A keret nem korlát
Azt gondolom, nagyon változó lehet, hogy egy igazgató mennyit enged, és mennyire maradhat a tagozatvezető művész autonóm. Ebben Cseke Péter kiváló partner, amúgy is elég progresszív színházat működtet.
Az elmúlt hónapokban több sikeres premierje is volt: az évad kezdetén alakult együttesével, a kecskeméti Katona József Színház tánctagozataként működő Kecskemét City Balettal nemrég mutatták be első nagy előadásukat, a Négy évszakot Kecskeméten, majd Budapesten is. Saját csapatának, a Badora Társulatnak InVízió című koreográfiáját éppen a beszélgetést megelőző este láthatta először a közönség. Barta Dóra koreográfust a múlt hátrahagyásáról, az újrakezdésről és az ebben rejlő lehetőségekről kérdeztük.– Azt nyilatkoztad korábban, hogy a Négy évszak az emberi élet ciklikusságát, az újrakezdés törvényszerűségét, az életigenlést közvetíti. Valahol az InVízió is hordozza mindezt: kicsit absztraktabb formában ugyan, de szintén kifejezi az építkezést a múltból. Nyilván nem véletlen az összecsengés.
– Igen, az utóbbi időben több személyesebb hangvételű darabom született. Nagy változásokon vagyok túl, és ezek összegzése, a belőlük való inspirálódás lényeges szempont a koreografálásnál.
– Beszéljünk ezekről a változásokról! Régen volt már, és ezért nem szívesen hozakodom elő vele, de hogy látod most azt, hogy az igazgatóváltást követően hirtelen távoznod kellett az egri színház tánctagozatának éléről? Előrevitt ez a kényszerű változás? Esetleg építkeztél belőle?
– Kénytelen voltam! Nagy traumaként ért, körömszakadtáig harcoltam is az igazamért, ami végül nem lett hiábavaló, mert később beigazolódott. Nehéz volt átélnem, hiszen a szülővárosomról volt szó, és a tánctagozaton belül éppen elindult egy építkezési folyamat, melyet nem folytathattam. De tudomásul vettem, és aztán sok minden jobbá is vált az életemben azáltal, hogy nem maradtam ott. A változás arra késztetett, hogy új dolgokba kezdjek. Most már tulajdonképpen örülök neki, hogy így alakult.
– Visszajársz a színházba? Számon tartod az előadásaikat?
– Nem, nem nagyon nézem őket. Az tűnt a legjobbnak, ha nem fordulok vissza, és nem vájom bele magam a múltba. Úgy hiszem, nekem a jelenre és a jövőre érdemes koncentrálnom. Eger pedig jelen pillanatban a múltamat jelenti.
– A biztos intézményi struktúrából kilépni a bizonytalanba mindenesetre nem lehetett könnyű. Hogy sikerült a Badora Társulatot megmenteni?
– Elsősorban azért sikerült túlélni a változást, mert olyan művészek vettek körül, akiket az események ugyanúgy inspiráltak, mint engem. Nem volt nehéz továbblépnünk, hiszen a táncosok egy emberként álltak fel a tagozat mellől. Úgy éreztük, együtt kell maradnunk. Valami furcsa bizonyítási vágy lehetett bennünk, hogy megmutassuk: a Badorának igenis van helye a táncéletben. Utána nem volt nekem sem nehezebb, mint más független együtteseknek. Ugyanazokkal a problémákkal és örömökkel találkoztam, akárcsak a többiek. Én szeretem a függetlenséget, és igyekszem azt mindig újjá és újjá formálva megtartani.
Barta Dóra. Schiller Kata felvétele
– Honnan tudtad a veled együtt távozó táncosokat foglalkoztatni? Gondolom, az egri színházból a te elképzeléseidre megítélt összegeket nem vihetted magaddal. Maradtak a pályázati források?
– Csak azok maradtak. A kőszínház költségvetésében az akkor személyes vezetésemhez kapcsolt tánctagozatra, státusokra címkézett, elkülönített összeg természetesen ott maradt, a lehetőséget most más használja. Művészi arculatot, karaktert kerestünk már az indulásnál is, ezért volt a névválasztás, ám az mindig egyértelmű volt, hogy melyik produkció a színházé, és melyik a saját társulatomé. Ezek a funkciók most sem keverednek.
– Azért biztosan nehézségei is vannak a független létnek; a Kun Attilával közösen készített Bestia és BartóKodály című koreográfiáitok mintha erről tanúskodnának. Sőt, valamiféle politikusság is kihallatszik belőlük, legalábbis aki akarja, kihallhatja.
