Szoboszlai Annamária: Papírfeltámadás

The Table – Trafó Kortárs Művészetek Háza – KRITIKA
2014-04-21

Látjuk, ahogy a három bábszínész csodálatos összhangban mozgatja a semmit. Mit jelent mindez az emberre vonatkoztatva? (Mert kézenfekvő, hogy Mózes valamiképp az embert reprezentálja.) Hogy nincs lélek? Vagy épp ellenkezőleg, hogy az egyes lélek része a nagy, isteni egésznek?

Teremtmény ez a Mózes nevű bunraku báb, még ha nem is úgy, miként az ember, de identitása szempontjából fontos megállapítani, hogy ismeri felmenőit, a papírdobozokat, s hogy különös érzés fogja el a karácsonyfa alatt gyülekező díszdobozok sokasága láttán… Kartonfejére akárha bicskával metszett volna karakteres, iciri-picirit haragos, örökké változatlan vonásokat a készítője. Kitömött, textil felsőtestéhez rögzülő végtagjainak mozgékonysága révén azonban megrajzolódik az a szószátyár, hebrencs, néha bölcselkedő, sztárallűröktől sem mentes Mózes, aki büszke sportteljesítményére, akárcsak az asztallap bal hátsó részében szépen termő képzeletbeli kertjére (benne a cukkinival). Aki előszeretettel kokettál a nézőközönség egy bizonyos hölgytagjával, és farát kínálja neki mozgatásra. Aki nem átall feleselni, és leteremteni az őt mozgatókat, ha pl. lábai extrém sebességre kapcsolnak, vagy ha pl. a jobb kezét mozgató színész egy kis időre eltűnik a kulisszák mögött. Aki a Bibliában (és a Tórában) foglalt, Mózesnek tulajdonított könyvekről, azok közül is a Mózes haláláról beszámoló utolsóról (a Deuteronomiumról), arról, amelyet, ugye, nem írhatott maga Mózes, nem túl sok hitelt adó módon – igazi szkeptikus, materialista báb módjára – számol be. S aki mindeközben tökéletesen tudatában van élettelen, mozgatóitól függő mivoltának, és röpke mutatványban vall lét-terének (az asztallapnak) s önnön létének határairól. Merthogy a fent említett végtagok a darab egy adott pontján szívszorítóan élettelenül csüggednek el az asztallapon egészen addig, míg a mozgatók, a Trafóban vendégszereplő angol Blind Summit Theatre három bábszínésze (Mark Down, Sean Garratt és Irena Stratieva) Mózes kérésére újra kézbe nem kapja a megfelelő testrészeket.

