Fesztbaum véletlenségből mindig túlnő a szerepen, mindig árnyalatnyit mókásabb, sunyibb, csinovnyikabb, groteszkebb, perverzebb az illedelmesen háttérben maradó epizodistánál.

A „Vígszínház színésze” megjelölés a vígszínházi idők kezdetétől más tartalommal bír, mint amikor valamely színészt bármely más színház művészeként azonosítunk. Az odaszerződés ténye, de az ott töltött idő huzamossága és az eljátszott szerepek súlya sem keletkeztet önmagában ilyen titulust. Speciálisabbak a kritériumok. Nem kell okvetlen nagy színésznek lennie az illetőnek, a sárm, a hangbéli adottságok, a beszédtechnika és a közönség, helyesen a színház közönségének nyelvén való folyékony beszéd azonban alapkövetelmények. A Vígnek hagyományai vannak, minden más színháznál meghatározóbb és makacsabb tradíciói, a szellemi hagyaték fölött pedig nem is annyira alkotói, mint inkább nézői őrködnek. A Vígszínház közönsége nem sztárokra vált bérletet, hanem saját sztárjaira. Ebben máig következetes. Többnyire hidegen hagyja a szakmai trend és a kritika, alapvető ismertetőjele a szinte feltétel nélküli hűség és némi nosztalgia a színház múltja iránt. A Víg külön ország még Budapest színházi világában is, saját történelemmel, kultúrával, politikával, törvényekkel, krónikásokkal, hősökkel, néppel és uralkodókkal. Tagjai körében hagyományosan meghatározóak az előjogok. Amolyan monarchia a köztársaságok térképén. És mint ilyen ki van téve a lassú felszámolódás – ha tetszik: átalakulás – politikai sodrának.

Fesztbaum Béla jelen pillanatban az utolsó vígszínházi színész. Nem egyetlent értve ezen természetesen, hisz ott van (a teljesség igénye nélkül) Eszenyi, Kern, Lukács, Hegedűs D., hanem nemzedéki szempontból utolsót. Generációjából és az utána következőkből ő az egyetlen, akit arcról és névről is ismer a színház közönségének java része. Ért még a fent emlegetett nyelven. Nem közhelyesen. Ténylegesen. Tudja, hogyan kell itt bejönni, kimenni, megszólalni, nyílt színit kivívni, hogy nemcsak a szerepet, a tapsot is meg kell csinálni. Hogy mivel lehet a nézőt behozni. Tud gratulációt fogadni, kritikai észrevételre reagálni, nyilatkozni, kitanulta a belső és a külső protokollt, a szervilizmusba sosem csapó alázatot. Éleslátással szemlél. A színészöltözőben töltött üres óráiban elvégzi a színháztudomány szakot. Ditrói Mórról ír. Sűríti az időt. Folyamatos jelenlétében szisztematikusan színháza múltjává képzi magát. Passzol a színésztársalgóban függő Somogyvári-karikatúrák közegébe. Füle Salamon Béláénak kistestvére.

A zöld kilences című előadásban. Schiller Kata felvétele

Egy évtizeden át matinés attrakció, Pinokkió a Pestiben. Pihenésképp cinikus, kardernyős dögkeselyű A dzsungel könyvében. Levezetésképp Takács, Szakács és Kovács a Hamupipőkében. Valódi szenvedély köti a színházhoz. Kitartóan kerüli a keserűség ösvényét. Okos és higgadt. Korlátaiban látja meg a lehetőségeit. Kisebb és a kicsinél kicsit nagyobb szerepei abszolválása során soha nem mulaszt el apró örömöket szerezni a nézőknek. Nesztelenül kúszik be a magyar színház kollektív tudatalattijába a sok ravasz karakterrel. Fesztbaum véletlenségből mindig túlnő a szerepen, mindig árnyalatnyit mókásabb, sunyibb, csinovnyikabb, groteszkebb, perverzebb az illedelmesen háttérben maradó epizodistánál. Nem is volt az soha egyébként. Fegyelmezetten túlzó. Hathatós jelenléte gyökere a kiváló zenei, ritmus- és poentírozókészség – amit legújabban A zöld kilences sorozatgyilkosában csillogtat -, valamint érdekesség, hogy szövegeit általában azokkal nem kompatibilis, néha kifejezetten ellentmondó játékokkal kíséri, e diszharmóniával kimozdítva a nézőt a valóság megszokott érzékeléséből.
Szorgalma, lekötetlen vegyértékei és köztudomású vonzódása a múlt századforduló színházi és kabarévilágához, orfeumaihoz védjegye megleléséhez vezetnek. A Játék a kastélyban Gáljaként Benedek Miklós méltó partnere, ami nem kis dolog, miután Benedeknek vérében van a fent emlegetett korszak, itt véletlenül sem tud hibázni.

