Vajon elérik ezek a sorok (esetleg az egész könyv?) azokat a bizonyos mindenkori művészeti tanácsadókat, és megteremtődnek végre (a „hungarikumok” és kultúrhaknigruppok ellenében) a valódi művészi munka feltételei?

Ahogy az egyes embernek megvan a maga életútja/sorsa, úgy születik, majd nő egy művészeti csoport is önálló lénnyé, fejti ki hatását a világban, s ér egykoron pályája végére. Kellő érzékenység szükségeltetik ahhoz, hogy a megfigyelő a történéseket ne kizárólag kontinuitásában legyen képes megragadni, hanem mintegy állóképként lássa az eseményekből térré rajzolódó időt.

„Nem ígérhetek könnyű olvasmányt” – írja Péter Márta az Eleven történet „Útjelzőjében”. S valóban, a kétszáz oldalas, kiállításában és szerkesztésében elegáns – noha puha borítóját tekintve egyszersmind szerény – könyv olvasmányossága, az érdeklődést mindvégig fenntartó gördülékeny tárgyalásmódja mellett is fokozott figyelmet kíván a befogadótól. Sőt, olykor tánctörténeti tájékozottságot, hisz a Duna Művészegyüttes történetét író szakember már csak a témából eredően sem vállalkozhat a magyar tánc történetében előálló fordulópontok (például a magyar mozdulatművészet felszámolásának okai vagy a táncházmozgalom megszületése) részletekbe menő ismertetésére, noha a megfelelő helyen utal a fontosabb jelenségekre. A könnyebb eligazodás kedvéért dőlten szedett betűk jelzik a nevek, fogalmak első előfordulását. Szerencsés lett volna, ha a munka ennek megfelelően tárgymutatóval is kiegészül. Egy-két esetben mégis elkelne némi magyarázat is. Például Rábai Miklósnak, az ÁNE művészeti vezetőjének életművéről s az általa megálmodott „népi balettról”.
Az Eleven történet egy részét átszínezi az emlékező írói szubjektum, de az idézetek, a korabeli kritikai szemelvények révén a fennmaradó fejezetek is tapintható közelségbe hozzák a kort és a táncműveket, s nem utolsósorban a politika döntéshozó gépezetét s annak kultúrában kifejtett hatásmechanizmusát, „elhárítókkal” és „művészeti tanácsadókkal” egyetemben. Együttesi archívum híján a szerteágazó események szövegdokumentációinak, egykor volt társulattagok személyes visszaemlékezéseinek, különböző archívumok (például OSZMI), színlapok, kritikák, jegyzőkönyvek és tanulmányok összefésülésével, az újra s újra visszatérő szereplők (koreográfusok, táncosok, zeneszerzők, jelmeztervezők) munkáinak, olykor személyes sorsának röpke képekben történő felvillantásával gombolyodik az államilag életre hívott néptáncegyüttes története. Péter Márta a 2012-ben (hivatalos) megalakulásának ötvenötödik évfordulóját ünneplő Duna Művészegyüttes felkérésére – s talán személyes érintettsége okán is – vállalkozott a társulat múltjának-jelenének föltárására/megírására. Társulati tagként (1969-1984 között) ugyanis egykor maga is megbarátkozhatott néhány kedves békával a Szamuely Laktanya úszómedencéjében, s ott döcöghetett az Ikarus 55-ös buszon, mely az üzembiztonságra tekintettel úgy 40-50 km/óra sebességgel „száguldott” végig Európán, követve a kellékeket szállító kisteherautót, melyet a bámészkodók gyakran csak így kommentáltak: „megjöttek a cigányok”.
A gondosan jegyzetelt, tudományos igényű (bár az apró elírások okán egy gondos átolvasást még kívánó), minden ízében életszagú munka immár a Duna Művészegyüttes zsugorított archívumának tekinthető. Szövegét a történet egy bizonyos pontján – Péter Márta társulati tagságának idején – finoman átjárja a fenti idézetekből is kiérezhető személyes hang. Az egykori táncos történetbe szövődésének köszönhetően valóban „elevenné”, s ha lehet, még hitelesebbé válnak az olvasottak, noha az író maga fölveti a hiteles rögzítés elvi kérdésességét, minthogy az együttes indulásának időszakából jóval kevesebb anyag állt rendelkezésére. A történet rekonstruálásában elsősorban Vadasi Tibor (az ÁVH-együttes tánckarának asszisztense) és Maácz László beszámolóira támaszkodhatott. Munkáját nehezítette, hogy bizonyos részletekre – egész pontosan az 1956 előtti időszakra – érthető okokból évtizedekig a szemérmes feledés fátyla borult. Így aztán – már csak az együttes identitásának szempontjából is – érdekes, hogy mi történt az 1949 utáni nyolc esztendőben. A Prológus szentelődik a tánc- és kultúrtörténeti kérdés megválaszolásának. Náfrádi László, vagyis a Belügyminisztérium Duna Művészegyüttes első művészeti vezetője nyomán a fejezet kezdő mondata rögzíti a Belügyminisztérium Duna Művészegyüttes megalakulásának hivatalos dátumát: 1957. szeptember 1-jét. Mindazonáltal Péter Márta fölhívja a figyelmet arra, hogy „a datálás azzal a