Nem megszüntetni akartunk, hanem építkezni. Robi színházában egyébként is ez a kettősség van jelen; sok klasszikust rendez mai értelmezésben. Ez lett aztán a színházunkra is jellemző: klasszikus értékek kortárs nyelven.

2008-2013 között a Nemzeti Színház kommunikációs vezetője. A Veszprémi Egyetem színháztudomány szakán végzett, majd hét évig a Trafóban a sajtókapcsolatokért felelős. 2006-2008 között a Bárka Színházban dolgozott, melyet akkor Alföldi Róbert vezetett. Innen kerül a Nemzeti Színházba.
– A Nemzeti Színház egyik meghatározó személyisége voltál, a kommunikációja, arculata terén. A szakma ismer, de talán a közönség felé nem látszottál.
– Az utolsó két évben már a nézők felé is látszottam, elsősorban azért, mert én tartottam velük a kapcsolatot. Amikor az első két-három év után kialakult a közönségünk – mi szerettük közösségnek nevezni, hiszen a vége felé igazi közösséggé kovácsolódott -, rajtam keresztül kommunikált a társulattal. A kezdet kezdetétől úgy képzeltük el a színházat, hogy legyen minél nyitottabb, elérhetőbb, hogy meg lehessen minket keresni, és valóban meg is lehessen találni; ezért a honlapon létrehoztuk a Vendégkönyvet, ami lehetővé tette a közvetlen párbeszédet. Itt én voltam a kapcsolattartó, én válaszoltam a kérdésekre, felvetésekre. Az utolsó két évben már az arcomat is ismerték, a különböző közönségtalálkozókon, nyílt napokon az aktívabb, visszajáró nézőkkel személyesen is sokszor találkoztam.
– Ez a nyitottság sokat segített a színház közönségének kialakításában. Az, hogy kapcsolatba lehet kerülni egy művésszel, eleve meglehetősen rendhagyó. Tehát az első három év után alakult ki ez a közösség?
– A szándékunk az első pillanattól a nyitottság volt, a párbeszéd minden területen. A maradéktalan megvalósításához két igazgatói ciklusra lett volna szükség. Így körülbelül félidőig jutottunk el, ez alatt az idő alatt az alapokat le tudtuk rakni, a művészi munkában és a kommunikációban is.
– Mi történt a harmadik évadban, amikor ez a közösség létrejött?
– A 2010/2011-es évad sok szempontból meghatározó volt. Bármilyen ellentmondásos, de csodálatos év volt, a Jobbik-tüntetéssel együtt. Az az év hozta a legnagyobb szakmai sikereinket: három előadásunkat válogatták be a POSZT-ra (Egyszer élünk, Három nővér, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból). A társulat erősen összekovácsolódott a sikerek, de a támadások miatt is. És ezt a nézők is megérezték.
– A nagy sikereket megelőzték a 2010. decemberi események.
– Igen. Az első két évad nem volt nagyon látványos. De az első két év mindenhol a keresgélés időszaka. Nem hazudhatjuk azt, hogy ne lettek volna buktáink, ne nyúltunk volna néha mellé, Robinak is meg kellett tanulnia egy ekkora intézményt vezetni. Eredményeink azért voltak, például hogy nem riasztottuk el a nézőket, azokat, akik már korábban is jártak a Nemzetibe, és elkezdődött az új nézőcsoportok felkutatása. De ekkor nagy tűzijáték még nem volt. Az ötből a középső évben, 2010-ben jött az áttörés szerintem.

Gálos Orsolya. Schiller Kata felvétele

– Az első igazgatói év szinte mindig a „hozott anyag”, hiszen a pályáztatás csak egy fél évvel előzi meg a kinevezést. Kész helyzetek, darabok, társulat fogadja az igazgatót. Alföldi is két előadás meghívásával nyitott, és nem saját bemutatókkal. Természetesen üzenetértéke volt, hogy miket hívott meg: Kolozsvárról a Ványa bácsit és a Trafó- Krétakör A jég című előadását. A második évben már jobban látszik a szándék. A harmadik év azonban döntő: ha az nem jó, a többi sem lesz jó. A színház a harmadik évben már azokkal dolgozik, akikkel tényleg akar.