– A politikai felhang nem volt szándékos. Politikai elkötelezettséget sohasem akartam kinyilvánítani, és sokáig azt gondoltam, én nem is kerülhetek ilyen látszatba. De egyszer csak jött egy daráló, ami azt mondta, te valahol állsz. Hiába feleltem: nem, én nem állok sehol, Barta Dóra vagyok a saját művészetemmel; egyszerűen csak történni kezdtek a dolgok… Hihetetlen időszak volt. Ami kiszól ezekből a darabokból, az talán a kétségbeesés volt emiatt. Nem az volt az előadások lényege, hogy valami ellen szóljak, inkább azt próbáltam megfogalmazni, hogy milyen az, amikor az embernek még a saját szülővárosa is ellenséges közeget teremt. Mindennap azt mormoltam magamban: nem félek, mert tudom, hogy igazam van. Különféle támadásokat kellett eltűrnöm azokban az időkben. Azt hiszem, elsősorban ez a fájdalom és dac érződhetett a darabokban. Ilyen művem a sepsiszentgyörgyi M Stúdiónak készített Kafka-adaptáció, A per is. A pap mondatát addigra különösen megértettem: „Az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassan ítéletté.” Azt az időszakot úgy éltem meg, mint Josef K, és ez a szürreális létezési forma elég jól átmentette a lelkemet.
– A kafkai miliő ellenére azért sikerült új otthonra lelnie a társulatnak?
– Az infrastruktúránk megszűnt: az iroda, a balett-terem, minden. Ez volt a legnehezebb. A Nemzeti Táncszínház viszont segített, próbahelyet biztosított nekünk, és a szakma részéről is, ha nem is olyan nagy gesztusokat, de finom könnyítéseket és jelzéseket azért kaptunk, melyek azt üzenték, ne szűnjünk meg, hanem működjön tovább a társulat. Otthontalanul voltunk jól otthon. Nem kötődtünk semmilyen helyhez, csak egymáshoz. És addig, amíg ez összekapcsolt bennünket, nem is volt másra szükségünk, mint egy próbateremre.
– Annyira otthonodnak érezted a Nemzeti Táncszínházat, hogy meg is pályáztad a vezetői posztját?
– Nem azért, mert otthonomnak tekintettem! Ha nyerek, újrapozicionálást kerestem volna a táncszínház imidzsében. Volt egy elképzelésem arról, hogy milyennek kellene lennie a nemzet egyetlen tiszta táncszínházi profilú intézményének, és hogyan lehetne azt a nemzetközi vérkeringésbe úgy beépíteni, hogy közben erősen képviselje a magyar jellegét is. Azt éreztem, szükségünk lenne frissítésre. Az én generációm alkotóiban vágyat is éreztem az újszerű hatások közvetlen befogadására. De az érkező generációknak is fontos lenne, hogy ne csak külföldi együttesek meghívásában (abban, hogy megnézzük és megtapsoljuk őket) merüljön ki a nemzetközi kapcsolat. A nemzetközi beágyazódási pontokat kerestem volna, több koprodukció létrehozásával, például azokkal a külföldön dolgozó magyarokkal is, akik, haza-haza kívánnak jönni. Ezeket a fúziókat kerestem, kíváncsi voltam, egy másféle szakmai szocializáció hogyan hat a táncéletben.
– Esélyesnek gondoltad magad?
– Nem latolgattam. Továbbra is meggyőződésem, hogy az elképzelésemnek létjogosultsága van.
– A City Balettben mennyire tudod ezeket az elképzeléseidet kamatoztatni?
– Maximálisan. Egy éven vagyunk túl, a következő évben pedig pontosan ilyen típusú események várhatók. Kicsiben, de azért nem annyira kicsiben, sikerült elkezdenem a terveimet intézményi struktúrával alátámasztott körülmények között működtetni. Nagyon várom a második évünket, az már nem annyira rólam, hanem a nyitottságról, erről a fúzióról fog szólni.
– Ha te nyered a Táncszínház direktori posztját, mi lett volna a Badora sorsa?
– A társulatot másik művészeti vezetőre bíztam volna.
– Kire?
– Katonka Zoltánra. Nagyon hasonló az értékrendünk, de azzal is számoltam, hogy a személyi váltás új karakterjegyeket adhat majd a műhelynek. Tudtam, ami számomra igazán fontos, a minőségi alkotómunka, az változatlan marad.
– Hogy jött aztán az ötlet, hogy Kecskemétre szerződj?
