Kutszegi Csaba: A remény kritikája
Balla Péter szamara a kitartó, csak magában bízó, de hittel teli magyarság szimbóluma, ellentétpárja a nemzettől zsigerileg idegen, korszerűnek látszó, de lélektelen gép, amely csak romlást, testi-lelki szenvedést hoz a magyarra… Minek is a szimbólumai ezek manapság?
Vidnyánszky Attila Vitéz lélek-rendezése másmilyen színház, mint amilyen az Alföldi-éra darabjai voltak a Nemzetiben. Ez utóbbiak implicite (és gyakran explicite is) a másság tiszteletéről szóltak, mely az egyik legfőbb emberi érték. Ennek az értéknek a propagálását Szent István korában a keresztény-nemzeti oldal sajátította ki (lásd az Imre hercegnek szóló királyi intelmek idevonatkozó részeit), a második évezredforduló táján pedig a liberálisok. Szent István mai követői között szitokszó is lett a liberális, pedig a másság tisztelete az egyetlen olyan csodafegyver, amelyet ha kellő hatékonysággal bevetnek, képes elejét venni minden háborúnak.
Nagyra értékelem a Vitéz lélek előadását, mert az Alföldi-éra bemutatóinak a híve vagyok, és nem nevezhetném magamat liberálisnak (ez itt elvi alapú, és semmiféle pártkötődést nem jelent), ha nem tisztelném a másságot. Persze egyáltalán nem nehéz nemcsak tisztelnem, hanem szeretnem is Tamási Áron színdarabját (és a belőle készült produkciót), sőt, alapanyagában nem is érzem másnak, mert magyarként magyarul kezdtem el szót érteni, majd olvasni gyerekkoromban, hogy később megérthessem az olyan kitűnő színházi előadások nyelvét és kulturális-történelmi hátterét, mint amilyen például a Mohácsi fivérek Egyszer élünk… című alkotása volt. Vagy a Szarvassá változott fiúVidnyánszky rendezte változata.
A Nemzetiben a kezdődő Vidnyánszky-korszak első premiere kitűnő választás volt az igazgató-rendező részéről, mert a darab színrevitelével meg tudta mutatni, hogy szerinte milyen színházra van ma szükség Magyarországon. Én egyetértek vele: olyan előadásokra van ma szükség Magyarországon, mint a Vitéz lélek. Meg olyanokra, amilyeneket az elmúlt öt évben láthattunk a Nemzeti Színházban. Buta szűklátókörűség lenne bárki részéről, ha azt állítaná, hogy aVitéz lélek szükségtelen-haszontalan, sőt ártó-butító előadás volna, és mint ilyenre, nincs igény az országban. Hazánkban milliókra ráfér, hogy frontális, promotív (művészi) kommunikációban zúdítsanak rá erkölcsi tanulságokat – nincsen ezzel semmi baj egészen addig, amíg ezt nem mások ellen, illetve mások korlátozására teszik.
Tóth László és Tenki Réka / fotók: eosz
A Vitéz lélek előadásában szemernyi olyan tartalom sincs, amely ellenségeskedést szítana bárki ellen, de metaforikus történelem- és társadalomszemlélete naivnak és erősen korszerűtlennek tetszik. (Nem az erkölcsi jóra törekvés elévülhetetlen értéke korszerűtlen benne, hanem annak tálalása, megfogalmazása.) Ezen azzal lehetne segíteni, ha az előadás egy bizonyos ponttól kezdve elemelkedne a stilizált, de művön belüli realitásnak feltüntetett egykori székelyföldi környezet valóságától, és a szimbólumok, a költészet világába jutva (oda valahova, ahol a Halotti pompa és a Mesés férfiak szárnyakkal leledzik), általános érvényűvé szélesítené a történet tanulságait. Erre színpadi (látvány)eszközökkel (vagy egyéb módon) Vidnyánszky csak néha tesz óvatos, jelzésszerű kísérletet: ezúttal láthatóan meg akarta őrizni a darab egyértelmű értelmezhetőségét, amit a zsúfolt szimbólumburjánzás általában csak nehezít.
