A szerző-rendező általában nem készen hozott drámával érkezik, inkább kérdésekkel, témákkal, problémákkal bombázza színészeit, akiknek nem csupán ötleteikkel, de teljes személyiségükkel, világnézetükkel, politikai nézeteikkel kell jelen lenniük.

Hiányzik ez a színház. Hiába töröm a fejemet, nem tudnék mondani még csak hasonló előadást sem azokhoz Magyarországon, mint amilyenek a mai európai színház egyik leghírhedtebb, egyben legfelkapottabb sztárrendezőjének, a kalandos életúttal rendelkező, mert boszniai születésű, félig szerb, félig horvát, harminchét éves Oliver Frljićnek a szerzői projektjei. A sokadikat látva az a néző egyik meghatározó élménye, hogy Frljić szereti a plakátszerű, sommás kijelentéseket, úgyhogy akkor álljon itt néhány ilyen az ő színpadi világáról: nyers, faragatlan, tolakodó, szókimondó, provokatív, felkavaró. Legjobb pillanataiban – lejjebb egy ilyen előadásról, a 25 671 címűről lesz szó -, megkockáztatom: katartikus.

Olyan produkciók ezek, melyek már a próbafolyamat során túllépnek a megszokott (színház)- üzemi működésen, hiszen a szerző-rendező általában nem készen hozott drámával érkezik, inkább kérdésekkel, témákkal, problémákkal bombázza színészeit, akiknek nem csupán ötleteikkel, de teljes személyiségükkel, világnézetükkel, politikai nézeteikkel kell jelen lenniük. (Igaz, láttam tőle hagyományos színpadi szöveget – például a Három nővért vagy az Ivanovék karácsonyát – is, de különös [?] módon ott inkább tétovaságot, eldöntetlenséget éreztem a színrevitelben, csupa olyasmit, ami a többi projektjére távolról sem jellemző.)
A Frljić által hozott nyersanyag, vagy mondjuk így finoman: kérdésfelvetés az esetek többségében egy olyan, évek-évtizedek óta gondosan takargatott sebre emlékeztet, melyhez nem körültekintő óvatossággal, tiszta vízzel és fertőtlenítőszerrel közelít, hanem kajánul sósavat löttyint rá, hogy aztán élvezettel nézze az anatómiai színházát feldúltan, káromkodva elhagyó nézők arcát. És a színészekét is: a próbák során a résztvevők lemorzsolódása szükségszerű és kiszámítható, hiszen Frljić személyes állásfoglalást követel tőlük. Olyan, általában szélsőségesen ellentétes reakciókat kiváltó témákról gondolkodtatja, majd beszélteti színészeit előbb szűk körben, aztán nagyobb nyilvánosság előtt, melyekről alighanem korábban is volt véleményük, de azt legfeljebb családtagjaikkal, barátaikkal, esetleg csupán önmagukkal osztották meg.
A színészek gyakran „névvel, címmel” szerepelnek Frljić darabjaiban, vagyis nemzetiségüket, vallásukat, nemi irányultságukat, politikai szimpátiájukat, vagyoni helyzetüket, szakmai féltékenységeiket, színészi múltjukat, a jugoszláv rezsimben elfoglalt pozíciójukat, tehát önmagukat és a magukról alkotott nyilvános és privát képet vállalva lépnek a reflektorfénybe. Frljić a szembesítés makacs híve, még akkor is, vagy leginkább akkor, ha az fájdalmas, kellemetlen, és nem marad következmények nélkül. A szembesítés fogalmát aztán kiterjeszti a színházi működés minden résztvevőjére, sőt a produktumra, vagyis az előadásra is, hiszen arról, hogy színészei esetenként még a bemutató előtt kilépnek egy előadásból, vagy hogy a kész produkcióban bizonyos jelenetekben nem vesznek részt, a színházteremben egy ideig gyanútlanul ülő, majd egyre kényelmetlenebbül fészkelődő néző első kézből értesül, hiszen ezek az epizódok is az előadás szerves részévé válnak.
Ami a témaválasztást illeti, Frljić behozhatatlan előnyben van hozzánk, a remény színházának országához képest: legjobb előadásai a posztjugoszláv múlt kínos kérdéseivel foglalkoznak, máig kibeszéletlen problémákat behozva a közgondolkodásba. őt lokális vagy regionális történelmi traumák, személyes történetekből kibontható méltatlan politikai játszmák, a fennálló világrend állandó megkérdőjelezése izgatja: vérbeli anarchista, aki a színházat eszköznek, szószéknek, fórumnak tekinti. Előadásaiban megoldást nem kínál, csupán a színház állóvizébe hajít egy hatalmas követ. Hogy ez mekkora hullámokat vet, tőlünk függ.