– Valóban ez lehet az evolúciós folyamata egy színház irányításának.
– A színház az első pillanattól pozitívan, úgymond, proaktív kommunikációt folytatott. Nem akartatok teljes repertoárcserét, nem akartátok a régi nézőket elidegeníteni, sőt, még az épületet sem szidtátok. Lassú építgetés folyt…
– Az én nézőpontomból fogalmazva a történetünket, Jordán Tamás és Alföldi közös féléve során az átvétel előtt volt időnk arra, hogy végiggondoljuk, mit akarunk csinálni. Annyit tudtunk, hogy ezt a házat, ami a Nemzeti Színház, mindenképpen újra akarjuk definiálni, és sokat gondolkodtunk azon, mi legyen az az üzenet, amit meg szeretnénk fogalmazni. Akkor körvonalazódott az, amit mindvégig meghatározónak tartottunk a színház életében: hogy a klasszikus és a kortárs értékeket szeretnénk megjeleníteni, a hagyományt nem megtagadni, hanem újraértelmezni kívánjuk, használni akarunk mindent, ami értékként ránk maradt. Nem megszüntetni akartunk, hanem építkezni. Robi színházában egyébként is ez a kettősség van jelen; sok klasszikust rendez mai értelmezésben. Ez lett aztán a színházunkra is jellemző: klasszikus értékek kortárs nyelven.
– Az első évadotokban a kommunikációtok e két fogalom köré rendeződött. A két jelszó, ami plakátokon beterítette a várost: „Klasszikus? Ki mondta, hogy unalmas?”; „Kortárs? Ki mondta, hogy érthetetlen?”. Nem is annyira a tartalom, az üzenet volt a meglepő, hanem a közlés ténye. Színházak ritkán szoktak magukról bármit is kommunikálni, legfeljebb megnézendő előadásokat hirdetnek.
– A Nemzeti Színházról mindenki, az a néző is gondol valamit, aki nem járt benne, ezért fontosnak tartottuk, hogy határozottan megfogalmazzuk a mi Nemzeti Színházunkat.
– Hogyan kezdett kialakulni az új közönség?
– Erre nehéz válaszolni. Robi személyét bizonyára nem lehet kihagyni ebből. Az első igazgatói pályázatban utaltunk is arra, hogy Robi országos ismertségét a színház használni fogja. ő kezdettől fogva a ház arca volt, s nézőket pró és kontra is vonzott, tehát az elején működött az a fajta kíváncsiság, hogy mit tud ez a negyven körüli, a színházi világban fiatalnak számító igazgató. A társulat is nagyon erős tőke volt mindvégig, hiszen csodálatos színészeink voltak. Aztán az első két meghívott előadás, a Ványa és A jég olyanok kíváncsiságát is felébresztette, akik korábban nem jártak ide, és akik szerint Robi túl kommersz vagy konzervatív színházat csinált. A Trafó vagy a Krétakör közönsége például… Talán őket is sikerült kíváncsivá tenni.
– A két vendégelőadás sokkal radikálisabb ígéret volt, mint ami aztán megvalósult.
– Igen, lehet.
– Egyfajta szakmai figyelmet irányított az új Nemzetire, amire szükség is volt a meglehetősen középszerűnek ítélt Jordán-érát követően. E két radikális előadás után eléggé csikorogtak az új darabok, bár én az Oresztészt jó előadásnak tartottam, igaz, nem radikálisnak. A színház sokkal inkább valahogy középre akarta magát pozicionálni.