– Cseke Péter igazgató úr jött, nem az ötlet. Ő keresett meg, hogy a színházon belül tagozatbővítést szeretne, szakmai munkámat elismeri, kedveli, és rám gondolt. Nagyon örültem. Azt, amit szerettem volna megcsinálni Egerben, most Kecskeméten valóra válthatom. Talán még többet is.
– Szabad kezet kaptál az elképzeléseid megvalósításában?
– Azt gondolom, nagyon változó lehet, hogy egy igazgató mennyit enged, és mennyire maradhat a tagozatvezető művész autonóm. Ebben Cseke Péter kiváló partner, amúgy is elég progresszív színházat működtet. Itt nem kell megalkudni, nem kell nagy kompromisszumokat kötni. Bár szerintem már magam korlátozom magam – tanultam abból, ami Egerben történt. Előre tudom, hogy mi az, amiben óvatosabbnak kell lennem, és mi az, amiben bátrabb lehetek.
– Kezdjük az utóbbival: miben lehetsz bátrabb?
– Merhetek nagyokat álmodni. A kőszínházi berendezkedés olyan garancia hosszú távra, hogy az ember bátran megszólíthat bárkit, együttműködésre hívhatja, és azonnal tud mindent kínálni hozzá. A független színházi struktúrában azért ez sokkal bizonytalanabb.
– És miben kell óvatosnak lenned?
– Tudomásul kell vennem, hogy ez egy vidéki kőszínház, ahol hosszú évek után először lát újra balettelőadást vagy táncelőadást a közönség. Feladatomnak érzem megszerettetni a műfajt, és szeretném megszüntetni a tőle olykor rettegő nézői reflexeket. Igyekszem jó élményeket adni az első találkozásokkor. Ez vezérli most a zeneválasztásomat, a gondolkodásomat. De persze sosem mennék egy meghatározott nívó alá, vagy alkotnék kiszolgáltatott helyzetben. Vékony ez a mezsgye, de úgy érzem, hogy lehet is, és eleinte szükségszerű is ezen maradnom.
– Ez nagy áldozat tőled?
– Inkább nagy türelemre van hozzá szükség. Kivárom azt a pillanatot, amikor már nem idegenként tekint a közönség a táncra. Eddig is mindig szem előtt tartottam, hogy hova készítek darabot. Érzékeny vagyok a közönség rezdüléseire, igyekszem velük partnerséget keresni. Az eddigi tapasztalataim viszont több mint biztatóak, és ez nagy energiával tölt el.
– Ez politikus tett – bár nem a szó klasszikus értelmében. Mennyire „politikus” a tagozat elnevezése? Ki keresztelte el?
– Az igazgató rám bízta ezt is. Frissességet, fiatalságot és nyitottságot szeretnék tükrözni. Azt gondoltam, legyen a városé a tagozat, én a személyemmel tudatosan ki akartam lépni mögüle. Mindenképpen akartam, hogy a balett benne legyen a névben, mert az alkotói formanyelvem klasszikusbalett-alapokat is igényel. Érdekel a mozdulat invenciója, aminek láttatásához képlékeny, képzett testre van szükség. Persze az is lehet, hogy ebből a tudásból egy-egy előadásnál semmit nem használok fel látványosan.
– Ha meg kellene nevezned a műfajt, amiben alkotsz, mit mondanál?
– Nem szeretek kategorizálni. Elmúlt már az egyértelmű stílusok kora. Nagyon sok minden érdekel. Inkább úgy határoznám meg magam, hogy széles körűen vonom be mindazt, ami inspirál. Ezt persze az adott darab nagyban meghatározza. Ami rám jellemző, hogy nincs kizárás. Szívesen elengedem a mozdulataimat, sőt, sokszor eljutok oda, hogy három mozdulatom sorrendjét sem ismétlem meg a következő előadásomban. Nincsenek sablonok és panelek, amiket átmentek egyik koreográfiámból a másikba. Az aktuális mondanivalóm hitelességéhez olykor egészen más formák társulnak.
– Az előadásaidban sokszor hívsz segítségül már meglévő irodalmi/zenei kereteket, amikre ezeket a formákat felfűzheted. Miért van szükség ilyen keretekre?
– A keret nem korlát. Gyakran foglalkoztatnak irodalmi vagy zenei háttéranyaggal rendelkező témák. Ilyenkor a saját viszonyulásomat igyekszem megfogalmazni, vagy egy újabb réteget próbálok meg lefejteni a műről. A kőszínházi struktúrához szokott néző is viszonypontokat keres, akkor kezd el érdeklődni, ha számára már ismert textúrához kap új értelmezéseket.