Bemutatóit botrányok kísérik, munkáját állandó médiafigyelem övezi, és itt újabb kitérő, mielőtt a szlovéniai Kranjban tavaly márciusban bemutatott 25 671 című előadásáról szólnék. 2013 decemberében a lengyel újságok tele voltak a krakkói Narodowy Stary Teatrban tervezett, majd az utolsó pillanatban lemondott Frljić-előadás körüli skandalum részleteivel. A változatos módokon tálalt sztori dióhéjban: a lengyel romantika egyik jelentős darabja, Zygmunt Krasiński Istentelen komédiája – aminek egy ugyancsak érdekes, az eredetitől elrugaszkodó feldolgozását a Bárkán 2009 novemberében láthattuk a bydgoszczi Teatr Polski előadásában – nyomán dolgozott a színészekkel Frljić, a buzgó katolikus városban célkeresztbe véve többek között a máig tabunak számító lengyel antiszemitizmust is. A színházat és műsorpolitikáját érő ultrakonzervatív támadások, a szélsőjobbosok és a katolikus intelligencia részéről érkező nyomás („A Nemzeti színpadán ilyesmi nem szerepelhet” – volt az egyik visszatérő, talán számunkra is ismerős érv) miatt az igazgató Jan Klata végül letiltotta a bemutatót. A kétségkívül helytelen döntést a pánik motiválta: a dühös nyilatkozatok pró és kontra, a józan vagy harcias interjúk egy eredményt biztosan elértek – Oliver Frljić nevét egész Lengyelország megismerte. Aki a botrány után is köszöni, jól van: a következő két évre tele van a naptárja, Zágráb, Rijeka, majd újra Zágráb és Újvidék következik, utána Graz, München és talán Lyon.1
Frljić tehát alaposan körbejárja Magyarországot, de tudtommal eddig csupán két rendezése járt nálunk: nemigen volt visszhangja a 2010-ben Pécsett egy alkalommal játszott zágrábi gyerekelőadásának, a fiatalkorúak körében dívó erőszak témájáról gondolkodó Félelem az Acacia utcában címűnek, ahogy a szintén 2010-ben a Nemzeti Színházban vendégeskedő, Rijekából érkező Turbo Folk sem találta meg nálunk a neki való környezetet. Ez utóbbiban amellett, hogy ez a fajta színházcsinálás fényévekre van a magyar színház hagyományaitól, annak is lehetett szerepe, hogy a vendégjáték szervezői bizarr fordítási megoldáshoz folyamodtak: a valahai Jugoszlávia örökségét zenével, tánccal és hangos lövésekkel feldolgozó előadásban elhangzó tömérdek személynevet magyar politikai és közéleti szereplők nevével helyettesítették…
A Turbo Folkot éppen ezért nem is Budapesten, hanem Szabadkán néztem meg később, ahol a Desiré Central Station Fesztiválon végre a saját közegére talált a tomboló ovációval fogadott előadás. (A Budapestnél e tekintetben jóval haladóbb szellemű Szabadkán természetesen Frljić más kiváló előadásai is szerepeltek az elmúlt években, így például a ljubljanai Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját!, melyben minden jelenet úgy ér véget, hogy az ex-Jugoszlávia különböző területeiről érkező szereplők halomra lövik egymást, vagy a zágrábi Zoran Ðinđić, melyben premier plánban nézhetjük végig, ahogy egy szerb zászlót lehány az egyik színész.) Nem véletlenül hozom szóba a kontextust, és itt már rá is térek a 25 671-re, amit tavaly ősszel két helyen is volt szerencsém látni: először a szlovákiai Nyitrán, majd szűk egy hónapon belül a szlovéniai Mariborban. Mindez csak azért érdekes, mert a főleg külföldi kritikusokból és színházi emberekből álló nyitrai közönség érezhetően – és teljesen érthető módon – máshogy vette az előadást, mint a főleg, de nem kizárólag szlovénokból álló nézőtér. Nyitrán a döbbenet és megrendültség, Mariborban az előadás – számomra legalábbis – váratlan módon interaktívvá válása vált meghatározó élménnyé.