– A radikalizmus nem is volt szándékunk. Meg akartuk tartani a nézőket, de újakat is akartunk szerezni. A cél az volt, hogy a mi esztétikai elvárásainkon belül maradó harminc előadásnyi repertoárból tényleg mindenki találjon a maga számára fontos produkciót. Hogy legyen hátradőlős-szórakoztató és mélyen szembesítő, felkavaró előadás is. Ennek az alapjait raktuk le az elején. Akkor még nemigen tudtuk, hogy pontosan kinek és mit csinálunk, csak a színvonal volt biztos. Az első két év a társulatépítés korszaka is volt – Robi két hullámban cserélte ki a társulatot -, és ahhoz is kell idő, amíg összeszoknak, amíg kiderül, hogy mi áll jól nekik.
– Alföldi személyén kívül mi segített még a közönségépítésben?
– A fiatalok megnyerése volt a legnagyobb sikerünk. Ennek csak egy része köszönhető a kommunikációnak, hiszen leginkább magukkal az előadásokkal sikerült őket behozni és itt tartani. Elsőként a Bánk bán junior volt nagy hatással rájuk, visszajáró csoportok, osztályok látogatták. Ezek az előadások felrázták őket, az ő nyelvükön szólaltak meg, ezért könnyebben fel lehetett ébreszteni a kíváncsiságukat más előadások iránt. Sokszor tapasztaltuk, hogy az a középiskolás diák, aki először a sulival jött, elhozta később a szüleit, vagyis a szokásos „színházba szoktatási” folyamat megfordult. Emellett a Nemzetinek mindig volt és lesz turisztikai vonzereje.
– Közöltünk a lapban egy interjút egy Nemzetibe (is) járó magyartanárral, Asboltné Czapári Beátával arról, hogy hogyan alakul egy színház és egy iskola kapcsolata. A színházak természetesen mindig is igyekeztek kialakítani ezt a kapcsolatot, néha erőszakosabb módszerekkel, néha remek beavató programokkal.

Gálos Orsolya. Schiller Kata felvétele

– Körülbelül mindenki ugyanazokkal a címlistákkal dolgozik… Mi sajnos ebben pont megálltunk középúton, a hagyományos közönségszervezés és iskolai csoportok mozgósítása, illetve az érdemi színház-pedagógiai munka között.
– Ez utóbbi nem volt a Nemzetiben.
– Szakember által vezetett, tudatosan felépített színház-pedagógiai programot nem tudtunk elindítani. Ez a következő ciklus programja lett volna. De az iskolákkal érdemi, tartalmi kapcsolatokat azért sikerült kiépítenünk. Rendhagyó irodalomórákat, beavatókat, közönségtalálkozókat tartottunk, több előadásunk érettségi tétel lett…
– Próbáltátok vizsgálni a közönséget?
– Az első év végén igen, mert látni akartuk azt, hogy mennyire cserélődik a közönség. Később talán még egyszer-kétszer kérdőíveztünk, a legutolsó ilyen vizsgálatnál a Nemzeti társadalmi megítéléséről akartunk képet kapni. Az új közönség kialakulásának volt egy határozott jele: bevezettük a bérleteket, aminek itt nem volt hagyománya, és az ötödik év végére majdnem hatezer bérletes lett. Ez sikernek nevezhető.
– Az első arculatkampányt követte később újabb?
– Nem, és nem is volt rá pénz. Ahogy évről évre csökkent a költségvetés, ezek a dolgok tűntek el elsőnek. Egy-egy évad jellegét, tematikáját azért próbáltuk kommunikálni. Volt magyar évad, klasszikus évad… De nagyobb szabású kampánynak nem volt értelme, hiszen 2008-ban egy imázskampányban megtörtént az arculatváltás.
– Az első pillanattól kezdve nem volt hátrafele mutogatás, sem a korábbi társulatra, előadásokra, épületre. Ez utóbbi meglepő.
