendezőknek köszönhetem, akik bíztak, hittek bennem. Megerősödtem Kaposváron, és azt hiszem, valami nagyon lényeges dolgot értettem meg a színházról. Emlékszem, hogy amikor elszerződtem a Radnótiba, Babarczy László azzal engedett el, hogy nyugodt, mert tanultam annyit, hogy azt most már mindenütt tudom majd képviselni. És tovább is tudom adni.
A Radnótiban az első néhány év egészen elképesztő volt, jó előadások, nagy sikerek jöttek egymás után: Vallóval a Háztűznéző, a Ványa bácsi, a Szerelem, Zsótér első pesti munkája, a Görög, és a Csányi János-féle Szentivánéji álom is akkor készült, ’94-’95-ben. Szóval nagyon sikeres lett a pesti bemutatkozásom. A kaposvári kemény drill után viszont furcsa volt a „liberáldemokrata” szemlélet a Radnótiban – hogy minden színész azt csinál, amit akar. Az első munkám a Deák Krisztina rendezte Szarvaskirály volt, és emlékszem, a Kaposvárról hozott lendülettel mindenre akadt valami ötletem, nem foglalkoztam azzal, hogy ez másokat érdekel-e, soroltam a rendezőnek a kollégáknak szánt instrukciókat… Láttam, hogy ez megütközést kelt másokban, főleg szegény Bálint Andrásban – pedig csak azt akartam, hogy jó legyen az előadás. A színházon kívüli életemben sok minden történt a radnótis időszak alatt: beteg voltam a gerincemmel, műtöttek, építkeztem, de a színházban igazán boldog voltam; Vallóval, Jelessel, Zsótérral dolgoztam, és nagyon szerettem ott lenni. Lehet, hogy az utolsó két évet nem kellett volna megvárnom. Volt egy állandó harcunk Andrással: én úgy gondoltam, hogy sokkal többre érdemes a Radnóti társulata, vagyis nem tesszük olyan magasra a lécet, mint amilyen magasra egyébként tehetnénk. András konfliktuskerülőbb, megengedőbb, a harmóniát mindennél fontosabbnak tartja, és úgy éreztem, hogy a béke érdekében nem harcol eléggé bizonyos dolgokért. Úgy éreztem, hogy megváltozott a helyem a társulatban, visszacsúsztam egy nagyon jó helyzetből. Rossz érzés volt. Már az utolsó évad elején eldöntöttem, hogy elmegyek. Jött két-három rossz hónap, amikor nem kaptam semmiféle ajánlatot, de decemberben felhívott Jordán Tamás, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem a Nemzetiben folytatni.

