Iokaszté vállalná és folytatná is az életét fia-férjével, mert nála a szeretet – még a jóslatokkal, istenekkel és törvényekkel szemben is – felülír mindent.

Ráckevei Anna és Gemza Péter vezetőkként az első évadjukat jegyzik a debreceni Csokonai Színházban. Már az intézmény üzemben tartása sem volt kis feladat számukra, hiszen a távozó Vidnyánszky Attila a társulat meghatározó színészei közül jó néhányat, valamint a repertoár egy részét magával vitte. Az elmúlt évadban műsoron levő előadások közül egy sem volt tovább játszható – egyrészt a színészegyeztetés lehetetlensége miatt, másrészt mert már „kijátszották” őket. Tehát szinte nulláról kezdődött az építkezés.
Ehhez képest az évadban abszolvált bemutatók száma és sokszínűsége valósággal impozáns, szép számú vendégjátékot is fogadott a színház, és mindemellett a játékrendben hosszú távú és erre az évadra vonatkozó koncepció elemei is megjelentek. Ez utóbbi, tehát az évadra vonatkozó koncepció a „görög színház”, ami Ráckeveiék megközelítésében nem az ókori klasszikusok hagyományos színpadra vitelét jelenti, hanem inkább az alábbi kérdést: mit lehet kezdeni a mában ez igen fontos európai hagyománnyal?
A kérdésre Debrecenben az évad három bemutatója próbál választ adni. A véletlen (vagy az üzemmenet gyakorlati kényszere) úgy hozta, hogy már novemberben megszületett a szintézis (Stanisław Wyspiański: Novemberi éj), azt követte márciusban a tézis (Szophoklész: Antigoné), és utoljára mutatták be az antitézist (Nancy Huston: Iokaszté királyné) – amennyiben ez a (szintén) „klasszikus” hármas fogalmi viszony megfelelő gondolati keret a jelenség értelmezéséhez.
Az Anca Bradu rendezte Antigoné alkotói úgy próbálták meg korszerűsíteni az ókori drámát, hogy autentikus szövegét megtartva, korát ráutaló jelmezekkel és korszerű színházi térkezeléssel jelezve, ma is aktuális belső lélekfolyamatokra helyezték benne a hangsúlyt. Ez régóta ismert, (szintén) klasszikus módszer, melyben Bradu próbálkozott ugyan újszerű megoldásokkal is, de nemcsak hogy nem sikerül újat mondania, a tragédia „régi” értékei sem jelentek meg a célkitűzésnek megfelelően (hogy ti. a fiatalabb generációk számára is fogyaszthatóvá, értelmezhetővé, vonzóvá váljék az előadás).
A Iokaszté királyné az Antigonéhoz képest egyfajta antitézis, mert kortárs szerző (Nancy Huston) műve, amelyben az író formailag „ókori görög módon” továbbírja az Oidipusz-mondakör történetét. Pontosabban: kitér egy jelenlegi ismereteink szerint még meg nem írt részletére. Még pontosabban: Iokaszté, vagyis Laiosz özvegye, Oidipusz anyja-felesége szemszögéből idézi fel a baljós jóslatok, a gyilkosságok és öngyilkosságok, a vérfertőzés történetét.

Gál Tamás és Ráckevei Anna / fotók: Máthé András

Nem véletlenül használtam a „felidézi” igét. Ugyanis az előadás egyik problémája éppen abból adódik, hogy a „felidézett történetet” az író nem írta meg drámává. Vagy inkább nem sikerült jó drámát írnia belőle. A szöveg – főleg a 20-21. századi kitérői – színvonalas, érdekes, helyenként izgalmas, de a színpadon több mint másfél óráig nem történik egyéb, mint hogy a szereplők egymással beszélgetnek, az értelmező narrátor szerepét vivő Karvezető pedig, néha megszakítva a beszélgetést, a nézőknek beszél. A történetek nem dialogizált jelenetekben játszódnak le a színpadon, hanem elmesélik őket (ráadásul a főszereplők kétszer is a legfontosabb, „hírközlő” mondatokat egymás fülébe súgják hallhatatlanul). Persze van ilyen színház is (méghozzá igen jó és korszerű is), de abban – szerencsés esetben – vagy a költői vizualitás, vagy direkt a több jelentésrétegű, tartalmas (epikus) szöveg kerül fókuszba. Gemza Péter rendező ezzel szemben hagyományos játékmóddal és színészi gesztusokkal játszatja el a színdarabot.

Mindemellett a darab és az előadás is számos értéket, szépséget tartalmaz. Mindkettőnek külön-külön is egyik legnagyobb erénye az átgondoltság, a gondosan felépített üzenet tiszta, érthető megfogalmazása. Amikor Oidipusz szembesül az igazsággal, összeomlik, megsemmisül. Vele szemben Iokaszté vállalná és folytatná is az életét fia-férjével, mert nála a szeretet – még a jóslatokkal, istenekkel és törvényekkel szemben is – felülír mindent. De ez korántsem valamilyen ókori-mai érzelgősség. Ez a női princípiumnak az előadásban szisztematikusan épülő-terjedő diadala. Iokaszté bukásában, halálában megdicsőül, a katarzis nemcsak az értelemre, az érzelemre is hat: nézőként valóban el kell gondolkodnunk azon, miért nem a női lényeg fonja a világ sorsfonalát. Ha így volna, biztosan kevesebb háború tizedelné az emberiséget (de kérdés: hogyan bírná el a glóbus az elképesztő túlnépesedést?)