Ami a kortárs szlovén történelem egyik legkínosabb epizódjáról tudósít. 1991. június 25-e, Szlovénia függetlenségének napja az előadás origója. A kétmilliós lélekszámú országban élők több mint tíz százaléka más jugoszláv állam tagpolgára volt: ők voltak azok, akik hat hónapos határidőt kaptak arra, hogy az új szlovén államban állampolgárságot kérjenek. Aki ezt nem tette meg (vagy esetleg megtagadták tőle, például a délszláv háborúban vállalt szerepe miatt), azt 1992. február 26-án egyszerűen törölték a szlovén népesség-nyilvántartásból. Igen, az előadás egyszerű címe, a 25 671 ezt a számot jelenti: ennyi állampolgárról mondott le a szlovén állam egyetlen, megfellebbezhetetlen adminisztratív döntéssel. Mindez elképesztő következményekkel járt: az „eltöröltek” – szlovénül: „Izbrisani”, ahogy a mai napig nevezik őket – minden politikai, polgári és társadalmi jogosítványukat elveszítették, megfosztattak személyes dokumentumaiktól, korlátozták a munkához és az utazáshoz való jogukat, ahogy beláthatatlan nehézségekkel kellett számolniuk ezentúl a lakhatási, oktatási, egészségügyi szolgáltatások terén is. A szlovén Alkotmánybíróság 1999-es és 2003-as döntései ugyan kimondták, hogy az eredeti törvény több ponton alkotmányellenes volt, de az „eltöröltek” helyzetét az elmúlt két évtizedben nem sikerült megnyugtató módon rendezni. Oliver Frljić előadása felméri a helyzetet, majd kilépve a színház hagyományos keretei közül, praktikus megoldást kínál és követel a nézők bevonásával, de a produkció nem ettől válik gyomorszorító élménnyé.
Úgy kezdődik az egész, hogy egy katonajelmezes színész udvariasan, ám határozottan elkéri a bejáratnál a személyazonosság igazolására alkalmas dokumentumainkat: útlevél, személyi, jogosítvány, bármi jöhet. Precízen felcímkézi, mert az előadás végén visszakaphatjuk őket. Odabent a színészek nekünk háttal, létrákon vagy mellettük állva elmélyülten dolgoznak: neveket írnak fel krétával egy fekete falra. A hosszan kígyózó, türelmesen és sokáig rótt lista önkéntelenül is a legújabb kori európai történelem legsötétebb pillanatait idézi, annyi különbséggel, hogy az itt feltüntetett személyek többsége még él.
Frljić nem híve a burkolt, óvatoskodó üzeneteknek. A színészek így aztán alávetetteket és hatalmi pozícióban lévőket „játszanak” felváltva: akinél a mikrofon van, az van felül, teli torokból üvölti-hörgi parancsait az azokat követni próbáló „civileknek”. A fent vázolt történelmi szituáció ismertetése után például a fejükhöz szorított gépfegyverek árnyékában kell szerelmet vallaniuk Szlovénia, az új állam iránt. Villámgyors váltás: három nő és két férfi rongyos fürdőköpenyt húz, szakadt kartonpapírt akasztanak a nyakukba, rajtuk a 2, 5, 6, 7, 1 számjegyek. Kiülnek előre, a színpad szélére, velünk szemben, egy elképzelt (?) családot alkotva, melynek tagjai egy mikrofont adnak körbe, egymás mondatait fejezik be, elfúló hangon mesélve az „eltöröltek” hétköznapjairól. Arról, hogy illegális lakásfoglalókká váltak egyik pillanatról a másikra. Arról, hogy a szomszédaik feljelentették őket a hatóságoknál, vagy csak egyszerűen elvágták a villanyt, a gázt, elzárták a vizet. Arról, hogy nem vállalhattak munkát, hiába végeztek volna el bármilyen megalázó melót. Arról, hogy páriák lettek egy országban, amit korábban a hazájuknak tekintettek. Meg arról, hogy a megpróbáltatásokat már nem bírta tovább a család legfiatalabb tagja, egy fiú, aki inkább az öngyilkosságot választotta.
Aztán – ez megint jellegzetes frljići eljárás – gúnyos, a nézőtérnek címzett mondat: belegondoltak abba, hogy most mindannyian papírok nélkül ülnek itt? Értik már, mit jelent a totális kiszolgáltatottság? Értjük, persze, és ez a türelmetlen, kissé bosszús igenlés a részünkről szintén illeszkedik a rendező tervébe, hiszen az általa használt eszközök többsége arcpirítóan egyszerű, és nyíltan hatásvadász. Amitől a 25 671 mesteri lesz, az az, ahogyan legvégül egyetlen mozdulattal beránt az örvény legmélyére, s teszi ezt úgy, hogy előtte egy órán át az öböl szélén navigálta hajónkat. De addig még sok minden történik: egy improvizatív jelenetben a hét színész leül körbe, hogy egy szenvedélyes és hangos vita keretében színt valljon, hogyan és miért szavazott a 2004-es referendumon, amikor a szavazók 96 százaléka (!) vallotta, hogy nem kell visszaállítani az „eltöröltek” jogait.