table1Ez a különös pillanat a The Table (Az asztal) gondolati gyújtópontja. S igaz, e gyújtópont magából a műfajból, az élettelen báb és színész kölcsönös egymásrautaltságából adódóan kézenfekvő, mégis, megmenti a nézőt attól, hogy a bő egy órás, hol stand-up comedyre, hol egzisztencialista monodrámára emlékeztető előadás kimerüljön a bibliai Mózes utolsó óráinak pusztán profán/szatirikus bemutatásában. A báb ugyanis egy adott pillanatban arra utasítja mozgatóit, hogy helyezzék a földre, majd lassan, lassan, nagyon lassan engedjék el fejét, jobb- és bal kezét, hátsóját, végül lábait. A néző mindvégig tudatában van annak az ellentmondásnak, mely a mozgatóját cselekedetre utasító báb képében rejlik, mégis – csodák csodája – izgulni kezd ezért a Mózes bábért. Akárha Simon Mágus „produkcióját” látnánk, épp csak nem egy ember, hanem egy – Mark, Sean és Irena révén személyiséggel bíró – báb lelke illanna el a moccanatlan testből, s válna a test újra élővé. A mutatvány közben Mózes „lelke” szabadon „kering” a színpadon. Látjuk, ahogy a három bábszínész csodálatos összhangban mozgatja a semmit.
Mit jelent mindez az emberre vonatkoztatva? (Mert kézenfekvő, hogy Mózes valamiképp az embert reprezentálja.) Hogy nincs lélek? Vagy épp ellenkezőleg, hogy az egyes lélek része a nagy, isteni egésznek? Vagy közvetlenül annyit, hogy az ember egyes (lény)tagjai más-más (isteni) erő irányítása alá tartoznak? Bárhogy is legyen, ott csúszik hiba az ilyesféle összehasonlításba, a darabba foglalódó bölcseletbe (különösen a zárómondatba, mely ha jól emlékszem, valahogy úgy hangzott, hogy „a hit gyakran eltakarja az igazságot”), hogy az ember nem báb. Hogy szabad akarata van, és képes saját valóságának megteremtésére.
A The Table eme legelgondolkodtatóbb – a korábbi s a rá következő jelenetektől humorban sem elmaradó – jelenetét körbefonja a hol nívósabb, hol (ritkábban) az altáji poénok szintjén dúsuló töltelékanyag, melyből már rögtön az elején előkerekedik egy kerettörténet a londoni zsidó hitközség tagjairól, egy másik, A másik széder címet viselő Blind Summit-darabról, valamint a bibliai Mózes életének utolsó óráiról. Vagyis a The Tablelétrejöttéről. A hol stand up comedyre, hol egzisztencialista monodrámára emlékeztető előadás gördülékenyen, színvonalasan halad előre az előre kiszabott, olykor rögtönzésekkel tarkított, ámde sehova sem vezető úton. Mózes igyekszik kitölteni a rendelkezésére álló időt, de néha egyszerűen nincs mit mondania. Ami kétségtelenül megragadja: a Biblia számára valószerűtlennek tűnő közlései (pl. hogy Mózes fenn, a hegyen egymaga véste kőtáblákba az Istentől kapott törvényeket), illetve a brutális és a naturális (a test, a vér, az akciófilm-esztétika). Mert noha többször elhangzik, hogy egy epikus bibliai történetnek vagyunk szem és fültanúi, leginkább olyasféle részletekkel gazdagodunk, mint az elhagyott bábkézből előfröcskölődő (láthatatlan) vér látványa, vagy előadói pódiumának, a címszereplő asztalnak a méretei. Hogy az széltében egy láb (és egy iciri-piciri), hosszában 3 láb (és egy iciri-piciri), s keresztben szintén három láb (és egy iciri-piciri), s hogy ez utóbbi nyilvánvaló matematikai képtelenség, de magyar asztalról lévén szó, nincs túl sok csodálkozni valónk…

Mindeközben betekintést nyerünk a bábozás – és a báblét – legfontosabb törvényeibe. Tárgyiasult bizonyítékát látjuk a meggyőző színészi munkának is, mikor egy alkalommal Mózes jobb kezének mozgatója eltűnik, s a közönség soraiból némi kérlelésre végre megérkezik a segítség. Megbizonyosodhatunk a felől, hogy az angol humor még egy japán bunraku típusú báb esetében is működhet, csak épp arra a – sok egyéb ma születő, egyébiránt remek, sikeres előadás mellett a The Table-t is érintő – kérdésre nem találunk választ, hogy ha már olyan nagy egzisztenciális válságban van a báb is, mint az ember, miként tudna belőle kilábalni. (?)

The Table (Blind Summit Theatre)
Zene: Lemez and Friedel. Fény: Richard Howell. Művészeti tanácsadó: Andrew Dawson. Producer: Stephanie Hay. Technikai vezető: Fergus Waldron. Társulatvezető: Fiona Clift. Báb: Nick Barnes. Rendező: Mark Down.
Bábosok: Mark Down, Sean Garratt, Irena Stratieva. Társalkotók: Nick Barnes, Sarah Calver, Mark Down, Sean Garratt, Mabel Jones, Irena Strateiva, Ivan Thorley.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.