Egyszerű lenne azt állítanom, hogy Vidnyánszky azért ragaszkodott az egyszerű értelmezhetőséghez, mert ez a fajta színház, amit most bemutatott, egyszerű embereknek szól. Azért lenne ebben némi igazság… Mindenesetre elgondolkodtató, hogy azokat a széles nézőrétegeket, amelyek csak alapfokon beszélnek akármilyen színházi nyelvet, vajon mivel kell szolgálni: kísérleti, progresszív előadásokkal, hogy hátha valahogy megszokják, valódi népbutító zenés gagyival, hogy felejtsenek el végleg gondolkodni, esetleg gyerekeknek szóló drámapedagógiával vagy beavató színházzal, hogy rajtuk keresztül a szülők is tanuljanak valamit? Vagy esetleg Vitéz lélek-féle erkölcsi példázatokkal… Szerintem megfelelő arányban mindegyikkel – a maga megfelelő helyén és idejében. Részemről nem örülnék, ha csak Ligetit és Kurtágot hallgathatnék, de Lisztet már nem, de ugyanúgy a blues élvezetéről sem mondanék le, ahogy a népzenéjéről sem. És nem akarnám a Vitéz léleknézőjét megfosztani a Vitéz lélekélvezetétől, egészen addig, amíg általa, a révén vagy a példáján nem akarja senki egyszínűre festeni a magyar színházművészet palettáját, vagy korlátozni rajta a színek és szabadon keverhető árnyalatok számát.
Fővárosi életmódon és művészszínházakon szocializálódott értelmiségi néző számára rendkívül lassan és egyszerűen építkezik az előadás első két felvonása. Nincs már ilyen világ sehol, ahol a titkok ellenére is ennyire egyszerűen áttekinthető volna minden. Balla Péter szamara a kitartó, csak magában bízó, de hittel teli magyarság szimbóluma, ellentétpárja a nemzettől zsigerileg idegen, korszerűnek látszó, de lélektelen gép, amely csak romlást, testi-lelki szenvedést hoz a magyarra… Minek is a szimbólumai ezek manapság? Súlyos, belemagyarázós hiba lenne részemről, ha a lélekkel bíró szimbólum-szamarat (Miért éppen szamár? Tamási eredeti novellájában még érthető, miért.) a mai aktuálpolitika „becsületes, jobboldali, magyar” törekvéseivel azonosítanám, míg a gépszimbólumot a magyar lélekre nem fogékony EU-val, vagy esetleg a szigorú fiskális megszorításokat ránk kényszeríteni akaró, „gonosz” IMF-fel. Ilyen konkrét megfeleléseket nem kell keresni az előadás és a mai világunk között, de letagadhatatlan, hogy a Vitéz lélek-produkció egyfajta ideológiai-politikai-világnézeti konzervként is értelmezhető, sőt, értelmezendő is. Álszentség volna nem észrevenni, hogy az „új stadion” nyitójátékán a hazaiak elsősorban a saját közönségnek akartak játszani. Ez a megfeleléskényszer nyilvánvalóan elkerülhetetlen volt, az vesse rájuk az első követ, aki… A nagy baj akkor üt be általában, ha a saját közönség csillogó-villogó elkápráztatása közben rendre csak a saját kapuba sikerül betalálni, és az új hely csinnadrattás birtokba vétele katasztrofális vereséggel zárul. Ezt a blamázst Vidnyánszky Attila a jól sikerült harmadik felvonással magabiztosan el tudta kerülni.