Egyre mélyebbre zuhanunk a sötét történetben, amit most már az Európai Unió rosszallása is színez, még ha a kontinens közössége érdemi lépést nem is tesz. 2013 – a huzavona vége (?): a politikusok előbb harminc, majd negyven euró havi kártérítést ajánlottak fel az „eltörölteknek”. Számoljunk csak utána: aki végigcsinálta, de legalább túlélte a több mint húszéves kálváriát (mert a 25 671-es szám folyamatosan csökkent: az előadásban elhangzik, hogy jelenleg kb. 15 000 főnek nincs még állampolgársága), végül kevesebb, mint tízezer eurót, vagyis alig hárommillió forintot kap kártérítésként. Nevetséges, pitiáner összeg, s Frljić nem tétovázik, felhúzza a nézőtéri fényeket, színészeit leküldi a színpadról, hogy begyűjtsék tőlünk a hontalanoknak ajánlott adományainkat. Nyitrán olyan négyszáz, Mariborban háromszázharminc euró gyűlt össze, amit a színészek precízen összeszámoltak, majd egy, a szlovén kormánynak címzett borítékba helyeztek. (Vicces anekdota közbeszúrva az adminisztráció tehetetlenségéről, amikor meg- kapták az első küldeményt – megjegyzem, ezt a bénázást alighanem a világ összes kormánya végigcsinálná egy titokzatos levéllel.)
A pénzgyűjtés újabb provokatív gesztus, de a java még hátravan. Mariborban két néző bekiabált az adománykörút kellős közepén. Miért nem közvetlenül a rászorultaknak küldik a pénzt? És a válaszok azonnal, rezzenéstelen arccal jönnek: mert a kormányt havonta kétszer, minden előadás után így emlékeztetik arra, mit tett, illetve nem tett ezekkel az emberekkel. Mire megy a több ezer ember a most összegyűjtött háromszázharminc euróval? Természetesen nem sokra: ez csupán egy jelkép, ahogy az előadás maga is. A szlovén kormány mindenesetre, miután felfogta Frljić akciószínháza lényegét, külön bankszámlán pihenteti a folyamatosan növekvő összeget.
Az utolsó előtti fejezet nem a pénztárcánkra, hanem a szolidaritásunkra alapoz. Ki vállalja, hogy a színészek megsemmisíthetik a beadott dokumentumát, hogy a néző így fejezze ki együttérzését az identitásuktól megfosztott „eltöröltekkel”? Nyitrán néhányan, Mariborban azonban vagy tucatnyian jelentkeznek, inkább fiatalok, de mögöttem az egyik páholyban egy szolid, idősebb hölgy keze is felemelkedik. Hatásvadász, naná, de mégis szívszorító pillanatok ezek. És akkor a kegyelemdöfés a néző addigra már teljesen legyengült védelmi rendszerének: esetlenül, igazi civilként, érezhetően fillérekbe kerülő, de ünnepélyesnek gondolt ruhákban bevonul a színpadra egy nő, egy férfi és egy fiatal lány, hárman az „eltöröltek” közül. A család negyedik tagja, a fiú már nem lehet velük – emlékszünk, tudjuk, hogy miért.
Róluk és több ezer sorstársukról szólt ez a dermesztő este, és Frljić van annyira gátlástalan, hogy legvégül bevezesse őket, az est láthatatlan főszereplőit. A szemükbe nézünk, a szemünkbe néznek. Nem vonhatjuk meg a vállunkat, hogy tőlünk pár száz vagy néhány ezer kilométerre élnek, semmi közünk hozzájuk, nem gondolhatjuk többé azt, hogy ez „csak” színház volt, ami után megiszunk egy pohár bort, és gyorsan elfelejtjük az egészet. Mert még ólomnehéz lábakkal fel kell kelni, felmenni egyesével a színpadra, kikerülni az „eltörölteket”, hiszen az irataink ott hevernek szépen sorba rakva, mellettük, mögöttük. Az előadásnak vége. Taps nincs.

1 Lásd erről Miklós Melánia beszámolóját is ugyanebben a számban. (A Szerk.)