Kulka János. Schiller Kata felvétele

– Mi nem működött Jordánnál, és mi működött Alföldinél a Nemzetiben?
– Annyira más volt a kétszer öt év, mint amennyire különböző személyiségek ők ketten. Tamást a színházból mindig az események érdekelték, vagyis minden, amit a színház köré lehet szervezni, például hogy hogyan lehet állandó, intenzív kapcsolatot tartani a közönséggel. A rutinszerű színházi működés, azt hiszem, nem izgatta különösebben. Robira ennek pont az ellenkezője jellemző. Neki fontos a strukturált működés: egy színház délelőtt próbál, este játszik, és ez a legfontosabb dolga. Tamással sokkal barátibb volt a viszonyunk: ő végig inkább egy kedves, régi, kaposvári kollégám maradt. Robival egészen addig nem ismertük egymást, amíg meg nem érkezett a Nemzetibe. Ő olyan ember, akitől megtanulsz tartani. Kifejezetten vezető alkat, tud nagyon határozott, nagyon kemény is lenni; mindig harcosan képviselte a színház érdekeit, és nagyon becsültem az elszántságát. Amíg próbáltunk, mindig úgy éreztem, hogy nem elégedett velem. Nehezen mond jót, nehezen dicsér. Tulajdonképpen most, a végén kezdtünk többet beszélgetni.
– Amikor Jordán leköszönt, te kit akartál igazgatónak?
– Hudi Lászlót. Én voltam az egyetlen, aki Hudi és Imre Zoltán közös pályázatára szavaztam. Egy nagyon nyitott, mindenkit beengedő, utazó Nemzeti Színházat képzeltek el, ami nekem nagyon tetszett.
– A társulat kire szavazott?
– A legtöbben Balikó Tamásra. Nyilván mindenki szereti a nyugalmat, és egy olyan embert, akit már ismer, könnyebben elfogad maga fölé, mint egy ismeretlent.
– Később jött egy fordulópont, amikor Alföldi mellé álltatok?
– Folyamat volt ez inkább. Az Oresztész volt az első közös produkciónk, jó munka volt, és aztán jött sorban a többi. Minden igazgatóváltás nehéz időszak egy társulat életében, Robi is küldött el színészeket, és vett le – belülről jónak tűnő – előadásokat. De még ezt is jól csinálta. Nagyon határozottan. Haragudhattam volna rá, hogy azonnal levette a III. Richárdot, mert ki nem állhatta, pedig szerintem a mai napig játszhatnánk. De ízléstelennek tartottam volna harcolni az előadásért, és magamat sem akartam rossz helyzetbe hozni azzal, hogy megsértődöm. Ötvenéves, megbántott színészként gyűlöljem meg az Alföldit, mert levette a kedvenc darabomat? Ha nem tetszik neki, hát nem tetszik. Tudomásul vettem. Nem lehet egy ízléssel vitatkozni, és Robival amúgy sem érdemes vitatkozni, mert nagyon határozottan tudja lezárni a beszélgetéseket.
– Volt más döntése is, amivel nem értettél egyet?
– Nem adott fizetésemelést öt éven keresztül… Ha van vele kapcsolatos rossz emlékem, akkor az inkább valami szorongás: olyasmi, hogy tartok tőle a próbákon, nem értem pontosan, hogy mit akar… De nagyon szép emlék lesz ez az öt, sőt, tíz év. A második évadtól, a III. Richárd bemutatójától kezdve éreztem, hogy helyem lett a társulatban; mindent összevetve nagyon kiegyensúlyozott, nagyon egyenes tíz év volt. A gyönyörű épület valószínűleg nem fog hiányozni.
– Most a Katonában próbálsz.
– Nyilván elsősorban szakmai döntés volt Zsámbéki Gábor részéről, hogy meghívott a Katonába – A nép ellensége szereposztásában ott állt üresen egy név, és én jutottam eszébe a polgármester szerepére -, de igazán szép gesztusnak érzem a részéről: kiemelt abból a zavaros, rémes pár hónapból, ami a Nemzetiben várt ránk. Mint amikor esel, és valaki utánad nyúl, vagy mint amikor egy gyereket kivesznek a rossz iskolából. Nagyon sok erőt ad ez a próbafolyamat ahhoz, hogy átvészeljem a nemzetis helyzetet.
– Ezek szerint egyértelmű volt, hogy elfogadd a felkérést.
– A Nemzetiben játszottam volna még Mohácsinál A velencei kalmárban, de Alföldi és Mohácsi elengedtek. A Katonába is, Zsámbéki Gáborhoz is nagyon szívesen jöttem. A szereptől szinte függetlenül. Nagyon izgatott, hogy milyen lehet a Katona közelről. A Kaposvárról elszerződött kollégáimnak viszonylag egyenes útjuk volt a Katonába. Amikor eljöttem Kaposvárról, nyilván titokban én is arról álmodtam, hogy egyszer csak megcsörren a telefon, és Zsámbéki ide szerződtet – nagyon vágytam a Katonába. De – talán épp emiatt is – most kifejezetten féltem attól, hogy a híres, nagy Katona József Színházban nem leszek elég jó. Örökös megfelelni akarás dolgozik bennem.
– És?
– Olyan az egész, mint egy hazatalálás. Természetes, magától értetődő a Zsámbéki Gáborral való munka; nagyon jó élmény. Ismerős a módszere, Kaposváron is így dolgoztunk: a színész mutat, javaslatot tesz, a rendező pedig hozzászól – Zsámbéki is mindig arra kíváncsi először, hogy a színész hogyan közelít a jelenethez, és azt próbálja összeegyeztetni a saját elképzelésével. Alföldi Robi módszere például egész más: felépít egy konstrukciót, összeáll a fejében egy kép arról az alakról, akit látni szeretne – a színésznek egy kész figurába kell belebújnia. És a Robi nem nyugszik addig, amíg nem látja olyannak azt az alakot, amilyennek elgondolta. Én ilyen értelemben nem tartom magam ügyes színésznek: amíg nem érzem úgy, hogy egy mozdulat vagy gesztus „az enyém”, nagyon nehezen csinálom meg. Az a módszer, amivel most dolgozunk, azt hiszem, jobban inspirál. Nagyon élvezem, hogy Zsámbéki hagy próbálni; nem a tegnapi megoldásaimat akarja viszontlátni, hanem nyitott minden újra. Nagyon régen dolgoztam olyan rendezővel, aki nem utasít, hanem javasol. A múltkor elcsíptem egy mondatát: a színész úgyis azt a megoldást választja, amit a leghitelesebbnek tart – tehát egy jó ösztönű színész addig nem nyugszik, amíg nem teszi tökéletesen szervessé az instrukciót. Hogy balra menj, jobbra vagy középre, az kevésbé érdekli – a gyakorlott színészek ezt úgyis megoldják maguk között. Nincs semmiféle „térképészet”. Sosem jövök szorongva a próbára, nagyon szeretek így dolgozni.