– Az épület problémáira azért a sorok között utalgattunk. Eleinte volt képzőművészeti program, ami aztán pénz hiányában szintén megszűnt. Ennek – túl azon, hogy a társművészetek megjelenjenek a házban – az is volt a célja, hogy a képzőművészek átértelmezzék a teret. Így jelentek meg a Nemzetiben El Kazovszkij, Vojnich Erzsébet, Szüts Miklós és mások munkái.
– De soha nem beszéltetek az épület problémáiról, inkább új tereket nyitottatok meg, például a festőműhelyt.
– Nem jutott eszünkbe arról beszélni, mi volt előttünk. Számunkra óriási lehetőség volt, hogy a Nemzetiben megmutathattuk, mit gondolunk a színházról. Ez sokkal fontosabb volt, mint minősíteni, véleményezni másokat. Fantasztikus lehetőséget kaptunk, megvalósíthattuk az elképzeléseinket. Az izgatott minket, hogy mi itt mit tudunk csinálni.
– Nem szeretném Alföldi pályázatát rajtad számon kérni, de egyvalamit biztosan nem sikerült megvalósítani: a Nemzeti Színházat mint épületet bekapcsolni a város vérkeringésébe, nyitva tartani, hubbá, közösségi hellyé tenni. Ez egy sokkal nagyobb projekt lett volna.
– Ez nehéz kérdés, és talán ez is olyasmi, aminek a második ciklusban lett volna realitása. A házat nyitva kellene tartani, de a Nemzetiben egyszerűen nincsenek alkalmas közösségi terek, és az is tény, hogy erre nem is volt energiánk, figyelmünk és kapacitásunk. Másrészt nem volt hiányérzetünk, úgy éreztük, hogy élő hely vagyunk, de időnként azért elgondolkodtunk azon, hogyan tehetnénk a színházat fizikailag is nyitottabbá. A második vezérigazgatói pályázatban vannak is erre vonatkozó elképzelések, de biztos, hogy ehhez pénz is kellett volna.
– A 2010. decemberi eseményeket, a Jobbik-tüntetést mi előzte meg? Már nyitott vendégkönyve volt a Nemzetinek, közönségtalálkozók zajlottak, de volt-e előszele annak, hogy ilyen indulatok szabadulnak majd el?
– Szerintem arra, ami bekövetkezett, egyikünk sem számított. Viták voltak természetesen a Nemzeti körül, ahogyan a százhetvenöt éves történetében mindig. De a Jobbik-tüntetésig zömében olyan nézők nyilvánultak meg a Nemzetiről, akik legalább egyszer jártak már a színházunkban. 2010 decemberétől ez változott meg radikálisan. Paradigmaváltás történt, és Robi személye került olyan élesen az indulatok kereszttüzébe, ami addig elképzelhetetlen volt. Korábban, bár lehet, hogy ez is illúzió, de egy „európai” diskurzus vette körül a színházat. A Jobbik-tüntetéssel és a parlamenti felszólalásokkal ez a diskurzus átlépett egy határt, és a nyilvánosságban elfogadottá vált az indulatok, a gyűlölet vezérelte szóhasználat. Azóta mindez egyre gyakoribbá, keményebbé vált, és már egyre kevesebb ember kényes ízlését bántja. Akkor átrendeződött egy normatíva. Ma már minden hónapra jut egy ilyen…
– … zsidózás, buzizás. Megszólalt azonban már Alföldi kinevezése pillanatában egy durva hang: a pályázaton vesztes Balikó Tamás nyilatkozott mint „ötvenéves, evangélikus, adófizető, háromdiplomás, heteroszexuális színházigazgató férfi”. Ez már Alföldi személye, perszónája, tehát az ember ellen szóló támadás volt.
– Alföldi személye körül sosem volt konszenzus, nem mindenki gondolta azt, hogy neki kellett megkapnia a Nemzeti Színházat, de amennyire tudom, ezt a Nemzeti szinte minden igazgatója átélte. És a nemzeti színházi igazgatói átok öröklődik…
– A „román botrány”, ahogy nevezhető, nagyon megosztó volt. A színház egy Balanescu-Bartók-koncertre adta volna ki a nagytermet a Román Kulturális Intézetnek december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén, amikor is az Erdéllyel való egyesülést ünnepelik. Te személyesen mit gondoltál erről?