haszonnal is jár, hogy mintegy tiszta lapot teremtve, immár nem szükséges a státusukat illetően is eltérő megítélésű együttesi előzményekkel vagy inkább elődegyüttesekkel számolni, nem szükséges e sajátságos művészeti képződmények olykor kusza, szervezetileg kaotikus és nyilvánvalóan politikailag is érzékeny vonulatával foglalkozni, helyette maradhatnak a homogénnek tűnő évtizedek, amelyben a társulat hivatalos elnevezésében is szereplő fenntartó nem változik, a történések pedig kívülről elsősorban szakmai történésekként értelmezhetőek”. Vagyis egy évtizednyi történet kihagyásával elkerülhető, hogy az ÁVH-t mint egyik életre hívó szervet, illetve az akkori „elvhű” (nép)táncművészetet (mint a párt kultúragitációjának fontos kellékét) – valamint a művészi munka biztos alapjául szolgáló marxizmus-leninizmust, különösen művészetelméleti tanításait – egy lapon kelljen említeni a későbbi BM Duna Művészegyüttessel. Pedig, mint azt a továbbiakban az író leszögezi, a realizmus, a típus, a népi jelleg körül forgó korabeli művészetideológiai viták közül a legelső (vagyis a realizmusvita) a mai napig nem zárult le. Valóban, konferenciákon mindmáig végeláthatatlan vitatéma az autentikus táncok színpadra állításának módja. Mindezeket megfontolva persze továbbra is kérdés lehet, hogy az említett periódus valóban hozzátartozik-e a Duna Művészegyüttes „lényének” kontinuumához, vagy elsősorban inkább kultúrtörténeti szempontból érdekes a kusza múlt fölemlítése. Mindenesetre a fenti idézetből is kitűnik a szöveg egészére jellemző gondolkodó, elemző erő.
Egy rövid Intermezzo, majd a könyv (az 1957 utáni részekben) az együttes művészeti vezetőihez kötődően tagolódik fejezetekre. A koreográfiák hol rövidebb, lényegre törőbb, hol terjedelmesebb ismertetései, elemzései érzékletes képet rajzolnak arról a művészi útról, melyet az egyes művészeti vezetők (Náfrádi László, Somogyi Tibor, Mosóczi István, Erdélyi Tibor, Mucsi János, Juhász Zsolt) s rajtuk keresztül az együttes egésze az elmúlt évtizedekben bejárt. A sokatmondó s még többet sejtető miniatűr portrék a közvetlen ismeretségnek, gyakran munkakapcsolatnak köszönhetően ismét csak személyes mélységűek. Az együttes életében művészeti vezetőként kétszer is (1957-64, valamint 1970-83 között) szerepet vállaló Náfrádi Lászlóról például így ír Péter Márta: „nehezen nyíló, befelé forduló, gátakkal is küzdő teoretikus lény volt, akinek azonban a természettől humorérzék meg egyfajta, tágasabb foglalatú irónia is adatott.” Kirajzolódnak az egyes korszakok problémái, kérdései, például – a manapság aktuális téma, a táncos-életpályamodell apropóján – a hivatásos néptáncos fogalma. „Az ágazati megnyilatkozásokra gondolva ugyanis nem mindig tudni, hogy – akár a formális logika szerint, s aztán bizonyos alkotói programokra tekintve – a hivatásos néptáncos egyben hivatásos táncos-e.” Vagy hogy egy, a művészet elevenébe vágó felvetést idézzünk, amely Juhász Zsolt művészeti igazgató 2007-es Tavaszi szél című koreográfiájához kapcsolódik: „meddig telítődnek élő tartalommal a régi (tér)formák, meddig lehet fokozni a dinamikát, merre lehet lépni tartalmi és formai szempontból, s egyáltalán mit lehet tenni még a folklórszínpadon, hogy a – kivételes teljesítményeivel hódító – világzene kiegyenlítő áramlata mellett a tánc ne oldódjon fel valamiféle »világtáncban«, hatáselemekben tobzódó mixtúrában, egy kvázi-összművészetben, ahol a táncos leginkább látványgépezeti alkatrész.”
A kritikus tónus ebben az utolsó, jelent idéző és jövőbe mutató fejezetben kiélesedik, nyilván mert ez jelenünk, ennek minden politikai, társadalmi, kulturális anomáliájával. S jellemzően, ahogy egyre előrébb haladunk a történetben, ahogy a fekete-fehér fotók színesbe váltanak, s ahogy a „Belügyminisztérium” kikopik a Duna Művészegyüttes neve elől, úgy sokasodnak az együttes menedzselésére, fönntartására vonatkozó bekezdések, s a keserűség, amiért „különféle állami és belügyminisztériumi kitüntetések, fontos szakmai elismerések birtokában és a rangos hazai és külföldi fellépőhelyeken aratott sikerekkel együtt is vállalniuk kell olyan előadásokat és turnékat is, amelyek nemegyszer értékük alatt honorálják a művészi teljesítményt”.
Vajon elérik ezek a sorok (esetleg az egész könyv?) azokat a bizonyos mindenkori művészeti tanácsadókat, és megteremtődnek végre (a „hungarikumok” és kultúrhaknigruppok ellenében) a valódi művészi munka feltételei?

Péter Márta: Eleven történet. A Duna Művészegyüttes és elődegyüttesei.
Budapest, Duna Palota Nonprofit Kft., 2013. 202 oldal