Kulka János. Schiller Kata felvétele

– A partnereid is inspirálnak?
– Persze. Az ember mindig látja magát a kollégái tekintetében – ebből érti meg a leginkább, hogy jó vagy rossz felé tart-e a szerepében. A Katonában csupa olyan tekintetet látok, amelyek között biztonságban érzem magam. Mindenki nagyon gazdag személyiség, és a teljes személyiségével van jelen a próbán; senki sem okoskodik, senki sem a tegnapi megoldásait ismétli. Nem véletlen a Katona jó híre: tényleg intelligens, nagyszerű színészekkel van tele. Ott áll velem szemben Fekete Ernő, aki szerintem olyan, mint egy nagyon jó angol színész: a mesterségbeli tudását valami lenyűgöző természetességgel használja. Teljes hittel és odaadással végzi a munkáját, de nálam sokkal egészségesebben, sokkal józanabbul kezeli a színész-létet: meg kell tanulni a szöveget, ki kell vele állni, ez mindennek az alapja. Én régebben mindig belemenekültem egy-egy lelkiállapotba, és abból igyekeztem fogalmazni – de persze ahogy öregszem, rájövök, hogy nem érdemes belebetegedni.
– Politizálsz a polgármester szerepén keresztül?
– A politika és a közállapotok miatti düh afelé hajtja az embert, hogy megpróbáljon minél pontosabban fogalmazni a színpadon, és igyekezzen minél felismerhetőbbé tenni azt, akit játszik. Szemtelen dolog ez Ibsennél, mert annyira aktuális a darab, annyira találkozik azzal, amiben élünk… Amikor összecsúszik a színház az élettel, az az élet szempontjából tragikus, de a művészet szempontjából fantasztikus.
Figyelem a tévében, hogyan lehet annyira eszköztelenül és olyan meggyőzően hazudni, ahogy tényleg csak a politikusok tudnak. Arcok, arckifejezések, gesztusok vannak a fejemben a mai magyar közéletből; a kétely nélküli önteltség, cinizmus, győzni akarás. A polgármester a maga módján tehetséges: jó politikus, csak épp rossz célok érdekében hatékony. Ezt próbálom, amennyire lehet, minél kevesebb eszközzel eljátszani. Nyilván sérült ember ez a szegény polgármester: a testvére azt mondja róla, hogy egyedül él, és csak a politika érdekli – nagyjából el lehet képzelni az életét. Számomra az is elképzelhetetlen, hogy valaki a saját testvérével ilyen viszonyba tudjon keveredni. Ugyanaz történik, mint ma Magyarországon: egy politikai nézetkülönbség képes kettészakítani egy családot, egy életre elszakítani egymástól két testvért.
Természetesen összecseng a darabbal az is, amit a nyilvánossággal, a szabad véleménynyilvánítással kapcsolatban megélünk. Engem mindig a hatalom „akarnoksága” háborít fel leginkább, mert annyira irtózom mindenféle agressziótól és minden olyan helyzettől, amit nem lehet emberek módjára megbeszélni. Elszomorít, hogy egy demokratikus berendezkedésű országban cenzúrák működnek, és nem hallathatja a hangját az, akinek egy kicsit is más véleménye van a rendszerről. Van ebben valami idiotizmus. Tele van a világ olyan emberekkel, akiknek nem tetszik a saját kormányuk, de más országokban ez nem von retorziót maga után. Nálunk viszont ellenségként tekintenek arra, akinek nem tetszik a kormány, és igyekeznek elvenni tőle a nyilvánosságot.
– Ért valaha atrocitás amiatt, hogy politikai ügyekben hallattad a hangodat?
– Nem. Attól eltekintve, hogy néhányan nyilván elfordultak tőlem, és kaptam egy-két szemét levelet, soha. Nyilván senkinek sem érdeke egy olyan hír, hogy a Kulkát megverték, mert ott volt a Millán. Nyitott autóm van, és sosem jut eszembe, hogy felhúzzam a tetőt; nem félek, hogy esetleg beszól vagy beköp valaki. Nem vagyok hajlandó félni. Néha elgondolkozom azon, hogy hogyan úszom meg. Talán annak köszönhetem, hogy soha nem vagyok ellenséges. Vagy annak, hogy színészként szeretnek. A koncertemen a nézők fele nyilván Fidesz-szavazó – de megveszi a jegyet a Kulka Jánosra, eljön, meghallgat… a többi pedig az ő dolga. Szíve joga az is, hogy ne szeressen. Az azért érezhető, hogy kevesebbszer kérdezik meg a véleményemet, ritkábban nyilatkozom. Az MTVA-ba két éve nem hívnak. Igaz, hogy a Nemzeti Színházban volt azóta nyolc bemutatóm, és azelőtt ki sem lehetett vakarni a Kunigunda utcából, alig győztem lemondani az interjúkat… Most meg úgy tűnik, nem szerepelhetek semmiféle közszolgálati médiában, sem tévében, sem rádióban. De a Nemzeti Színház sem. Szerintem az utóbbi néhány évben egyetlen kulturális hír sem szólt a Nemzeti Színházról. Szaladgálhatsz a Klubrádióba, ha van kedved. Érdekes, hogy ezt meg lehet csinálni. Meg nem történtté lehet tenni bemutatókat. De esténként az a hatszáz ember mégiscsak ott van a Nemzetiben, tehát mégsem tudják fentről meg nem történtté tenni, hiába igyekeznek.

Az interjú 2013. április 15-én készült.
Április végén Kulka János a Katona József Színházba szerződött.