– Azt, hogy nem voltunk elég körültekintőek. Belesétáltunk egy helyzetbe, de ha kellően felmérjük, hogy milyen érzékenységeket sérthet, akkor módunk lett volna úgy előkészíteni, megszervezni, tudatosan felépíteni, hogy a mi kezünkben legyen a gyeplő. De a figyelmetlenségünk vagy hibánk miatt az történt, hogy mi szaladtunk az események után. Ez nagy lecke volt, akár a kommunikáció, akár az egész működés tekintetében. Tanultunk belőle. Azt is gondolom, hogy meg lehetett volna csinálni úgy, hogy senkit ne sértsen, bántson.
– Hogyan lehetett volna ezt kivitelezni 2010 Magyarországán? Miközben én személyesen fontos, előremutató, a román-magyar kapcsolatok szempontjából normális dolognak tartottam volna.
– Mi mindig azért dolgoztunk, mert hatni akartunk erre az országra és a világra, amiben élünk. Ezt csinálja a művészet. Szembesít, vagy ha ez a szó túl keménynek tűnik, akkor mondjuk: felismerésekre késztet. Ezek lehetnek boldog felismerések vagy fájdalmasak, egyéni utak vagy közösségi, társadalmi utak. Mi hatni akartunk, konstruktívak lenni, együtt gondolkodni, közösségként megoldani közös dolgainkat. Sok előadásunk arról szólt, hogy a múlt szőnyeg alá söprése, letagadása generációkon keresztül milyen károkat okoz. Ilyen módon ez az est is fontos lett volna a színház számára, ilyen gesztusaink az előadásokban is voltak.
– Arra persze nehéz lenne válaszolni, hogyan lehetett volna mégis megtartani ezt a román estet úgy, hogy közben ne legyen botrány.
– Ezt én sem tudom. De talán lehetett volna.
– 2010 decembere után a közbeszédbe is bekerült, ami a politika szintjén antiszemita, homofób támadásként, szólamként megjelent a Parlamentben a Nemzeti ellen. Ezek után a színház szinte folyamatos ostromállapotban van, és még hátravan néhány nehéz pillanat. Alföldi mégis kitöltötte a mandátumát, bár szinte végig úgy nézett ki, hogy nem fogja. Egy nyilvános beszélgetésen megkérdeztem, hogy félt-e. Azt válaszolta, hogy nem. A társulat összezárt, erősnek érezte magát. Nehéz elhinni, hogy tényleg nem félt. Most téged kérdezlek: hogy érezted magad akkor, amikor 2010. december 2-án a Jobbik tüntetett a színháznál?
– 2010 végén átmenetileg pánikbeteg lettem, hiszen folyamatos volt a stressz. Kommunikációs vezetőként szinte folyamatosan csörgött a telefonom, és állandó prés volt, minden ponton fogást kerestek rajtunk. A bulvársajtón és a politikai cirkuszra éhes médián kívül ekkor kezdtek el olyanok is megtalálni minket – nem nézők, mert ezek nem jártak a színházba -, akik rengeteg mocskolódó fenyegetést írtak, e-mailben, levelezőlapon. Olyan színvonalon, hogy idézhetetlen. A ránk zúduló mocsok egy részét próbáltam befékezni, hogy ne jusson el minden Robihoz. Aztán fékezhetetlenné vált a dolog, mert egy szélsőjobbos honlap kiadta Robi személyes elérhetőségeit – a többit el lehet képzelni. Dőlt minden csatornán a szenny. Folyton résen kellett lenni. Azt érezte az ember, hogy nem kap levegőt.
– Átszakadt egy gát, és elszabadult a gyűlölet.