Ráckevei Anna és Szalma Némi

Az előadás motorja, lelke a címszerepet játszó Ráckevei Anna. Hibátlan az alakítása abban az értelemben is, hogy a premieren nem fedeztem fel még egy apró tévesztését sem, de ennél fontosabb, hogy kitűnően megmutatja a figura összetettségét: vérbő, kacér nő, odaadó anya, szerető asszony, humoros, bölcs ember, és eme evilági, hétköznapi tulajdonságokból bármikor játszi könnyedséggel és játékosan összerakja a határtalanul áradó, ideális absztrakt női lényeget, ama bizonyos princípiumot. Ehhez nemhogy küzdenie, még szerepet építenie sem nagyon kell, mert ezt az összetettséget (egyszerű lény és ideáltípus egyszerre) készen hordozza magában: már az előadás első pillanatában, az első megszólalásakor érződik benne, ami a későbbiekben a ráció számára is értelmezhetővé válik. Közvetlen játszótársai, Szalma Noémi Antigoné, Sárközi-Nagy Ilona Iszméné és Varga Klári Eudoxia szerepében sikerrel igyekeznek felnőni hozzá.

A kanadai-francia írónő szövegéhez visszatérve, nagyon úgy fest, hogy írása inkább egy izgalmas kisregény alapvetéséül szolgálna jól. A drámában az ókori történet mellett megjelenik egy 19-20. századi idősík is, melyben a – mind szövegében, mind öltözékében – Sigmund Freudra utaló Karvezető a pszichoanalitikus iskola látószögéből szemléli a delphoi jóslatokat. E feszítő kettősség ügyesen összeér a drámában: Huston ugyanis egy apró, de igen lényeges ponton átírja a mondai történetet. Nála Laiosz, Iokaszté első férje magtalan volt, így Oidipusz nem lehetett vér szerinti gyereke. Tehát a jóslat – Laiosz-utód híján – eleve értelmetlen, csak azért „teljesedik be”, mert rettegve hisznek benne, a király fülébe ültetett bogár az agyakban sorsirányító szörnyeteggé növi ki magát. Ez az ókori görög jóslathatás pszichoanalitikus interpretációja. De a modernkori Karvezető stílusban és szövegtartalomban is ellenpontozza a drámafolyamot. Főleg az előadás második felében trágár-humoros beszólások is hallhatók tőle, melyek – bár funkciójuk értelmezhető – nem mindig illeszkednek magától értetődően a szövegkörnyezetbe. A humor és a bátor szókimondás az ókori idősíkban is megjelenik, de csak lehetőségként mutatkoznak meg, nem kapnak erős hangsúlyt, a drámai és lírai pillanatokkal szemben nem képesek valódi ellenpontot képezni.
A Iokaszté királyné egy igen biztató kísérlet, melyben megfigyelhetők a progresszív színházi nyelv keresgélt eszközei, de az előadás összességében nem elég erős és hatásos, helyenként bátortalan. Tartalom és eszme racionális alapjából és felépítményéből csak akkor kerekedik ki izgalmas, sodró színházi előadás, ha megfelelő mennyiségű rafinéria és bátor művészi „megbolondítás” is társul hozzá. Mintha Gemza Péter óvatos, biztonsági kűrt akart volna futni (az vesse rá az első követ, aki…).
A (vagy inkább az egyik) helyes irány már a repertoár részévé vált. A görög „szintézist” képviselő Novemberi éj-előadás igazi, hatásos, progresszív kortárs színház. Alapja, a Wyspiański-színdarab rendkívül rafinált, többrétegű, mának is szóló, áthallásos, versbe szedett szöveg, miközben a darab egymást váltó fennkölten tragikus, vagy éppen magkapóan lírai jeleneteiben árad-zubog a drámai cselekmény, amit az előadáson a szereplők nem elmesélnek, hanem zenével, tánccal (mozgással), színjátékkal megjelenítenek. A Novemberi éjben Mezei Kinga rendező nagyvonalú bátorsággal vitte színre merész vízióit, kitűnő alkotótársa volt az egész előadást nagyszerűen mozgató Gemza Péter koreográfus.
Debrecenre változatlanul oda kell figyelni.

Nancy Huston: Iokaszté királyné
Zeneszerző: Mezei Szilárd. Díszlet: Gemza Péter és Orbázi Zoltán. Jelmeztervező: Földi Kinga. Fordította: Gemza Melinda. Dramaturg:
Márton Imola. Súgó: Lezó Ádám. Rendezőasszisztens: Léka Dóra. Ügyelő:
Karl József. Rendező: Gemza Péter.
Szereplők: Ráckevei Anna, Varga Klári, Gál Tamás m. v., Szalma Noémi, Sárközi-Nagy Ilona m. v., Papp István m. v., Kiss Gergely Máté, Schlanger András m. v.

Csokonai Színház, Debrecen, 2014. május 8.