Gál szerepében (Molnár Áronnal és Benedek Miklóssal). Schiller Kata felvétele

Rendezőként és zenei szerkesztőként a Pesti Cabaret című opusszal debütál a Dob utcai Spinozában. Majd önálló estet rittyent a Víg Házi Színpadán (A léggömb elrepül). Kosztolányi versei, tárcái, egyéb publikációi szolgáltatják az alapanyagot, de a dolog megejtően személyes: a színpadi tér minden tárgya jelentéssel bír, érződik, hogy azokat nemcsak úgy berendezte egy magára hagyatott díszlettervező, hanem egyesével castingoltattak az előadáshoz. Az irodalmi válogatás pedig valójában vallomás és ars poetica, melynek színházi vonatkozásai a legérdekesebbek, például a Zsivajgó természetből kiemelt vagy a kis játék színházról szóló részletek.
Egy másik, rendezőként, szerkesztőként és zeneszerzőként jegyzett, műfajilag vegyes jelenetfüzér, a Monokli olyan, akár egy öreg gramofon. Picit poros, csöppet recseg, az ember mégis belefeledkezik a zenehallgatás eme utánozhatatlan hangulatába. Látatlanban fel sem merül, hogy lehet az előadásnak megrázó pillanata. Aztán a második felvonás eleje táján („A gróf a vízbe fúlt…” és a Színházi kellékek között) egyszer csak arra eszmélünk, itt áll előttünk nyolc színész (Venczel Vera, Szegedi Erika, Halász Judit, Harkányi Endre, Kern András, Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Rajhona Ádám), vállaltan ráncosan, a Vígszínház jegybevételének még mindig tetemes százalékát hozva, és azzal a gondolattal tekintenek ki a telt háznyi közönségre, hogy eljárt az idő. Felettük is. Azzal, hogy nem vége van, hanem vége lett. S az egészben az a csodálatos, hogy nem hétköznapjaikban merengenek ők ezen, hanem Fesztbaum estjének apropóján, Molnár Ferenc-jelenetek és -karcolatok között hívják elő a színészlélek legmélyebb fájdalmát – valami igazán exkluzívval ajándékozva meg ezáltal őket értékükön kezelő kollégájukat.

Az álomkommandóban (Mihályfi Balázzsal). Schiller Kata felvétele

Fesztbaum nem szentimentális, nem pátoszos, és nem patetikus. Ellenkezőleg: tisztafejű, megfontolt, pedáns. Csak épp a szépség megszállottja. Nem a „nagy szépségé”, amit Sorrentino legújabb filmjének hőse kutat egy életen át, hanem az apró örömökre való rácsodálkozás képességének szépségéé. Ez irányú szenvedélye fejeződik ki gyakran szentimentalizmusnak bélyegzett gesztusaiban. De anyagai túlszeretésében sem időérzéke hiánya, hanem szenvedélye mutatkozik meg.
Fesztbaum nem nosztalgiázik, és nem aktualizál. Az elmúltság állandósága, a jelen örök múltbelisége izgatja.
Ha A léggömb elrepül vagy a Monokli kapcsán valaki úgy találná, érzékenysége érzelgősség, szépség iránti tisztelete szépelgés, múlton merengése bátortalanság, nem figyelt eléggé. Bőséggel akad mondandója az őt körülvevő világról, de az áthallás, a kiszólás, az összekacsintás és társai rangon aluliak számára. Százéves anyagokkal operálni, Molnár és Kosztolányi ínycsiklandó, elegáns humorában megbújni, a minden gyanú felett állás záloga, főképp abban a szeretetteljes szólamban, amelyre a színész hangolja ártalmatlannak vagy gyávának egyáltalán nem mondható, inkább meglehetős tudatossággal felépített szellemidézéseit.
Kisember-fazonja hozza el számára a nagy színészi feladatot, Manót, a zsidó boncsegédet, aki Auschwitzban ikerpárja álmait bocsátja áruba, cserébe az emberhez méltatlan életért (Az álomkommandó). Nem kell ismerni a történetet, hogy mindjárt lássuk a kétségbeesett adásvétel abszurditását, a „szerződő” felek egyenlőségének, akarategyezésének, kölcsönös együttműködésének lehetetlenségét. Fesztbaum nagyot alakít. A láthatóan láthatatlant képes megtestesíteni. Tétet tud kölcsönözni a téttelen küzdelemnek, elhiteti: totális kiszolgáltatottságában is a reális kompromisszumok idealista harcosa, és ami a legfontosabb, csupán életben gondolkodik, nem létezésben. A szerep duplafenekűsége folytán jóval összetettebb egy jellem színrevitelénél. Auschwitz Manója és a romániai diktatúra rendezőalakja eszméket is közvetítenek, nagy horderejű, morális alaptételeket, melyek hiteles tolmácsolása nem annyira színészi, mint inkább emberi feladat. Ép lélek kell hozzá.

Fesztbaum egyedülálló figura. Elenyésző a lexikonban jegyezhető szerepe, mégis a legnagyobb nevek között fog bevonulni a Vígszínház történetébe.