Most nincs közösség. Most mindenki individuum, a saját érdekét mindenen átgázolva érvényesíteni akarja, az anyagi érdekét és a szerepekhez fűződő érdekét egyaránt. De a szerepeket is lényegében az anyagi előnyök, a szerepdíj miatt hajszolják.

– Nem ismerek olyan balettművészt, aki maga választotta volna a szakmáját. Érthető, hiszen nagyon korán kell elkezdeni…
– Bennem sem fogsz olyat megismerni, bár lehet, hogy a lányok között van ilyen, de fiúknál szerintem kizárt. Engem édesanyám vitt el felvételizni, a tévében látta a reklámot, hogy a Balettintézet felvételt hirdet. ő egyébként balett-táncos szeretett volna lenni, jelentkezett is annak idején, de nem vették fel, elmondása szerint azért nem, mert az egyik lábujja hosszabb volt a másiknál. Úgyhogy az ő unszolására kerültem Pestre, merthogy székesfehérváriak vagyunk.
– Édesanyád aztán művész lett? Vagy esetleg másvalaki a családban?
– Nem, senki. Apámnak van zenész-vénája, rövid ideig élt is zenélésből, de nem lett igazi, képzett muzsikus, megakadt a megélhetési kocsmazenélésnél.
– Hogy élted meg, hogy kilenc-tíz évesen kiragadtak a környezetedből, beadtak a balettba, ráadásul fel kellett költöznöd az idegen Budapestre? Tetszett ez neked?
– Nem tetszett. Fiú voltam, ráadásul vidéki, Fehérváron kertes házban laktunk, ami ott ment: foci, bringa, motor, rosszalkodás, gyújtogatás… Ez volt a trend. És akkor én elmentem balettozni. Hát körberöhögött mindenki. Nagyon ciki volt. Nem akartam én Pestre jönni, mondjuk, az szerencsém volt, hogy nem kellett kollégiumba mennem, mert az anyai nagyszüleim Pesten éltek, és náluk lakhattam. Szóval, az első szeptemberi elválás nagy bőgésbe torkollott: én a buszon, a szüleim meg a busz mellett bőgtek.

Cserta József. Schiller Kata felvétele

– És a balett maga hogy ízlett?
– Valami előképem, fílingem volt róla, mert Fehérváron is járattak balettra, de az valami egészen más volt. A Balettintézetben – tetszett, nem tetszett – nem lehetett ellenállni, olyan fegyelem volt.
– Azért megpróbáltad?
– Persze. Aztán befenyítettek, és beálltam a sorba. Mást nem lehetett csinálni.
– Körülbelül mikor álltál be a sorba?
– Hát úgy harmadik évfolyamos koromig renitenskedtem, nem akartam balettozni. Aztán elkezdtek sikereim lenni, ami azt jelentette, hogy meg-megdicsértek, félévben és év végén is jó jegyet kaptam balettból, és ez hízelgett a hiúságomnak. Elkezdett érdekelni a dolog, és szorgalmasabb lettem.
– Ha valaki eljut odáig, hogy a Magyar Állami Operaház első magántáncosa lesz, azért valamikor, már gyerekkorában meg is kell szeretnie a balettot. Ez nálad mikor és hogyan következett be?
– Talán az operai szereplésekhez köthető. A diótörőben szólószerepeket kaptam, voltam Misi, Feri, pas de trois, és a színházi közeg megtetszett. De a balettra igazán akkor kattantunk rá, amikor ötödik-hatodikban külföldi növendékek érkeztek az évfolyamunkba. ők teljesen más szemlélettel álltak be közénk, mert, ugye, értük fizettek. ők akartak idejönni, őket nem beadták. Sőt: könyörögtek a szüleiknek, hogy küldjék el őket Magyarországra balettot tanulni, és fizessék ki a borsos tandíjat. ők mindent meg akartak tanulni, be akartak fogadni a pénzükért. Eleinte néztük őket, hogy ezek nem normálisak, aztán magukkal húztak minket. Balettórák után még másfél óráig benn maradtunk a teremben, forogtunk, ugrottunk, gyakoroltunk, majd videón balettot néztünk. A külföldiek hoztak magukkal aktuális balettvideókat, összejártunk az albérleteikben (mert ezeknek azért itt király életük volt bérelt lakással, zsebpénzzel), Nurejev-, Barisnyikov- előadásokat láttunk, meg persze buliztunk. Szóval, ez volt a megszeretés fázisa.