– Az InVíziónak nincsenek keretei…
– Kisebb stúdiószínházakban biztosan kevesebb az ilyen típusú keret. És a MU Színházban nem egy társulattal kísérletezem. Szét kell választani a két dolgot: az egyiket Badorának hívják, és szeretném, ha a legerősebb azonosulást tudná hozni művészileg. A másik a Kecskemét City Balett, ami pedig arra hivatott, hogy valami olyan születhessen ott, amiben a hosszú távú gondolkodás, a gyakori jelenlét, a rendszer szakszerű megerősítése a fő cél.
– Hogyan fogadta a színház a tánctagozat érkezését?
– Léteznek színházak, ahol ha működött is tánctagozat, nem volt minőségében olyan, hogy elismerést és azonosulást váltott volna ki a színház más művészeiből. Nekem eltökélt szándékom, hogy elérjem: a színház többi művésze is hétköznapi közelségbe kerüljön a műfajunkkal. Úgy látom, hogy kezd is megváltozni a viszonyulásuk.
– Máris?
– Igen. Elismerést vált ki a napi küzdelmünk a szakmánk fizikai nehézségeivel, a magas szinten felkészült művész előadói kifinomultságait pedig értő módon fogadják. A napi közelségtől és érintettségtől megszületik valami egészen más viszony. Nem beszélünk róla, nem is kell, a tánc önmagától elfoglalja a kőszínházon belül a maga pozícióját.
– Mik a feltételei a tánctagozat működésének? Évi hány önálló előadást garantálnak, és hányszor léptek fel zenés darabok betéteiben?
– Ez változó, sok esetben befolyásolja az adott évad is. A kecskeméti egy nyitott színház, meghívott rendezőkkel is dolgozik. Függ attól, hogy ők hoznak-e magukkal koreográfust, vagy egyáltalán olyan előadást rendeznek-e, amely zenés, táncos produkció. Jelenleg két-három előadásban veszünk részt, és két balettbemutatót vállaltunk.
– A táncosok ráadásul prózai szerepekben is feltűnnek.
– Igen, rendszeresen előfordul, hogy egy rendezőnek felkelti a fantáziáját egy művész, aki nálam táncosként van szerződésben. Nem véletlen, hogy az a fizikalitás és zsigeri jelenlét, ami a táncost mozgatja, annyi rendező számára vonzó. Nincs ellenemre.
– A Négy évszakban te is beszélteted a táncosaidat.
– Igen. Szeretem, ha teret kaphat a szó. Természetesen egy táncművész beszédének a hitelessége sosem olyan, mint egy színészé, hiszen az ő képzettsége más. De mindig egy adott alkotón múlik, hogy megtalálja-e azt a finom pontot, ahol előnnyé válik a hátrány, olykor sikeresen is túlléphetünk megszokott minőségünkön. Különösen kedvelem, ha munkáim során műfaji keveredésre van lehetőség, szeretek színészekkel is dolgozni.
– Lassan egy éve dolgoztok együtt, túl vagytok az első nagy megmérettetésen. Ezek alapján hogy látod, mennyire erős csapatot sikerült építened Kecskeméten?
– Fiatal csapattal kezdtem, szinte most jöttek ki a főiskoláról. Az iskolában pedig még nem dől el, ki az, aki valóban alkalmas a pályára. Kire így, kire úgy hat a hirtelen jött nagy munka. Azok, akik bírják a terhet, sőt inspirációt nyernek belőle, maradnak. De akinél úgy érzem, hogy kényszerré válik, vagy túl nagy nehézséget okoz, ott nem erőltetem tovább. A tánctagozati munka elszántságot, teherbírást és érettséget igényel.
– A Badorában vannak állandó tagok?
– Inkább úgy mondanám, hogy vannak nagyon sokszor visszatérő tagok. Körülbelül hat művész így vagy úgy, de mindig részt vállal valamiben. Általában két bemutatónk van egy évadban, utána csak kisebb projektekben dolgozunk. De mindig figyelem, nézem, hogy kit lehetne megszólítani.
– Vannak közös projektjei a City Balettnak és a Badorának? Van átjárás a kettő között?
– Egyelőre nincs közös projektünk. A kettő között csak a személyem az átfedés, és egy-két táncos maximum sérülés vagy egyéb praktikus ok miatt szerepelhet mind a kettőben. Most nem erőltetem a koprodukciót, de lehet, hogy eljön az az idő, amikor olyan sok jó táncosra lesz szükségem, hogy mindkét együttest muszáj lesz megszólítanom.AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
KOMJÁTHY ZSUZSANNA