Reviczky Gábor
A harmadik felvonásban felgyorsul a dráma, a szimbólumrendszer is – absztrahálódva – valamelyest elemeli az előadást a lírai magasságok felé, a fejlődőképes karakterek beérnek a színészek alakításában, és valóban létrejön a katarzis. Vidnyánszky, amikor az utóbbi időben színházról nyilatkozott, mindig is felemelő, hitet és biztatást adó, jó minőségű előadásokról beszélt, és a Vitéz lélekkel bebizonyította: ezt nem túl korszerű, remekműnek azért egyáltalán nem nevezhető alapanyagból (a Tamási-színműre értem), politikailag kényes helyen és pillanatban is meg tudja csinálni. Én azt remélem, hogy – miután az első katartikus aktusra kíváncsiak kötelező kielégítése megtörtént – a Nemzeti Színházban a színház kerül majd jobban fókuszba, és olyan „bonyolultabb” előadások fognak születni, amelyek rólam, a mában élő magamról szólnak, megszabadulva mindenfajta politikai nyomástól, akár – horribile dictu – elvont-lírai vagy kísérleti feldolgozásban. (Ez itten a „remény kritikája” volna…) Mindemellett mindig is fenn fogom tartani magamnak a jogot, hogy erősen ható és elgondolkodtató, „rontott szövegű, infernális mocsokba merülő posztmodern” előadásokat is élvezzek, és nagyon remélem, hogy a jövőben is fogok ilyet találni, nem keveset. Azt se bánnám, ha ilyenek a Vidnyánszky vezette Nemzetiben is – a tiszta forrásból merítő alkotások mellett – rendszeresen megtalálhatók lennének. Elvégre Tamási Áron, John Maxwell Coetzee és Juhász Ferenc biztosan nem ellenségek.
Nemcsak az első két felvonásban lassan épülő dráma, hanem a színészi játék jellege miatt is időutazás részesének éreztem magamat: ilyen előadásokat többnyire a múlt század hetvenes éveiben láttam, amikor gimnazistaként kötelező, komoly előadások megtekintésére szállítottak el „osztálykeretek” között. A darabban igazán egyetlenegy fejlődő karakter van, az is „fontolva halad”: Balla Péteré, a főszereplőé. Trill Zsolt maximálisan kihozza a benne rejlő lehetőségeket, egyéni ízekkel-színekkel díszíti, végig szépen építi a szerepet, és a legfontosabb pillanatokban különleges atmoszférát teremtve, emlékezetes pillanatokat szerez a nézőnek. Igazán bravúros alakítással azonban Horváth Lajos Ottó rukkol ki. Lázárja behatárolt, szűk keretek közötti játéklehetőséget nyújt csak neki, ezeket Horváth nem is lépi át, de állandó belső forrongásának dinamizmusával feszegeti a határait, és valószínűleg ettől is elképesztő energiák szabadulnak fel belőle, amelytől színpadi környezete folyton frissül, amelyből kollégái erőt merítenek. Mindemellett külsejével-belsejével, lényének minden apró porcikájával maximálisan azonosul a szereppel. A többiek is kivétel nélkül jól teljesítenek. Mindannyiukra jellemző, hogy egy figurát kell megrajzolniuk, és annak szerepeltetése kitart az előadás végéig. Ebből leginkább Tóth Auguszta próbál kitörni: a kitartóan csábító, szüntelenül felkínálkozó nő karakterét újabb-újabb arcokkal, gesztusokkal igyekszik gazdagítani. Martinovics Dorina azért érdemel külön említést, mert sugárzóan tiszta lelkű, kedves Borókát alakít. Az előadás két leginkább karakteres alakítását Nagy Anna és Reviczky Gábor adja, Sári és Nikita szerepében. Ők is alig alakulnak, formálódnak három felvonáson át, de játékuk a harmadikra igencsak beérik: immár parányi gesztusokkal, mimikával, beszólásokkal is harsány derültséget keltenek.
Tamási Áron: Vitéz lélek
Zeneszerző: Könczei Árpád. Díszlet: Olekszandr Bilozub. Jelmez: Balla Zsófia. Dramaturg: Szász Zsolt. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Trill Zsolt, Horváth Lajos Ottó, Mécs Károly, Martinovics Dorina, Reviczky Gábor, Nagy Anna, Tóth László, Tenki Réka, Tóth Auguszta, Varga József, Újvári Zoltán, valamint Bátyi Domonkos József, Szabó Péter, Török Elek.