– Racionálisan szemléled magad, és sallangmentesen, őszintén válaszolsz. Nem egy kollégád ilyenkor szent küldetéstudatról papol, vagy könnyfakasztó történetet prezentál arról, hogy megszólalt benne egy hang, mint Csontváryban, amikor magot talált a tenyerében. Te viszont – dacára annak, hogy táncművészként az átlagnál több időt töltesz a levegőben – két lábon állsz a földön. Jól látom?
– Abszolút. Talán otthonról hoztam. Édesapám földön álló, racionális ember. De lehet, hogy csak én vagyok ennyire ilyen…
– Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy pályádon számos érzékeny, lírai szerepet formáltál meg? Emlékszem, egyszer régen azt nyilatkoztad, hogy az egyik bemutatód után annyira átjárt a szerep, hogy amikor egyedül maradtál végre, elsírtad magad.
– Ebben a szerep is benne lehetett, de nem csak a szerep. Mindig van egy hosszú felkészülési folyamat, aztán jön a premier, amely rendkívüli izgalmakkal jár, pláne egy fiatalnak, aki meg akarja mutatni, hogy nem véletlenül kapta meg a szerepet. Szóval ez komoly idegfeszültség, ami aztán így jöhet ki az emberből. Ám idővel ez elmúlik. Ahogy az évek szállnak, a rutin lenyomja a feszültséget. Ma már előadás után nem sírdogálok, hanem azon gondolkodom, hogy mit kell holnap elintéznem.

Cserta József. Schiller Kata felvétele

– Sokan mondják, én is tapasztaltam, hogy például az operaházakban az őszinte, józan racionalitás és az annak megfelelő viselkedés nem feltétlenül könnyíti meg az érvényesülést. Máshogy fogalmazva: aki megjátssza a lila művészt, rendszeresen hisztériás jeleneteket rendez, vagy legalább „nehéz ember”, az könnyebben éri el a célját, mert a szakmai közvélemény is ilyen habitust vár el egy vezető művésztől. Te sohasem viselkedtél így a szakmában, és kifelé sem sugároztál magadról ilyen képet. Láttad ennek kárát?
– Abszolút. Igen. De ez emberfüggő, nem tudom megerőszakolni magamat. Én nem tudom előadni, hogy ezt vagy azt kikérem magamnak, nem nyomulok a médiában sem. Nem vagyok erre alkalmas, mert nem tudok hazudni. Elő kéne adnom, hogy mennyire nehéz a dolgom, hogy sérült lábbal is végigtáncoltam az előadást, erre biztosan volna érdeklődés, de mért beszéljek erről, ha a bányásznak is nehéz a dolga, meg a könyvelőnek is áfa-bevalláskor.
– Többet elértél volna, ha időnként előadod a „nagy művészt”?
– Szerintem igen.
– Miben? Több szerepet kaptál volna? Hiszen szinte mindent eltáncoltál… Több pénzt kerestél volna?
– Talán díjakban. Aminek persze anyagi vonzata is van. Hírnévben is. Talán elismertségben. Szerepekben tényleg nem.
– Nemcsak azt tudom, hogy mi mindent táncoltál el a pályafutásod során, hanem azt is, hogy hogyan, hiszen szinte valamennyi szerepedben láttalak. Ennek birtokában határozottan állítom: ugyanolyan kitűnő táncos előadóművész vagy, mint a hetvenes-nyolcvanas évek legendás magyar balettművészei. Ennek ellenére téged alig ismer az ország, és aki egy kicsit is érdeklődik a balett iránt, még mindig a régieket emlegeti.
– Engem még a saját generációm tagjaihoz képest is kevéssé ismernek, de tény, hogy a kortársaim is jóval kevésbé ismertek, mint a régi legendákat. Másmilyen volt a világ régen. A média korlátozva volt, nem volt internet, csak itthoni dolgokról lehetett tudni, azokról is szűk keresztmetszetben. A tánc maga is ma már sokkal szélesebb spektrumot jelent, plusz itt van a külföld. Nagyon kinyílt a világ. A média meg eléggé elment bulvár-irányba, az értékes művészet a fogyasztók kis szegmensét érdekli csupán. Nem a társadalom lett rosszabb, egyszerűen az emberek így vannak kondicionálva.
