Az íróilag igen hatásos jelenetek a tömeggyilkosságokba torkolló utak stációit mutatják be...

Többé vagy kevésbé dokumentumokon, azaz konkrét és közvetlen valóságanyagon épülő színi játékok nézői hajlamosak rá, hogy mindenek előtt ezen a valóságanyagon tűnődjenek el. (Ez még az amúgy kerek, művészivé stilizált nagyszerű műalkotásra, A mi osztályunkra is vonatkozik; nekem például elsőnek a Jedwabne szó jut eszembe róla.) Ebből a szempontból a Katona József Színháznak és a Szabadkai Népszínháznak Vörös című, Brestyánszky Boros Rozália által írt, dokumentumokon és személyes visszaemlékezéseken alapuló montázsa a vigasztalan reménytelenség emblémája. Viszonylag kis földdarabon ítéltetett együttélésre két nép, amely isteni, törvényi és emberi jogon egyaránt sajátjának tekinti ezt a földdarabkát (és ez már Trianon előtt is így lehetett), és egymással szembeni ellenségessége, mihelyt a zsilipek felszakadnak, hol az egyik, hol a másik fél részéről erőszakba, mitikus és valóban mítosszá lényegült kegyetlenségbe csap át. A kettős katasztrófa, az újvidéki vérengzés és a győztes partizánok, illetve szerb hatóságok iszonyú bosszúja óta eltelt évtizedeket nem oldotta békévé az emlékezés; a jugoszláviai háborúban ismét felizzott a parázs, és a zsigeri sérelmek akkor sem mosódnak el, ha gondolkodó magyarok a határ két oldaláról kezet nyújtanak egymásnak, a gondolkodó szerbek pedig odaát elviselik, megnézik, talán még meg is tapsolják a szabadkai bemutatót.
Két óra időtartamra lenyűgözi, utána pedig csüggeteg továbbgondolásra ösztönzi a nézőt a Máté Gábor rendezte és a két társulat által játszott előadás, és mind az írói anyag, mind a színpadi megvalósulás természetesen hozzájárul ehhez a tartós hatáshoz. Máté egyik nagy ötlete a címadó „vörös”: az erőszakos halál kifejezői a vörös vászon- és rongydarabok, amelyek, néha szinte láthatatlanul előhúzva, a halott alakok fején, arcán, testén megjelennek; halottabb halottakat színpadon még nem láttam. De emblematikus Cziegler Balázs fekete, darabos szénporszerűséggel vastagon felszórt játéktere is: kínzókamra, börtön, temető, sőt, a kínzás, a megalázás, a gyilkosságok eszköze is. Kovács Andrea fekete-szürke-fehér jelmezei megannyi Akárkit állítanak elénk: bárki bárki lehet, a gyilkosból áldozatba, áldozatból gyilkosba forduló állandó metamorfózisok azt sejtetik, hogy a szerepek felcserélhetők, magyart a magyarsága, szerbet a szerbsége határoz meg, és ha a kettő között egyszer-egyszer mégis átjárás dereng, az tragikumba fordul. (Dermesztő példa erre a szerb partizán-katona és magyar lány kínkeserves, vonzódásból, vágyból, gyanakvásból és gyűlöletből szőtt szerelmi idillje is; avagy a bíztató szavakkal a partizánseregbe toborzott magyarok sorsa, akiket megalázó rabszolgamunkára fognak.)

Jelenet az előadásból /forrás: www.facebook.com/katona.budapest

Jelenet az előadásból /forrás: www.facebook.com/katona.budapest

Az íróilag igen hatásos jelenetek a tömeggyilkosságokba torkolló utak stációit mutatják be, inkább a bosszú kevésbé ismert mondaköréből, a Hideg napok sokáig bolygatatlan folytatásából, az emberi élet és az emberi méltóság semmibevételétől, megaláztatásból, veréstől, földbeásástól a vörös rongyok törvényszerű megjelenéséig. Máté Gábor emlékezetes példákkal valósítja meg a személyiségektől szinte független tömegdrámát: táncos be- és kivonulások, egyértelműen kimunkált csoportjelenetek, hátborzongató agresszivitással és mindennel szembeni közönnyel előadott tömegdalok váltják egymást.
A két társulat mindezt kivételes fegyelemmel, fizikai készenléttel és markáns jelenléttel valósítja meg, s eközben, óhatatlanul színészi profilok is kirajzolódnak. Nagy kár, hogy az előadáshoz nem készült olyan műsorfüzet, amely a szereplőket fényképeken mutatta volna be. A Katona színészeire természetesen ráismerünk, de a csupán név szerint felsorolt szabadkaiakra csak rámutathatunk, például a változatos pribékfigurákban tündöklő göndör hajú, markáns orrú fiatalemberre, vagy az áldozatoktól a partizán kápóig sok típust megelevenítő színésznőre, pedig ők is, társaik is megérdemelnék, hogy a gyér lehetőségekkel élve, nyomon követhessük pályájukat. Azt hiszem azonban, az adatok tudatában is kiemelném az előadásból Fekete Ernőt, a siralomházba zárt magyar főjegyző szerepében, aki peckes úri fölénnyel megy a halálba, amelyet az utolsó pillanatban öngyilkossággal, valamint a Szálasi-induló agonizáló elhörgésével kijátszik.
Az anyaszerepekben Szirtes Ágit láthatjuk, aki különösen a darabzáró monológgal: a szerbek által kivégzett magyarok névsorolvasásával rendít meg.
Még a palicsi utcaseprőt is megölték…

Vörös
Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Kovács Andrea. Zene: ifj. Kucsera Géza. Mozgástervező: Hegymegi Máté. Dramaturg: Bresztyánszki B.R. Asszisztens: Gerlóczi Judit. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Ambrus Richárd, Baráth Attila, Csernik Árpád, Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté, Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szirtes Ági, Szőke Attila.

Facebook Comments