…ebben Az Őrült Nők Ketrecében átlépjük a másság jól elkordonozott falait.

Mi történik akkor, ha az Átrium Filmszínház egésze beöltözik egy táncrevüket játszó éjszakai lokálba? Mindezt úgy, hogy mindebből mit sem érzékelünk, hisz ennek az átváltozásnak a jótékony hipnózisában egészen természetesen kezdünk el lélegezni. Itt, ebben a színház-lokálban még a falak is átengedik mindazt, amit a jól dresszírozott, közízlésnek csúfolt álságosság gondosan a magán falaink közé zárna be. Nesze neked korlátoltság! Avagy eszed, nem eszed, most mégsem kapsz mást!

Az egykori Teherán mulató Nagykörúti épületében a mulatótulajdonos Georges (Hevér Gábor) pillanatok alatt falakat bont. Bár a stand-up-os konferálása sablonos, mégis képes kivetkőztetni az Átriumot – önmaga filmszínházi jellegéből a revük világának mulatójába. Színház a színházban… Akarom mondani a mulatóban. Pedig csak annyi történt, hogy az átjáró küszöbe eltűnt, így nem lehet megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik világ. Hát ez az: mert ebben az olvasatban Az Őrült Nők Ketrece szándékoltan erre, és ezzel játszik, hogy egyetemessé tehesse az egyedit, természetessé azt, amit jó néhányan takargatásra ítélnek. Teszi e rendezés mindezt a lélegzés zsigeri módján. Ösztönösen, anélkül, hogy manipulálna. Mindezt provokatívan tenné? Aligha. A király és a közéletünk viszolyogtató meztelenségét megmutatni nem provokáció. Csak a „ne feküdj le a közízlésnek!” igényesen kimunkált felkiáltójele. Természetesen ebben az értelemben provokatív. Ám ez nem ízléskérdés, bocsánat, hanem nagy és ritka kincs, a színház-lét kincse.
Ez teljesen jól is van így. Hiszen a Jean Poiret ’73-as színdarabját alapul vevő darabnak (magyar szöveg: Ugrai István) ez az alapszövete. Egy traveszti mulató meleg tulajának, Georges-nak és a transzexuális élettársának, Zaza dívának, polgári nevén Albinnak (Stohl András) teljesen szokványos életére lehet itt rálátni. (Ilyet feltételezni: szokványos??) Zazának a revű műsorában lenne éppen jelenése, ám jó feleséghez illően az érzelmi elhanyagoltságát ecsetelve, késlekedik a fellépéséről. Ahogy Stohl Albinja egész létével-lényével a nőiségében, traviként a deszkákra hozza ezt, az ritka, palackozandó, igazi női kincs. Stohl Zazája nem a nem létező hajtűit (egyébként biztosan van neki, hisz azokat a nagyon élőnek, sajátnak ható hajkölteményeit csak összetartja egy-kettő) röpteti, hanem autentikusan közénk hozza a Nőt! Olyan „ilyen nincs, és mégis van” erejűt. Az első felvonás végén, egy revüszám „ne feküdj le az elvárásnak” soránál levett parókájával, vagy a meleg srácot felgyújtó heterókról elmesélt viccekor beállt csöndjével csúcsra, az elemi erejű természetességnek és az önazonosságnak a csúcsaira viszi a figurát. Az őrült nője képes elhitetni, hogy legbelül ott van ez az Őrült Nő. Többször olyan csöndeket teremt az Átriumban, amely sok mindent elárul nemcsak a színház helyéről az életünkben, hanem erről a nagyobb, kilencvenháromezer négyzetkilométernyi helyről is. Ezt a csöndet is palackozni és terjeszteni kéne.
Albin mellett Hevér Georges-ja, a kliséket könnyedén felsorakoztatott macsó eleinte esetlenül hat. Jól kicentizett esetlenség ez, amely aztán képes lesz nagyon elhitetni velünk lelkének metamorfóziását, melyben az érzéseit az erőltetett férfisztereotípiák mögé rejtő látens heteróból, az érzéseit önaga előtt is vállaló Georges-á szelídül.