– Maga a tüntetés is borzasztó volt. Fönt álltunk hátul az erkélyen, ahonnan le lehetett látni a tüntetésre. Hallgattuk, hogy „buzi, zsidó, hazaáruló”. Néztük Robi arcát, mint egy szobor, félsötétben, félig takarásban állt, megrázó volt. Annyira nehezen viseltem az egészet, hogy előfordult, hogy pánikrohamot kaptam, nem tudtam bemenni dolgozni.
– 2010 decembere után nem kommunikáltatok sokat.

Gálos Orsolya. Schiller Kata felvétele

– 2010 decemberében diplomáciai szintre jutott a román botrány, mi ezt a külügyi protokollt nem is ismertük. Robi meghozta a döntést, hogy nem adjuk ki a házat, közzétettünk ezzel kapcsolatban néhány sajtóközleményt, és ezek után lezártnak tekintettük az ügyet. Az előadásokra, a színházi munkára akartunk koncentrálni. Ebből a helyzetből többek között azt tanultuk meg, hogy szemmagasságban nem lehet kommunikálni.
– Mit értesz szemmagasságon?
– Az adok-kapokot, a támadást és ellentámadást vagy védekezést, magyarázkodást, huzakodást. Elegánsan elengedtük a fülünk mellett a szint alatti megnyilvánulásokat. Erre jó példa, hogy a vége felé, amikor megjelent egy Vidnyánszky Attilával készült interjú a Népszavában, amelyben a nézőket, a társulatot és az előadásainkat véleményezte, a nézők nagyon felháborodtak. Mi is tanakodtunk, hogy hogyan reagáljunk, hiszen mindannyiunknak fájdalmas volt. Akkor fogalmaztuk meg, hogy mit is jelent nekünk a kríziskommunikáció: nem direktben válaszoltunk Vidnyánszkynak, cáfolva, vitatkozva stb., hanem „átugrottuk”, és a feje fölött összekacsintottunk a közönséggel: Alföldi írt egy nyílt levelet a nézőknek, amelyben megköszönte a támogatásukat, figyelmüket, kíváncsiságukat. Minden krízishelyzetben az történt, hogy akkor szólaltunk meg, amikor úgy éreztük, hogy muszáj a nyilvánosságnak megismernie az álláspontunkat. Az volt a célunk, hogy mi irányítsuk az eseményeket, ne mi szaladjunk az események után. A kommunikációnk néhány nyilatkozatból állt, és nem fecsegtünk. Rengeteget tanultunk a nyilvánosság természetéről.
– Alföldi személyisége, a te technikád mind benne volt ebben a kommunikációban.
– Robi ismerte a média működését. Tudta használni a médiát, és ennek az elején csak pozitív hozadéka volt. Amikor ránk ömlött a nyilvánosság, akkor is sok előnye volt. És persze nagyon kellett a személyisége, az, hogy a román helyzetben és máskor is, ha tévedett vagy tévedtünk, akkor azt be tudtuk ismerni. Ez szerintem ritka. Ezzel nem találkozunk a mindennapokban, és példaértékűnek tartom, hogy egy közintézmény vezetője képes beismerni a hibáit. Talán ennek is köszönhető, hogy a nézők jöttek velünk, mert így váltunk hitelessé számukra. Ami az én kommunikációs technikáimat illeti: az elmúlt hét évben nagyon sokat tanultam Robitól. Amikor mi a Bárkában találkoztunk, öt perc alatt dőlt el, hogy együtt fogunk dolgozni. És a kommunikációnk is valahogy evidenciákon nyugszik – egyikünk számára sem volt kérdés, hogy nem fogunk frontálisan, ütközve, harcolva nyilatkozgatni.
