A Natalja Kaszatkina – Vlagyimir Vasziljov szerzőpáros nem ismeretlen a magyar balettrajongók körében – persze a harminc év alatti budapestieknek személyes emlékük nem lehet a két orosz koreográfus munkásságáról. Körülbelül harminc éve, a múlt század nyolcvanas éveinek elején mehetett ugyanis utoljára az Erkel Színházban a híres balettjuk, A világ teremtése, melyet eredetileg az Operaházban mutattak be, de az Ybl-palota rekonstrukciója alatt átvitték a darabot az Erkelbe, mert igen sikeres volt. A számítás bejött: szinte minden előadása majdnem teltházzal ment, ami – az Erkelről lévén szó – akkor és ma is nagy szó.
Ahogy nem kis trouvaille az sem, hogy a Nagy Moszkvai Klasszikus Balettszínház nevére, ha egy estére is, de majdnem teljesen megtelt a Margitszigeti Szabadtéri Színpad 2800 férőhelyes nézőtere. Ebben persze nyilván komoly szerepet játszottak az alábbi hívószavak: klasszikus balett, moszkvai, Sztravinszkij, Tűzmadár, Tavaszi áldozat… De tulajdonképpen – legalábbis egy estére – elegendő volna csak annyi, hogy „orosz balett”. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a műfajra (amelyben „még mindig az oroszok a legjobbak”) van közönségigény, az est viszont a szakmai elemző számára egyértelműen csalódást okozott.
De itt rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon szigorú szakmai szemmel, vagy a kellemes nyáresti élményre vágyó néző szemével kell-e vizsgálni a jelenséget. Nem tartom ördögtől valónak, hogy a tánc (sőt, annak legnehezebb, legelvontabb ága, a klasszikus balett is) tömegek könnyed szórakoztatására is alkalmas, de az viszont mindig elszomorít, ha azt látom, hogy a könnyedség általában a szakmai-művészi színvonal és/vagy konkrétan a tánctechnika laza kezelésében nyilvánul meg. A két egyfelvonásosból álló est (mindkét darabot a Kaszatkina – Vasziljov páros írta és koreografálta) első opusa, a Tűzmadár szerintem egyszerűen méltatlan az együttes és az alkotók hírnevéhez. Ez igaz a koreográfiára, a rendezésre és a szólisták technikai-művészi teljesítményére is. A második darab, a Tavaszi áldozat minden szempontból jobb, korrektebb munka, szórakoztatóbb is, annak ellenére, hogy a koreográfia első változatát majd’ ötven éve készítették a szerzők.
Az együttest (amelynek hivatalos neve: Moszkvai Állami Akadémiai Klasszikus Balett Színház) egyébként a Szovjetunió kulturális minisztériuma 1966-ban alapította, és Igor Mojszejevet bízták meg a vezetésével. Ennek megfelelően – bár már indulásukkor is elsősorban klasszikusbalett-részleteket játszottak – egyik célkitűzésük a balett és a „népies” táncok egyfajta populáris ötvözése volt. Kaszatkina és Vasziljov 1977-ben vette át az együttes vezetését, a „koncerttársulat” ekkortól alakult át „turnéegyüttessé”, és jelszónak az alábbit választották: „minden műfaj jöhet, kivéve az unalmas”. A hetvenöt fős társulat az oroszországi nagyvárosok mellett öt kontinens legalább harminc országában vendégszerepelt már, előadásaikban vendégszólistaként a korszak világhírű balettcsillagai is felléptek.