– Kik irányítják így az embereket, és miért?
– Hát a média. Nem akarják túlbonyolítani a dolgokat. Miről szól a média? Az eladott reklámidőről. Nem kell túlbonyolítani a tartalmat! A reklámhelyet kell eladni, ez a cél. Sorozat kell, foci kell, show-k meg olyan vetélkedők, hogy át tud-e menni a gyerek azon a mozgó valamin, vagy beleesik a jeges vízbe. Közben benyomják a reklámokat. Szóval a pénz irányít mindent.
– Nemcsak a világ volt másmilyen régebben, hanem a legendás művészek is máshogy éltek, gondolkodtak, viselkedtek…
– Persze. Mert máshogy kezelte őket a világ.
– De én most a szakmájukhoz való viszonyukra gondolok. Az is másmilyen volt. Máshogy élték meg, máshogy gondolkodtak. Például azt el sem tudták képzelni, hogy ne az egész életüket szenteljék a szakmának, nem is értettek máshoz, nem is csináltak mást.
– Nem is kellett nekik. A sztárok viszonylag jól kerestek, és később kaptak annyi nyugdíjat, amiből tök jól meg tudtak élni.
– Sokuk ezzel nagyon nem értene egyet.
– Mert ahogy a világ változott, a nyugdíjak is elértéktelenedtek.
– Van a régiek között példaképed, akire hasonlítani szeretnél?
– Nincs. Nagyon tisztelem és szeretem őket, hatalmas művészek voltak, olyan hivatástudattal csinálták végig a pályájukat, hogy ihaj, csuhaj!, tényleg csak a tánc érdekelte őket… De hasonlítani nem akarok rájuk.
– Ha ti is, a te generációd hasonló hivatástudattal bírtatok volna, most másmilyen helyzetben lenne a szakma?
– Talán kicsit nagyobb tiszteletet ébresztenénk, de a szakma helyzete felsőbb akarattól függ, attól, hogy az ország mindenkori irányítói mit akarnak kezdeni a tánccal. Mi csinálhatunk bármit, fejre is állhatunk, ha nem fogják a tánc ügyét legalább hasonlóan kezelni, mint ahogy azt a sikeres években tették, akkor itt nem fog történni semmi.
– Milyen ma az operaházi balettművészet helyzete, színvonala, ázsiója Magyarországon?
– Trend, hogy egy ideje próbálunk nyugati típusú együttessé válni. Hogy ez mennyire sikerült, azon lehet vitatkozni. Az biztos, hogy soha ennyi külföldi tagja nem volt az együttesnek.
– Viszont már jó egy éve nem voltatok egy valamirevaló vendégszereplésen.
– Nagy létszámú, költséges darabjaink vannak.
– Régen is azok voltak.
– De most Nyugaton sincs pénz. Legalábbis százszor is meggondolják, hogy meghívjanak egy olyan drága együttest, mint a miénk.
– És milyen az előadásaitok színvonala? Például a hetvenes-nyolcvanas évekéihez képest? Azt jól tudom, hogy a tánctechnika azóta káprázatosan fejlődött, de milyen az előadások hangulata, művészi értéke?
– Régebben sokat foglalkoztunk szakmai, művészeti kérdésekkel. Hogyan lehetne jobban csinálni, mint múltkor, hogy lehetünk jobbak, mint tavaly voltunk? Most egy kicsit a pénzkereső tevékenység irányába mozdultunk el. Ez nem mindenkire egyformán igaz, de lényegében ez van: azért dolgozunk, hogy pénzt keressünk.
– Te már a pályád csúcsán vagy egy ideje. A pénzközpontúság a mai fiatalokra jobban jellemző, mint a te generációdra?
– Sokkal.

Cserta József. Schiller Kata felvétele

– Az elmúlt jó pár évben, ha operai művész kollégával találkoztam, általában elismerte, hogy jól keres, de kivétel nélkül mindenki panaszkodott a rossz hangulatra. Tényleg rossz a hangulat?