Stohl András és Hevér Gábor / fotó: Dudás Ernő

Mindez nem jönne létre, ahogy mondani szokás, ha nincsenek heterók. Azaz ha Georges húszon évvel ezelőtti heteros kalandjából született fia, Jean-Michel (Fehér Balázs Benő) be nem jelentené (nem kis „ereszd el a hajamat” indítva): ő, kérem, megnősül. Gond egy szál se ezzel, ha nem éppen a konzervatív politikusnak, a Nemzeti Apa-Anya-Gyerek és a Hit-Haza-Család szentháromságaiban hívő Aristide Boutelle-nek (Mihályfi Balázs) a lányát, Anne-t (Csobot Adél) venné el. Akit – mert még mindig van ez előbbieket hova fokozni – a szüleivel együtt meghívott egy esti lánykérő vacsorára a mulató feletti családi fészkükbe. Oda, ahol „buzik jönnek át a falon”, hisz egy melegbár van a földszinten. Oda, ahol a szobalány-fiú, Jacob (Józan László) minden meleg sztereotípiára rátesz még egy, vagy akár jó két lapáttal. Ám, abba ne hagyja, az istenér’! – kiállt a bennünk lévő nő, ugye – mert így csak szerethetőbbé lesz ez a lányosban tökéleteset hozó figura, leszámítva a kontrasztot erősítő míves kockáit a hasizmán (mert az csak photoshop lehet). Ezek után, édes hazám: a bátorság és az erő legyen velünk!
Hiába Fehér Balázs Benő Jean-Michelének jól érvelő, a heteró világ normáit követni vágyó heteró ösztönei. Albin is ott akar lenni eme mintacsaládi, mintaszeretősdis, mintaszerepeket játszó, nagy családi vacsorán. Hisz ő Jean-Michel Anyja. Akarom mondani: az egyik apja-annya. Még akkor is, ha nem épp az a standard Apa-Anya. Fehér Jean-Michelt tehetséggel hozza odafigyelő igyekezettel, lelkében faltól-falig hánykódó alakformálásában, ami csak kontrasztosabbá, erősebbé válik Csobot Adél Anne-jének tiszta, feltétel nélkül szerető és szeretetét vállaló karaktere mellett. Kettőjük játéka szimbiózissá formálódik, melyben megérted, hogy az egymást szerető lelkeknek sem heteró, sem homoszexuális nemük nincs. A személy felnövése ez a szerelemhez, giccsmentesen átsütettve.

Csányi Mónika felvétele

Azonban hiába minden normakövető, lakást a nagy vendégségre áttranszformáló igyekezet. A selyemtapétát mintázó szőnyegborítású fal (ez is, mint sok apró, gondosan, igényesen választott tárgy a ’80-as évekre hajaz; díszlet: Menczel Róbert) és az elmaradhatatlan, embert a puszta méretével már alapból agyonnyomó feszület (de mint megtudjuk Jacobtól: legalább jó a teste). Mégiscsak kilóg a lóláb! Akarom mondani a porcelán aljára festett, egymással játszadozó férfiak himbilimbije. Helyzetkomikumok nem túl unikális, ám hatásos sora.
Irány Jacquline étterme, ahol Jacquline (Parti Nóra) belead apait-anyait, hogy megteremtse a nagy össznemzeti-családi összeborulást. Nyomban vele együtt rázendítünk az álkonszolidáció dalocskájára: „Ez a jó pillanat / úgyhogy ne késlekedj / és élj és szeress úgy, ahogy lehet / most már mindegy neked / erre jó pillanat / ma van / ma van / ma van!” És elandalodunk e szentimenti érzelem-csokron. Ami a színházban operett idill lenne, az most itt az Átrium színpadának revüműsor betétjében teljesen életnagyságú lesz. Ütős, ínyencnek való fricska.
Ám Mihályfi Balázs Aristide Boutelle-jének a hatvannégy vármegyés mélymagyarokat is megszégyenítő „Mocskos buzik!”, illetve az Anne Boutelle-t is leordító „Ne beszélj keresztény erkölcsről, amikor a politikai karrieremről van szó!” „kötőszavai” a tökéletes pontosságukkal, karikírozástól mentes szenvedélyükkel másodperc tört része alatt rántanak vissza a nagy Nemzeti Egységből. Mert hát a pitypang nem így és nem most fog kinyílni, na.
A feleségét, Marie Boutelle-t alakító Hullan Zsuzsa asztalra állásában ott van a tiltakozás és a kiállás. Az emacipáció nőalakja áll a vak komondorokkal szemben.