Tűzmadár

Az ars poeticaként hangoztatott jelszó is arra figyelmeztet, hogy az együttes előadásaiban műfajmegújító kísérletezést vagy mély filozófiai mondanivalót nem kell keresni. Ám ha csak a szórakozásra vágyó publikum szemével nézem is a Tűzmadárt, akkor is elégedetlen vagyok. A librettó, melyet a koreográfusok írtak, az eredeti Fokin-féle szövegkönyvből indul ki, amelynek mesés világában – leegyszerűsített formában – transzcendens orosz népmese, valamint bonyolult ószláv szimbolika elemei jelennek meg. Kaszatkináék megtartják az eredeti szereplőket (Tűzmadár, Iván cárevics, Szépséges cárlány, Kascsej, a varázsló), az alapkonfliktus is hasonló (jó és gonosz küzdelme, valamint a szerelem diadala), ám a modernizálás következtében a mesés szimbolika a színpadképpel együtt tovább egyszerűsödik (nagy díszletet nem is könnyű utaztatni), a cselekmény a „drámai fordulatokkal” csak utalásszerűen jelenik meg, a „történetmagyarázó” pantomim és a karakterábrázoló gesztusok erőltetettek, nehézkesek, körülményesek, vagyis igen korszerűtlenek. Ám a legnagyobb baj az, hogy mindeme hiányosságokat nem kompenzálja lehengerlő, fergeteges, technikás tánc. Így a néző maximum azzal szórakozhat, hogy nézi az orosz klasszikus táncosok mindig kimunkált végtagjait és szép testét, miközben igyekszik összerakosgatni a történetecskét (az igényesebbek talán megpróbálnak mélyebb értelmet is keresgélni benne).

Tavaszi áldozat

Tartalmában és kivitelében is összefogottabb alkotás a Tavaszi áldozat. A kiinduló pont itt is az eredeti szövegkönyv, melyet Nyikolaj Roerich szentpétervári díszlettervező írt a balett 1913-as párizsi bemutatójára. (Vaclav Nyizsinszkij ősbemutatóra készült koreográfiája a tánctörténet talán leghangosabb botrányát okozta – de nem alacsony színvonala, hanem szokatlan bátorsága, barbár ereje miatt.) A moszkvai „klasszikus” a Tavaszi áldozatban szokatlanságról és barbár erőről nem beszélhetünk, sokkal inkább konszolidált modernkedés jellemzi az előadást. Ennek ellenére a történet lekövethető, a nézők nagy része örülhet, hogy megérti: valamilyen régi korban, tavaszszenteléskor az ifjú pásztor szerelme lesz az emberáldozat, de a bátor ifjú mindent elkövet, hogy megmentse a lányt. A darab nézhető, mert láthatók benne viszonylag egységes, dinamikus kartáncok, és a szólisták egyes megmozdulásai is figyelemre érdemesek. Ennél több jót sajnos keresve sem találok benne. Viszont lelki békém érdekében itt is erős akarattal el kell tekintetem néhány banálisan borzalmas megoldástól. „A megszállott” nevű női szereplő, amikor sokadszorra is mániákusan meg akarja ölni „A pásztor szerelme” titulussal bíró hölgyet, mindig úgy emeli fel két kézzel a nagy kést, mint Anthony Perkins (anyjának öltözötten) a Hitchcock-Psychóban teszi. A Tűzmadárban egy „felejthetetlen szcenikai rémdráma” látható többszöri ismétlésben: vékony zsinegen egy jókora vörös tűzmadártollat húzogatnak emeletmagasságban ide-oda a színpad légterében. De magam attól is fényévsebességgel pusztulok, ha a modern balett alábbi kliséit kell látnom: gőz be jobbról, gőz be balról, kinyújtott spicc helyett visszafeszített, „pipáló” lábfej…
Szóval, régi-új barátaink a nagy Moszkvából nézvést a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot valószínűleg falusi kultúrotthonnak vélték, bár jómagam a Tűzmadárt ez utóbbi helyen sem engedném bemutatni.

Tűzmadár / Tavaszi áldozat (Moszkvai Állami Akadémiai Klasszikus Balett Színház)

Zene: Igor Sztravinszkij. Librettó és koreográfia: Natalja Kaszatkina és Vlagyimir Vasziljov.

Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2014. június 27.

Budapesti Nyári Fesztivál