– Rossz. Mintha elmúlt volna az a kor, amikor még egymásra figyeltünk, segítettük, szerettük egymást, ment az állandó viccelődés, poénkodás. Ez utóbbi is közösségkovácsoló volt. Most nincs közösség. Most mindenki individuum, a saját érdekét mindenen átgázolva érvényesíteni akarja, az anyagi érdekét és a szerepekhez fűződő érdekét egyaránt. De a szerepeket is lényegében az anyagi előnyök, a szerepdíj miatt hajszolják. Régen nem kaptunk érte külön egy vasat sem, de hatalmas megtiszteltetés volt egy-egy jelentős szerepet megkapni, most az van, hogy szerep egyenlő bevétel.
– Ezek szerint igaz, hogy a közösségi-társulati lét, a tánc, a művészélet öröme már nem létezik az Operaház balettegyüttesében?
– Fogalmazzunk úgy: most múlik pontosan… De nem tudom, hogy ez normális-e, vagy sem. Nemcsak nálunk van így, Nyugaton is ez a helyzet: gyári tempót diktálnak. Tolják sorban az előadásokat, és nem nagyon hallani legendás alakításokról. Gyönyörűen, hiba nélkül dolgoznak, együtt vannak, olyan az előadás, mint a svájci óra, de nem látsz már olyan művészi alakításokat, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A klasszikus balettban ez világtrend, és nekünk is most olyan balettigazgatónk van, aki ezt a jellemzően nyugati stílust akarja meghonosítani.
– Azt hiszem, a mostani helyzetet és az egész beszélgetésünket – szimbolikusan – elég jól jellemzi egy, a múlt évadban történt eset. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy meg fogod kapni az Étoile-díjat, de mégis egy fiatal külföldi kollegina kapta meg, és az együttes markánsan, mit ne mondjak, „régimódian”, közösségként reagált. Mi ez a díj pontosan, mivel jár? Meséld el az egész történetet!
– Másodszorra adták át a díjat júniusban, szezon végén. Egy balett-táncos és – azt hiszem, de nem tudom pontosan – négy operaénekes kaphatja meg. Pályája csúcsán levő, az előző évben kimagasló teljesítményt nyújtó művész jöhet szóba várományosként. Egy Operaházon belüli kuratórium dönt, meg nem mondom, kik vannak benne, azt tudom, hogy tagja a főigazgató és a balettigazgató. A díj azzal jár, hogy a kitüntetett a következő évadban húsz teljesített előadásért előadásonként ötszázezer forintot kap. Tehát ez egy évadban tízmillió forint.
– Ez az Operaház költségvetéséből van?
– Igen. Azért egy kis érdekesség, hogy az énekeseknél a díj ugyanúgy húsz előadásra, de előadásonként egymillió forintról szól, tehát ők dupla annyit, húszmillió forintot kapnak.
– Táncosok kik kapták meg eddig?
– Tavaly Oláh Zoltán, idén, az előző évad végén pedig Aliya Tanikpaeva. ő kitűnő táncosnő, nincs is a díjával semmi probléma. Aliya egy éve Bécsből érkezett hozzánk, amúgy valamelyik volt szovjet tagállamból, talán Kazahsztánból származik, gyakorlatilag a tavalyi volt nálunk az első évada. Az együttes soha nem látott módon összefogott (legalábbis én még ilyet nem láttam), gondolom, a szervezők idősebb kollégák voltak, szóval, mivel azt gondolták, hogy inkább én érdemlem meg, alapítottak egy alternatív Étoile-díjat, ami pénzjutalomként egy régi egyforintossal járt, és azt nekem ítélték oda. Az egyik előadás után ünnepélyes keretek között át is adták.
– Mért gondolta az együttes, hogy idén éppen téged illet a díj?