– 2010 decembere után az Alföldi személye elleni támadások, a perszónával szembeni negatív diskurzus összefonódik a színházzal, és valójában elválaszthatatlan. 2011 májusában a színház sajtótájékoztatót tart az általad „orális botránynak” nevezett helyzet után, amikor Az ember tragédiájáról tesz egy újságíró egy megjegyzést, amire Alföldi élesen reagál. Ezen a sajtótájékoztatón szembesül a néző, a sajtó azzal a rengeteg mocsokkal, amit a színháznak írogattak. Akkor nagyon veszélyesnek tűnt a helyzet.
– Alföldi másnap ment a miniszterhez meghallgatásra.
– De a sajtónak nem nyilatkoztatok. Ezért a külföldi újságírók rendszerint a magyar kritikusokkal beszélgettek a színház helyzetéről, mert ti magatok nem akartatok interjúkat adni.
– Így volt. Ennek a sajtótájékoztatónak két fontos eleme van. A nyilvánosság addig nem tudhatta, hogy a színházat milyen támadások érik. Az, hogy Robi minden kommentár nélkül betűhíven felolvasta az életveszélyes fenyegetéseket és mocskolódásokat, minden jóérzésű ember számára megrázó volt. A másik elem Blaskó Péter váratlan megszólalása a sajtótájékoztatón, ami nagyon fontos mozzanat volt, és talán éppen a perszóna és az intézmény összeolvadása, amit említesz, váltotta ki Blaskóból azt a reakciót, hogy megvédte Alföldit, mert úgy érezte, hogy egy emberrel nem lehet ezt megtenni. Akkor Péter már a Tragédiában próbált, és világos volt, hogy a színházban folyó művészi munka színvonala megkérdőjelezhetetlen. A sajtótájékoztató egy az egyben felkerült az internetre, talán sikerült szembesíteni sokakat mindazzal, ami minket ért abban az évben.
– A színház nagyon okosan osztott szerepeket ebben a korszakban. Blaskó az Urat játszott a Tragédiában, így a darab érinthetetlen lett, Stohl András (aki nemrég súlyos közúti balesetet okozott, és rendőrségi eljárás alatt állt) viszont rendszerint valami bűnözőt vagy egy korrupt papot. A színház valójában azt tematizálta, ami körülötte folyt.
– Nem tudom, mennyire volt ez tudatos, de azt hiszem, ez a fajta kendőzetlenség jellemző volt ránk, igen.
– Direktben nem akartatok fogalmazni, azaz nyilatkozgatni.
– Igen, inkább a munkánkban akartunk mindent elmondani. Az előadásaink önmagukért beszéltek. És a kommunikációban sem mondtunk mást, ugyanazt fogalmaztuk meg, mint a színpadon.
– A sajtótájékoztatóra visszatérve, engem nem lepett meg az a mocskolódás, amit Alföldi felolvasott. Hiszen a Parlamentben ez folyt, onnan sugárzott ki. Ha a Parlamentben szabad, akkor nyilván máshol is.
– Abban a pillanatban úgy éreztük, hogy muszáj szolidaritást kérni a nyilvánosságtól. A román botrányt betudtuk a magunk hibájának. De most Alföldinek raportra kellett mennie, veszélyben forgott az egész ház. Egy normális diskurzusban, egy normális országban egy ilyen újságírói kérdésre adott riposztot mindenki a helyén kezelt volna. Nálunk egy Nemzeti Színház sorsa dől el, az „affér” eljut a miniszterig. Bizonyos fokig nevetséges, de nem kockáztathattunk. A délelőtti sajtótájékoztató után este a Tragédia ment, és akkor először volt a Nemzetiben álló taps. Valaki fölállt, aztán utána az egész nézőtér… ilyet még talán egyikünk sem élt meg. Aznap este szinte mindenki temette a színházat.
– Min múlott, hogy Alföldi maradhatott? Félt a politika a botránytól?
