Kutszegi Csaba: Meghal a balett? Éljen a balett?
A poláris gondolkodásnak (amely minden jelenséget csak két ellenséges, egymást kiszorító erő harcában tud interpretálni) az a legpusztítóbb hatása, hogy előbb-utóbb menthetetlenül felmorzsolja a józan közepet.
Kihalóban egy műfaj, pedig nemcsak szükség, igény is volna rá. A világon szinte mindenhol él és virul az úgynevezett modern vagy kortárs balett, mely leginkább abban különbözik a kortárs tánctól, hogy alapvetően technikás, koordinált és megkoreografált táncmozgással igyekszik – szerkesztett cselekmény/történés vagy absztrakt hangulatkompozícióvá alkotott állapot alapján – fogalmazni. Továbbá elsősorban nem kísérletezni akar, nem újszerű színházi nyelvet és formákat kutat, hanem – visszautalva a klasszikusbalett-alapokra – elért eredményeket, meglévő értékeket (is) összegez. Nálunk ez a műfaj nem kap megfelelő erkölcsi és anyagi támogatást. Utóbbit azért nem, mert „drága”: gyakorlatában balett-termet, balettrudat, napi tréninget, sőt díszletet és jelmezt feltételez (szellemiségében, esztétikájában ráadásul általában nyitott, ábrázolásmódja elvont, ezért befogadása odafigyelést igényel). (A kőszínházi tánctagozatok zömét, néhány kivétellel, azért támogatják – törvényben is előírtan – mégis, hogy havi hússzor zenés darabokban szolgáltasson tánckart.) Erkölcsi támogatás meg azért nem jut a kortárs balettnak, mert a csakis progressziót elváró-követelő szűk elit nem tartja eléggé haladónak, a széles tömegek pedig a giccses tánc-show-ért rajonganak. Középréteg nálunk meg nincs, így szellemi táplálékot sem kér (dacára annak, hogy e polgári, fejlődést dinamizáló réteg megerősítésének szükségszerűsége politikai szólamokban oly gyakran hallható).
A kortárs tánc országos közönségbázisát is az a „közönségbarátabb” modern balett teremthetné meg, melynek befogadása, „olvasása-értelmezése” nálunk is minimum fél évszázados múlttal (ezáltal alapokkal is) bír, és melyet most a szakma és a kultúrkormányzat közösen annullálni akar, mert pártoknak szavazatot nem hoz, az igényes táncra nyitott csöndes középréteg meg senkit nem érdekel.
A jó minőségű kortársbalett-előadásokra országszerte szép számú közönség vált (illetve váltana) jegyet, mert a műfaj jól sikerült előadásai kielégítik egy jelentős réteg modernitás iránti igényét (noch dazu elgondolkodtatnak, és pallérozzák a művészetbefogadás nézői készségeit), miközben gyönyörködtetnek és szórakoztatnak. Tudomásul kell venni: a legtöbb vidéki régióban az életkorban és iskolázottságban is a középrétegbe tartozó nézők jelentős része nem érdeklődik a kísérletező/provokáló kortárstánc-performanszok iránt; de ezért nem kellene teljesen korszerű tánctáplálék nélkül hagyni őket.
A modern balett a múlt század hatvanas éveiben pillanatok alatt a művészi progresszió zászlóshajója lett – köszönhetően Eck Imre pécsi társulatalapításának és persze kísérleti koreográfiáinak. Rangos, tehetséges követői is akadtak, Imre Zoltán Szegeden, majd Markó Iván Győrben. De a hetvenes évekre a progresszióból a Magyar Állami Operaház balettegyüttese is alaposan kivette a részét: a balettért felelős vezetők hazai koreográfusok korszerű, útkereső munkái mellett korszakos jelentőségű „nyugati” táncalkotók kitűnő minőségű alkotásait is megszerezték és repertoárra vették.
A múlt század hatvanas–nyolcvanas évei – egyebek mellett – abban is különböztek napjainktól, hogy akkor még csak elméletben merült fel az „áru-e a kultúra?” kérdése, ma már viszont egyértelmű a gyakorlat: a művészetbefogadás fogyasztói kérdéssé vált. