Maga az élet is improvizáció. Mikor kilépsz innen, nem tudod, mi fog történni. Elcsap egy kerékpáros, és a mai improvizációs estéd úgy telik, hogy a baleseti sebészeten fekszel. De ebben nincs drámai sűrítmény. Ahhoz több kell.

– Eredetileg a Balhéatlasz bemutatója apropóján szerettem volna interjút készíteni veled. Akarsz beszélni róla?
– Persze, kezdjük a kudarcokkal!
– Miért is nem jött el a premier napja?
– A saját fejlesztésű daraboknál mindig benne van a pakliban, hogy elakad a történet. Minden munka elején jó kérdéseket kell jól feltenni ahhoz, hogy a próbafolyamat során a válaszok megérkezhessenek, és összeálljon az egész. A Balhéatlasznál nem jól tettük fel ezeket a kérdéseket, rossz irányba indultunk el.
– A darab elkészült?
– Igen, Vinnai András írta meg a közös brainstormingunk alapján. Három saját fejlesztésű darabunk fut a Nézőművészeti Kft. előadásai között, így a korábbi tapasztalatok alapján sajnos sejtettük, hogy ezeknél szerencsésebb, ha nincs bemutatókényszer, ha megtehetjük, hogy egy hónapig csak ülünk és dumálunk.
– Hogyan fogtok hozzá egy „saját fejlesztésű” darabhoz?
– A problémafelvetés kiindulópontja egy kérdéssor: Mi bánt a világban? Milyen személyes gondjaid vannak? Mi piszkálja a csőrödet? Ezt körbefuttatjuk, majd a válaszokból kitermeljük, miről akarunk beszélni. Hogy mik azok a problémák, jelenségek, amelyek mindenki számára érdekesek lehetnek. Fontos számunkra a társadalmi reflexió.
– A Balhéatlasznál mi lett volna a kiindulópont?
– A konfliktusmentes színház. Az a gondolat, hogy igazából ilyet kellene csinálni. Képzelj el például egy olyan Romeo és Júliát, amiben Montague és Capulet iszonyú jó barátok, a gyerekeket két perc alatt összeadja a pap, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Elsőre állati jópofa ötletnek tűnt, de aztán rájöttünk, hogy a jelenetek egy kaptafára mennek, helyesebben nem is lehet jeleneteket létrehozni, mert konfliktusmentes jelenet nincs. Ez az ötlet elbír egy-egy geget, de másfél órát nem. Litkai Gergő kínálta fel nekünk a lehetőséget, aki a saját színháza bevételeit visszaforgatja két-három fős előadások létrehozásába. Ő annyit kért, hogy szkeccsszerű legyen a szerkezet. Az alapötlet szerint egy zseniális, ám mindenki számára ismeretlen ember, Danilex László életművét fogjuk feldolgozni, aki bevezette a konfliktusmentes életet, minek következtében húszéves koráig mindenhol ütötték, verték, mert állandóan csak békíteni akart. Abszurd, őrült dolgot képzeltünk el. Mikor lement az összpróba – benne egy Danilex László-emlékműsorral, aminek keretében felrémlett kicsit a hatvanas évek oratorikus színjátszása –, úgy gondoltuk, azért vagyunk függetlenek, hogy ki merjük mondani: ez most nem jött össze.
– Milyen igények fogalmazódtak meg a Nézőművészeti Kft. életre hívása mögött?
– A Nézőművészeti Főiskolát azért csináltuk meg a Krétakör-időszak alatt, mert nem voltunk benne abban a munkában, amit a többiek próbáltak. Miután Tasnádi Istvánnal dolgoztunk, aki akkor még szintén a társulat kötelékében volt, Schillingék ajánlották, hogy hozzuk be a darabot a Krétakörbe. Mi eredetileg nem gondoltunk erre a lehetőségre, önálló produkciót terveztünk, aminek volt előzménye a múltunkban, az ugyancsak Tasival létrehozott és rengetegszer előadott Bábelna. De adta magát a helyzet, beszállt partnerként a tatabányai színház. Majd mikor a szétszéledés előtt egy évvel Árpád úgy döntött, hogy leveszi a Nézőművészeti Főiskolát, mi hiába szerettük volna a Krétakörön kívül tovább játszani, jogilag nem volt a miénk. A Krétakör továbbpasszolta a problémát Tatabányának, majd amikor ott is jött az igazgatóváltás, kitaláltuk, hogy megvásároljuk az előadást. Mégiscsak lenyomat rólunk, a humorunkról, a hülyéskedéseinkről, a gondolkodásmódunkról. Már csak ki kellett találni a forgalmazását. És miután korábban is voltak már olyan terveink, hogy társadalmi problémákra reflektáló kisfilmeket készítünk a YouTube-ra, arra gondoltunk, álljunk a magunk lábára, hogy a saját szellemi termékeink produkciós szinten is a sajátjaink legyenek, és hogy ne kelljen házalni az ötleteinkkel. Összehívtunk egy kis tanácskozást a Spájz nevű kocsmába, és előadtuk, hogy létrehoznánk egy színházi kommandót. Egyik barátunk ügyvéd, ő javasolta a kft.-t, sőt, másnapra előkészítette, lefoglalta a domain-nevet, befizette az illetékeket. Mire felébredtünk a beszélgetésből, lett egy cégünk. Elkezdtük megvalósítani az ötleteinket. A gondnok például Kapa (Mucsi Zoltán) régi vágya volt.
– Hogyan jött elsőként A fajok eredete?

Scherer Péter. Schiller Kata felvétele

– Tasnádival szerettünk volna egy újabb fejlesztést, mert a Magyar a Holdon-nal nem voltunk elégedettek. Rá kellett volna próbálni még három hetet. Inkább elengedtük, István pedig bedobta helyette az új ötletét: a színpadon három színész és egy bokszzsák, az előadás címe: Darwin. A bokszzsákot hamar elhagytuk, elkezdtük viszont piszkálni a kérdést: hogy van az, hogy mi állunk az evolúciós piramis csúcsán? Mi van, ha nem is mi, hanem, mondjuk, a hangyák? Borzasztó nehezen indultunk, sehogy sem tudtuk tökön csípni a témát. Aztán a nagy megmentő, Gyulay Eszter talált egy könyvet, amelyben XX. századi furcsaságokról írnak. Többek között arról, hogy Angliában egyes tenyésztők úgy vélik, a csirkék jobban híznak, és nem olyan idegesek, ha tévéfilmeket vetítenek nekik. Állítólag szappanoperákkal is próbálkoztak, de az állatok hamar idegesek lettek tőlük, mert kiismerték a fordulatokat.
– És mi, az evolúció csúcsán őket esszük meg?
– Durva, nem? Azt is olvastuk, hogy mikor kiveszik őket a ketrecből, ahol szorosan álltak egymás mellett, eldőlnek. Mondhatnánk, megszokták azt, amit mi a hetes buszon: hogy két oldalról ki vagyunk támasztva. A másik kedvencem: mikor mellre hizlalják a csirkét, olyan nagy lesz a melle húsa, hogy a ketrecből kikerülve orra esik. Ezeknek sajnos nem találtuk meg a helyét a darabban, de azt az ötletet, hogy a csirkék a tévé hatására nyugodtabbak, többet esznek, és nem akarnak mozogni, a könyv ihlette.
Thuróczy Szabolcs először azt javasolta, csináljunk néma darabot. Három hajléktalan tesz-vesz az evolúció csúcsán. Ez mindenkinek nagyon tetszett, csak nem voltunk benne biztosak, hogy kibír a dolog másfél órát. Viszont megkértük Szabit, hogy írja le, milyen etapokban képzel el egy jelenetsort, majd csináltunk rá egy variációt. Ennek eredménye az előadás első jelenete, egyben ez a jelenetsor a narrációval maga a dokumentumfilm, amit a lecsúszott rendező, Zoltán forgat majd az evolúcióról.
– Az egyre markánsabb ifjúsági vonal az ars poetica része?
– Nem szerepelt a tervek között, a Klamm háborújával esett a fejemre féltéglaként. Száz fölött játszottam belőle, külföldre is hívták, amikor Gyulay Eszter elejtette, hogy őt érdekelné a drog-téma. Ismerte a módszert, amit a KIMI-ben, a színészkurzusokon kísérleteztem ki. Lényege, hogy a fiatalok mesélnek magukról másfél-két órát, és én ezeket a saját történeteket meghekkelem. Tragédiával vagy humorral vegyítem, esetleg elemelem kicsit. Javasolta, hogy próbáljunk ezzel a fejlesztési módszerrel létrehozni egy előadást. Kovács Krisztián személyében gyorsan megegyeztünk (mindketten a Bárkáról ismertük, stúdiós időszakából), majd nekiveselkedtünk a brainstormingnak a Manna négy négyzetméteres konyhájában. Megfogtak egy heroinista fiú, Gál Szabolcs Balázs versei, és kaptunk jó pár VHS-t Dettre Gábortól, aki a Felhő a Gangesz fölött című filmjéhez készített videókat. Krisztiánt kamera előtt meséltettük a gyerekkoráról, a családjáról. Két dolgot kértem tőle: egyrészt hogy tegyen bele az előadásába amolyan imaginárius buborékokat, olyan drogtörténeteket, amik akár meg is eshettek volna vele, másrészt hogy váratlan ponton illesszen bele egy rosszullétet. Eszter kiírt ebből harmincöt percnyi anyagot, ez lett az előadás gerince. Három év alatt százhatvanötöt játszottunk A gyávából. Krisztián egyszerűen elképesztő, olyan, mintha nem is szerepet játszana, ez inkább inkarnáció. Ezután jött A vakság, majd az Ady/Petőfi, most pedig a T. Voltak iskolai kapcsolatok is, Ugrai István akkor még a Telekiben tanított, ott teszteltük a darabokat.
– Mi fogott meg a heroinista fiú verseiben?
– Nagyon tetszett, hogy valaki a pokol legalsó bugyrában, a halál közvetlen közelében szójátékokat farag. Ennek hatására kértem Krisztiánt, hogy beszéd közben menjen át versbe, használjon rímeket.
– Mondjuk, hogy a Nézőművészeti egy kis társulat. Működik a demokrácia?
– Abszolút. Becsüljük egymást, és bízunk a másikban, a másik színészetében is. Nincs sugdosás, ki lehet viszont mondani, ha egyikünk valamit nem tud megoldani. Felnőtt társulat vagyunk. Más a gondolkodás, más tart össze minket, mintha lenne közöttünk egy „mágus”, egy vezető…
– A pályád elején eltöltöttél Somogyi István mellett majdnem tíz évet, akkoriban az Arvisura volt a független szféra egyik emblémája, majd a maga idejében a Krétakör lett az. Két különböző korszak, történet. Mégis, hogy látod, a vezető személye és a széthullás tekintetében állíthatók párhuzamok?
– A vezető mindkét esetben karizmatikus ember volt, akinek a személye, a személyisége rendkívül fontosnak bizonyult a társulat összetartása szempontjából. Azt hiszem – bár lehet, hogy ezt Schilling Árpi ki fogja kérni magának –, mind a két esetben arról van szó, hogy a vezető érdeklődésének, színház- és világlátásának gyökeres változása okozta a társulat széthullását.
István kezdettől spirituális alkat volt, legsikeresebb darabjai mind valamilyen metafizikai témát boncolgattak. A számára fontos kérdéseket – hogyan kommunikálsz a szellemekkel, honnan jöttünk, és a többi – az előadásain keresztül tette fel, és meg is találta hozzá a megfelelő darabokat. Nagyon izgatták a magyarság gyökerei, és amikor elkezdett samanizmussal foglalkozni – sámánrévülések, állattánc, izzasztókunyhó, egyéb ősi indián szertartások… –, egy idő után azt vettem észre, hogy ezeket a metafizikai kérdéseket, a szellemvilághoz való kapcsolatát aktívabban tudja megvalósítani a szertartásokban, és a színház kevésbé érdekli. Ez persze egy évekig húzódó folyamat eredménye volt. Közben kísérletet tett arra, hogy A csodaszarvas népe című előadásában a sámánszertartást színházzal vegyítse, de felemásra sikeredett, mivel a szertartás belső utazás, a másik pedig mindenképp kifelé fordulás. Kiütötték egymást. Lassan kezdett szétmorzsolódni körülötte a társulat. Árpád pedig egy belső útra lépett rá. Fiatalon lett elképesztőn sikeres, előbb külföldön, majd a Siráj és a Feketeország után itthon is, és az a hipotézisem, hogy volt benne valami félelem, nehogy elinduljon lefelé. Inkább húzott egy vonalat. Egyszer azt mondta nekem: „figyelj, Pepe, elővehetném a Platonovot, ki is tudnám osztani, talán ezzel is beutaznánk a fél világot, de már megcsináltam a Sirályt.” Ez a fajta színház elkezdte nem érdekelni. Jöttek a projektek, amelyek most izgatják, hogy mi lesz a végső forma, majd kiderül. Láttam az egyik ifjúsági darabját, A gubancot, melyben játszik a gyerekekkel, és nemcsak olyan interakciókat csinál, mint mi – például: megszólít, de nem vár valódi választ –, hanem konkrétan bevonja őket, alakíthatják az eseményeket. Nagyon tetszett! Lényeges különbség, hogy nála nem morzsolódott szét a társulat, egy évvel korábban szólt, hogy ennek itt lesz vége.
– Hogyan élted meg?
– Nosztalgiával gondolok a Krétakörre. Sok tehetséges ember jött ott össze egyszerre, jól lettek feltéve azok a fent említett kérdések, és ezek a tehetséges emberek nem szolgalelkűen adták a húzó energiát, hanem mindenki egyéniségként tudta beleadni magát az egészbe. Ezek az emberek szerették, elfogadták, inspirálták egymást, tudtak együtt dolgozni. Azt gondolni, hogy egy ilyet bármikor újra össze lehet hozni, óriási tévedés, én legalábbis így ötven fölött úgy látom, nem olyan egyszerű.
– Tehát úgy érzed…
– Igen, kár volt! De Árpád azt mondta, „a Krétakör én vagyok”, amivel sajnos egyet kellett érteni, legalábbis részben.
– Bánt, hogy most nem hív?
– Ha hívna, örömmel mennék, de semmi fájdalom nem lesz bennem attól, ha a jövőben sem jutok eszébe. Kezdem úgy szemlélni az életet, hogy amit kiad a gép, abból kell gazdálkodni, a lehető legjobbat kihozni.
– Színészként értékelt téged?
– Nem voltam nála a pixisben. El is mondta nekem, hogy nem igazán vevő a színészetemre, hogy nagyon átjön neki a „pepeség”, és ez őt már nem érdekli. Egy idő után nem lehetett nem észrevenni, hogy picike szerepeket kaptam, csak épp hogy vagy egyáltalán nem kerültem bele előadásokba. De elkezdtük a Nézőművészeti Főiskolát, sok filmes felkérésem volt, rádiózni jártam, tévébe, szinkronizálni, belevágtam a tanításba. Kárpótoltam magam, és mivel a társulatot, az előadásokat nagyon szerettem, utazni is imádtam, maradtam. Ez természetesen opportunista döntés volt részemről, igazából másfél évvel a vége előtt el kellett volna jönnöm. Emlékszem, Londonban beszélgettem Árpáddal, nyíltan és tisztán elmondta, mit gondol. Ilyenkor mit csinálsz? Megpróbálsz úgy játszani, hogy inspiráld. Elmész. Reménykedsz, hogy esetleg megkínál valami olyan szereppel, amiben gyökeresen mást kell csinálnod. Hát a gólyalábas sörözőtulajdonos figurája erre nem volt alkalmas.

Scherer Péter. Schiller Kata felvétele

– Olyasmire gondolsz, mint Aston A gondnokban?
– Például. Lehet, hogy ha én játszom a Peer Gyntöt, tudok bizonyítani, de Gyabit (Gyabronka Józsefet) Zsótér is, Árpád is érdekesebbnek találta. Ez a helyzet, nincs mit szépíteni rajta.
– Mi ez a „pepeség”? A Szentivánéji álomhoz vezethető vissza? Ez az előadás a pályádon az időszámítás kezdete.
– Igen. 1995-ben harmincnégy éves voltam. Januárban megjelentek az első kritikák. Kapa mindennap hívott, jártam-e már az újságosnál. Eszméletlen dolgokat írtak rólam, ami számomra ismeretlen érzés volt, az Arvisura-időszakban ehhez nem szoktam hozzá. Megkaptam A Színikritikusok Díját legjobb epizódszereplőként és a Fővárosi Önkormányzat legjobb férfi alakításért járó díját. Májusban megnősültem, november 16-ra, a születésnapomra kitűztük a Bábelna premierjét. Ekkor már terhes volt a feleségem, november 22-re írták ki, de november 16-án, a premieremen, 21.33-kor, a taps alatt megszületett az első lányom. Ebben az évben kaptam az első filmfelkérésemet Kern András Sztracsatellájába.
– Jancsó Miklós a Gengszterfimben figyelt fel rátok?
– A Szentivánéji álomban. A producere, Böjte Jóska látta családjával együtt az előadást, ő hozta el rá Miki bácsit. Ekkor már dobozban volt a Gengszterfilm, de elcsúszott a bemutatója, majdnem egy időben mutatták be a Lámpással [Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten – A szerk.]. Végül a Gengszterfilm kicsit előbb került ki, így arra kaptuk meg a filmkritikusoktól a legjobb férfi alakítás díját.
A színházi inspiráció nyomán Miki bácsi ránk írta át a lámpásos történetet, amelyben eredeti elképzelések szerint Szent Péter jött volna el Budapestre az emberekhez. A próbafelvételen bemondtunk egy-két hülyeséget, mikor elküldte a példányt, láttuk, hogy ezek belekerültek. Mondtam is Zolinak, hogy akar tőlünk valamit.
– Ugyanebben az időszakban dolgoztatok Végh Zsolttal és Kálmánczhelyi Zoltánnal. Érdekes, hogy humor, infantilizmus, stílus, improvizációs munkamódszer tekintetében akadnak hasonlóságok e kisfilmek és a Jancsó-mozik között. Mi lehetett az, ami Jancsót és a két fiatal alkotót egy időben ugyanarra a nyelvezetre vezette?
– Amikor Miki bácsit erről kérdeztem – és hozzátettem, a legnagyobb újítás az lenne az életművében, ha csinálna egy sztorit, egy igazi történetet –, azt mondta, az a baj, hogy nem hisz a történetekben, mert egy emblematikus történet, akár egy görög drámában, a világ képletét magában hordozza, és nem tud olyan történetet mondani, ami emblematikusan hordozná a mi világunk lenyomatát. Ezért szkeccsszerű a nyelvezet.
Miki bácsi titokzatos alkotó volt. A Lámpás forgatása alatt átláthatatlan volt, mi lesz ebből. Mikor megnéztem a filmet, leesett, hogy az első pillanattól tudta, mit akar. Nem avatott be minket, talán ha akart, se tudott volna. Jancsónak teljesen máshogy volt összerakva az agya, mást látott az egyszeregyben, mint mi. Végig éreztük viszont, hogy nagyon akar minket.
– Improvizációról tehát annyiban beszélhetünk, hogy részint improvizatív jellegű volt a munkafolyamat.
– Volt, hogy reggel behozta kis csíkos lapon az aznap megírt jelenetet, és a kezünkbe nyomta: itt van, ez a rizs, de azt csináltok vele, amit akartok. Mi meg beleírtunk három mondatot, egyet kihúztunk, szájra tettük. De olyan felhívás, hogy tessék, improvizáljatok valamit, nem fordult elő. Zsolti és Kálmánczhelyi Zoli pedig úgy írtak párbeszédet, hogy a hümmögéseket, a gondolkodást, a félig elharapott mondatokat, mindent, ami élőbeszéd közben előfordul, beleírtak. Az előre gyártott mondatok úgy hatottak, mintha ott nyökögted volna ki őket.
Maga az élet is improvizáció. Mikor kilépsz innen, nem tudod, mi fog történni. Elcsap egy kerékpáros, és a mai improvizációs estéd úgy telik, hogy a baleseti sebészeten fekszel. De ebben nincs drámai sűrítmény. Ahhoz több kell.
– Mennyire instruált benneteket Jancsó?
– Bizonyos dolgokra nagyon ügyelt. Például az egyszerűségre; nagyon fontos volt neki, hogy ne játsszunk. Emlékszem, első nap volt egy kis kavarodás, az ügyvéd monológjára készültem, helyette átöltöztettek rendőrnek, és gyorsan kaptam három mondatot. Leállította a felvételt, odajött hozzám, és megkérdezte, mi van velem. Mindig magas hangon beszélt, és reszelte a torkát. „Mit játszol te? Ez mi? Te jó színész voltál!” Instruált ő, de a lélektant máshogy látta. Bízott bennünk, szinte bármit megengedhettünk magunknak, ha elindítottunk valami baromságot, hagyta, megvárta, kikerekedik-e valami belőle. Egyszer álltunk a sírgödörben, jött Márton Pisti mint temetőigazgató, előre megírt szöveggel. Ő egyébként a technikai rendezője volt. Pisti az egyik mondat helyett mást mondott, mire Miki bácsi elkezdett üveghangon üvölteni: „Mit csinálsz, Pisti?” „Improvizáltam egy mondatot…” „De te ne improvizálj, Pistikém!!!”
Nagyon szeretett minket. Följártunk hozzájuk sörözni, whiskyzni, kávézni, Zsuzsa készített valami kis kaját, mi meg ültünk a bőrfotelben, és beszélgettünk. Hihetetlenül figyelt ránk. Egyetlen interjúban sem mulasztott el minket felemelni. És nemcsak a privát gesztusaira gondolok, azt is figyelte, hogy mit ad ki a történet általunk. Az Anyád [Anyád! A szúnyogok – A szerk.] forgatásán Kapa elég feszült volt, össze is zördültek kicsit. Egyik nap tett egy megjegyzést, mire az öreg megkérdezte: „Ez most így lesz? Így lesz végig? Mert nem így volt eddig.” Másnapra hozott egy jelenetet Kapának. A YouTube-on „A sör hűtése” címen fut, másfél millió klikkelés van rajta. Az instrukció így szólt: „felbasztad az agyad, hogy nem elég hideg a sör”. Egyenként kellett falhoz vágnia a láda tartalmát. Azt gondolta, ha ilyenben vagy, tegyük bele, add ki, dolgozzuk fel. Elképzeltem ugyan rendezőként valamit, de nem baj, a színészem most másban van, megnézem, miben, és hogy be tudom-e illeszteni – az ilyen típusú figyelem és ez a szabadság szinte felfoghatatlan.
Nagyon megtetszett neki a Kerepesi temető, egyfolytában a halállal viccelődött. Már rég leforgattuk az oda tervezett jeleneteket, de vissza-visszamentünk, hozzáírt újabbakat, más epizódokat pedig kihúzott. Ott temettük el február 22-én.
– Beszéljünk egy másik tartós kapcsolatodról. Kapával az Egyetemi Színpadon játszottatok együtt először?
– Igen, Tadeusz Kantor A halott osztályában. Itt nem barátkoztunk össze, de jól dolgoztunk együtt. Benne volt a Szentivánéji teljes mesterember-stábja: Tóth Jocó, Gazdag Tibi, Szabó Győző, Kapa és én. Eredetileg Széles Lacival és Stohllal kezdték próbálni a Szentivánéjit, mikor ők kiszálltak, a többiek minket javasoltak a helyükre.

Scherer Péter. Schiller Kata felvétele

– A Szentivánéji álomban a beszédhibát te találtad ki?
– Az alapötlet, a korabeli színházi paródiaként funkcionáló mesterember-jelenetek átírása és átimprovizálása Csányi Jánosé volt. Ő változtatta meg a neveket, és találta ki, hogy Béla iszonyú lelkes asszisztens, aki színész szeretne lenni, de komoly beszédhibája van, szavát sem érteni, Antal (Zoli) pedig nagyon tehetséges és nagyon állhatatos, munkájába rengeteg energiát feccölő, gyomorbajos rendező. Ebben kezdtünk működni. Próbálgattam a beszédhibákat, és eszembe jutott, hogy volt egy osztálytársam, aki a „c” és a „k” betűket lenn, a torkában ejtette, amitől az „r” is raccsolós lett. Mindenki kifeküdt tőle. A következő nagy lendületet az adta, hogy miközben a próbáról késő Tinyára várakoztunk, elkezdtem azt játszani, hogy valaki késik. „Késznek.” „Béla, fejezd be, látod, milyen idegállapotban vagyok!” – válaszolt Zoli. Pici csönd. „Késznek.” „Kussolj már, mert kilyukad a gyomrom! Szétütöm a fejedet!” És ütni kezdett. Imádnivalóan link csapat jött össze, mindig késett valaki. Mi meg a holtidőkben összelöktük, amink volt. Úgy nyomtuk, mint két hülye sztahanovista. Béla szerepére visszatérve, azt színészileg megcsíptem. Nagyon rímelt az akkori élethelyzetemre. Meg akarja mutatni magát, de ez nem sikerül neki.
– Térjünk vissza kicsit Kapára. Van a személyes kapcsolat, a barátság, és van a Kapa–Pepe termék. Hogy éled meg a közös létezéseteket?
– Lehet, hogy mi együtt érdekesebbek vagyunk, mint külön-külön. Ha kapunk tizenöt év után egy közös felkérést, nem küzdök ellene. Az mondja a spanyol: no estoy ni a favor ni en contra, nem vagyok se mellette, se ellene. Ez van. Zoli az életem részévé vált. Mintha a testrészem lenne. Olyan, mint a nagylábujjam. Mit tehetnél vele? Fogod, és levágod róla a körmöt.
De másról is szó van. Későn érő típus vagyok, és bizonyára alkati kérdés is, hogy nekem mindig volt „apukám”. Debreczeni Tibor (aki egyébként egyidős apámmal), Somogyi, Miki bácsi és most Zoli. Mondhatnám, hogy a mestereim, akiktől tanulok, mert így is igaz. Ám lassan kezdek felnőni, ezért küzdök kicsit az apukámmal. Ez egy olyan viszony, amiben muszáj megküzdened az igazadért, ő pedig egyszer elfogadja ezt, máskor nem. Nagyon bírunk gyűrődni, veszekedni, kitartóan győzködjük egymást, és sajnos kimerítően ismerjük már a másik érveit – ez néha uncsi, időnként fárasztó. Idősebb nálam, mikor találkoztunk, tapasztaltabb volt, sokat segített nekem a Szentivánéjiben, és ez az előny hosszú évekig megjelent a szerepek leosztásában is. Sokat köszönhetek Zolinak. Amikor megnézte A gyávát, azt mondta, ez a Nézőművészeti zászlóshajója, ő ezt a színjátszást, ezt a színvonalat preferálja. Mégis olyan, mintha egyes vitáinknál kiesne a fejéből, hogy ezt én rendeztem, ebben az én ízlésem is jelentősen benne van, és mikor ajánlok valamit, ugyanúgy dobja vissza, mintha még mindig a Szentivánéjit próbálnánk. Nehéz ügy.
– A magánszférádban milyen szerepet tölt be a humor?
– Sajnos az utóbbi időben kis szerep jut neki. Szeretnék többet röhögni a civil életemben. Amikor nem volt ennyi munkám, ennyi felelősségem, derűsebben tudtam élni. Az egyetemen kifejezetten vicces fiú voltam, állandóan kocsmáztunk, dőlt belőlem a hülyeség, folyamatosan szórakoztattam magamat és a környezetemet. Most meg az ember kihülyéskedi magát a színpadon, a brainstormingokon, egyébként meg maradnak a csekkek, a számlák, a könyvelők, a penészesedő fal, a kotyogó kocsi…
– MGP azt tartotta a primadonnákról, hogy rendszerint frigidek, mert a színpadon élik ki a nőiségüket.
– Igaza lehet, a bohócok is szomorú emberek, akik valamikor nyilván mind vicces fiúk voltak.