– Nem tudom, és nem akarok semmit vélelmezni, főleg nem szeretnék a politika gondolataiban olvasni. Nem is szeretem azt mondani, hogy a politikának köze volt ahhoz, hogy mi hová jutottunk. Nem szeretném, hogy ez az Alföldi-korszak úgy maradjon meg, mint amit a politika tett naggyá azzal, hogy a viharban, ellenszélben mekkora hősök voltunk. Amit ez a színház művelt, fontos volt, és Robi tartotta kézben a színházat, a művészi munkát.
– Előadások ellen is folytak később mindenféle támadások.
– A buzizás volt a standard tartalom, némi hazaárulózással és a magyar kultúra meggyalázásának vádjával keverve.
– Érdekes, hogy ekkor került reflektorfénybe a János vitéz, a Parlamentben kezdték azt is támadni, aztán Vidnyánszky is minősítette. Jóval később, mint ahogy bemutatták, hiszen egyik első bemutatója volt a színháznak. Én nem tartottam jelentős előadásnak, bár egy színháztörténeti jelentőségű darabnak, az Egyszer élünk-nek lett az ihletője. Viszont ez az időbeli elcsúszás is mutatja, hogy kisugárzott a botrány egy sereg darabra. A Magyar ünnep esetében, amit a román botránykor mutatott be a színház, annak hatására a MűPa elállt a közös produkciótól. A bemutatón ülve az ember drukkolt, hogy ne vetkőzzön le senki, ne káromkodjanak, ne legyen botrány. Szégyellem, de ilyen érzésekkel néztem a darabot. Aztán a vége felé persze sok minden előkerült: például hogy miért szólt a színházban annyi előadás a melegekről.
– A vége felé már minden az igazgatóváltásról szólt, amit nem volt könnyű kezelni. 2012. december közepén egyszerre vesztettük el Hollósi Frigyest és a színházat..
– Mit kockázatott volna a színház, ha durvább, nyersebb, frontálisabb kommunikációt folytat?
– Robi egy közintézmény élén állt, 2010-ben kormányváltás történt. Direktben soha nem politizáltunk, az aktuálpolitikába sosem folytunk bele. Az előadásokon keresztül beszéltünk, messzebbről néztük a horizontot, és erre nagy szükség volt. Mi azt tételeztük fel, hogy európai országban élünk, normális körülmények közt, Robinak van egy élő kinevezése, és ő ki fogja tölteni a mandátumát, mi pedig nem cenzúrázzuk magunkat. És annak akarunk megfelelni, amiért oda kerültünk. Ezek a gondolatok sok mindenen átsegítettek.
– Egyvalamiről nem beszéltetek. A politikai nyomás súlyos költségvetési elvonások formájában is jelentkezett.
– Az évad végi sajtótájékoztatókon mindig elmondtuk a tényeket. A Bárkában is fontos alapállás volt, hogy minél nehezebbek a körülmények, annál inkább dolgozunk. Ahelyett, hogy kevesebb bemutatót tartanánk, többet tartottunk. Ez remek energiákat mozgósított. Egy ideig kihívás, hogy hogyan tudsz megélni három forintból. A végtelenségig persze nem ment volna. De értelmezés kérdése, hogy ez politikai nyomásgyakorlás volt-e.
– A Nemzetiben az utolsó szezonban megszűntek a díszletek…
– Ezért mondom, hogy a végtelenségig nem lehet pénz nélkül színházat csinálni. De az utolsó szezonban már tényleg nem a díszlet volt a lényeg. Dolgoztunk és kész. Elképesztő szélsőségeket éltünk meg, hihetetlen amplitúdóval az öröm és a fájdalom között, felkavaró és megrázó helyzeteket. Emlékezetes végjáték volt, ami rengeteg energiát, töltést adott. A gyász azóta is tart, mert a hétköznapokban most éljük meg igazán, hogy szétszóródtunk. Sikeres és izgalmas öt év volt a Nemzeti Színház Alföldi-korszaka, és ha csak annyi értelme volt, hogy megszülethetett az Egyszer élünk, már azért megérte.

1 Lásd erről Iulia Popovici írását 2013. decemberi számunkban.