Dudás Ernő felvétele

Nem hiába, a puha test nem tud hamar csontosodni, ezért azon a beöltözés csodája se fog sokat segíteni: mert amikor Jacqueline az étteremhez hívja sajtósokat, Aristide Boutelle-t Justicianak öltöztetve, a meleg báron keresztül menekítik. Mérleget tartó, kardot nyelt, egyenes tartása egy rongybabáé. Nesze neked, Nemzeti Igazság.
Végezetül és mindenekelőtt, hisz revüről van szó: a Madárkáknak egyszerre profi, összehangolt a tánca (koreográfia Gergye Krisztián). Szándékoltan mégis egy amatőr tánckarhatás, ami pont ettől és így lesz autentikus Jól és pergően lendületbe hozza a Jerry Herman-dalszöveget, és egyben keretezi a rendezés intencióját: „A-zok va-gyunk, a-ki va-gyunk, / nem szór-juk a ra-gályt! / Szép él-e-tet és vég-ze-tet / ad-ott ne-künk any-ánk!” A zene (zenei vezető: Csengery Dániel) visz bennünket, még napok múlva, mosogatás közben is. Bár az énekhangok némelyike képzetlen, mégis mily furcsa, nem levon, hanem hozzáad – ezáltal is – az összképhez. Ahol a revüfüggönyökre vetített fény olyan színes falazatot ad a térnek, melynek színezettségére és revüvilág-jellegére a mi kis magyar világunknak az Átriumon kívül eső falain is nagy igénye mutatkozna.
Mert hát ebben Az Őrült Nők Ketrecében átlépjük a másság jól elkordonozott falait. Itt az átlagostól való eltérés nem elfalazandó deviancia, hanem magától érthetődő természetesség. A darab az emberi korlátoltság abszurd prüdériáját, buzilobbizozni is hajlandó magyarkodását, a kíméletlenül könnyed szatíra falai közé, a nyárias szentimenti igényes csili-vili revüfüggönyei közé rekeszti. Úgy, hogy mindeközben az arányokkal bravúros ügyességgel játszik. Pont ezért nem lesz tele az érzelgőség lavórja, csak annyira, hogy nyakon öntse ezt a viselhetetlen magyar mentalitást. Mert ez az Alföldi szabta ketrec, a keresetlen őszinteségével, mindannyiunk Őrült Nő másságáról, esélyt adhat a honi rémálmokból való tartós ébredéshez.

Az Őrült Nők Ketrece (Kultúrbrigád – Átrium Film-Színház)

JEAN POIRET színdarabja alapján készült. Zene és dalszövegek: JERRY HERMAN. Szövegkönyv: HARVEY FIERSTEIN. Magyar szöveg: UGRAI ISTVÁN. Koreográfus: Gergye Krisztián. Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Maszktervező: Vég Attila. Zenei vezető: Csengery Dániel. Korrepetitor: Grósz Zsuzsanna. Grafika: Lakatos Péter. Fénytechnikus: Jakab László. Asszisztens: Ari Zsófia, Bereczki Csilla, Czirák Dániel, Takács Edina. Súgó: Zsolnay Andrea. Segédrendező: Nyulassy Attila. Produkciós menedzser: Zsedényi Balázs. Produkciós vezető: Ugrai István. Rendező: ALFÖLDI RÓBERT.
Szereplők: Hevér Gábor, Stohl András, Fehér Balázs Benő, Józan László / Fehér Tibor, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Hullan Zsuzsa. Csobot Adél, Fehér Tibor / Nagy Dániel Viktor. Madárkák: Bankó Bence, Dobrányi Máté, Hegyi Dávid, Horányi András, Sepa György, Szelle Marcell, Szerémy Dániel, Tóth Mihály. Kórus: Kovács Péter, Kristofori Ferenc, Sulyok Gergő. Zenekar: Ablonczy Keve, Bartek Zsolt, Magyar Ferenc, Varga Gábor, Studniczky László ‘Zsatyi’, Frey György, Nagy Zsolt, Papp Dániel, Csengery Dániel, Grósz Zsuzsanna.

Átrium Film – Színház, 2014. július 12.