– Minden évben van egy Étoile-gála, és azon fellépnek a tavalyi díjazottak, valamint felléptetik azt, aki meg fogja kapni. Idén a tavalyi díjazott mellett én léptem fel Aliyával, Oláh Zolival Kozmér Alexandra táncolt, tehát hárman voltunk esélyesek. Mindenki azt gondolta, hogy én fogom megkapni, nyilván azért is, mert hármunk között én vagyok a rangidős. Senki nem hitte, hogy Aliyának fogják adni. Csak én sejtettem…
– Mért sejtetted? Logikusan, meg a teljesítményed alapján mindenképpen neked járt volna…
– Benne volt a pakliban, hogy én kapom, de nekem volt egy fílingem, hogy mégis az Aliyáé lesz a díj. Aliya annak az együttesmodellnek a zászlóshajója, amelyet most Solymosi Tamás, a balettigazgató képvisel. Bécsből szerződtetett fiatal nemzetközi tehetség… Biztos voltam benne, hogy Tamás Aliyát fogja preferálni. Ezzel kifelé és befelé is demonstrálni tudja, hogy jó döntéseket hoz, amikor külföldieket szerződtet ide.
– Az együttest ez eléggé felháborította…
– Meglepődtek, az biztos. Komoly szervezés lehetett az alternatív díjat meg az átadását létrehozni. Nem tagadom: nagyon jólesett. Ezzel az együttes elismerte azt a munkát, amit huszonvalahány éve végzek. Sőt, még olyan fiatal külföldiek is gratuláltak, akik alig egy éve ismerhetnek, láthatnak.
– A racionalizmusodat ismerve, aggódva kérdem: megvan még az egyforintos?
– Hát az már nincs, de a díj megvan.
– Ezek szerint volt díj is?
– Igen. Egy plakett, egy szobrocska.
– Azt megőrizted, mert mindig is kedves lesz számodra, de az egy forinttal mit kezdenél? Befektetni nem érdemes…
– Az biztos.
– Negyven körül jársz, talán már el is múltál. Nemsokára el kell köszönnöd a színpadtól. Mi lesz utána?
– Én szerencsés helyzetben vagyok, mert idejében gondoltam a jövőre. Már majdnem húsz éve barátommal-kollégámmal alapítottunk egy kereskedelmi vállalkozást: tánchoz kapcsolódó termékeket forgalmazunk kis- és nagykereskedelmi úton. Az egyik világ- márka kizárólagos itthoni forgalmazói vagyunk, de gyakorlatilag az ezzel foglalkozó világcégek mindegyikének kínálata megtalálható a palettánkon. Cipők, ruhák, kellékek, nemcsak baletthoz, hanem mindenféle tánchoz a flamencótól a hip-hopig.
– Világtrend az is, hogy együttesek vezető szólistái aktív táncos korszakuk után a társulatuk vezetését igyekeznek megkaparintani. Téged mintha az üzleti élet jobban érdekelne. De egyszer, nem olyan régen meginogtál…
– Az egy különleges szituáció volt. Eldar Alijevet készültek kinevezni balettigazgatónak az együttes élére, és ez iszonyatos zűrzavart okozott. Kettészakadt az együttes, a többség iszonyatosan felháborodott, de volt, aki Alijev mellé állt, a két párt elkezdte rettenetesen utálni egymást. Felmerült egy olyan variáció, hogy a regnáló balettigazgató távozik, engem odaraknak a helyére, és akkor Alijev is eltűnik. Rövid ideig úgy látszott, hogy ez a megoldás mindenkinek megfelel, és én elvállaltam volna csak azért, hogy megnyugodjanak a kedélyek. A mai napig egyáltalán nem akarok balettigazgató lenni, csak a közösségért vállaltam el.
– Soha nem akarsz balettigazgató lenni a Magyar Állami Operaházban?
– Soha nem mondom, hogy soha. Mit tudom én, mi lesz tizenöt-húsz év múlva. De a közeli, sőt még a kicsit távoli jövőben sincsenek ilyen szándékaim.
– A pénz irányít, nincs már közösség, mindenki egyéni érdekeket hajszol, de a közelmúltból minderre két cáfolat is mutatkozik: te a közösségért képes lettél volna elvállalni egy olyan posztot, amelyről mindenki tudja, hogy nem éppen sétagalopp, az együttes meg markánsan kiállt melletted egy olyan helyzetben, amelyben talán „bölcsebb” lett volna hallgatnia. Lehet, hogy az Operaházban mégis pislákol valami?
– Valami szikra még van. De ki tudja, meddig.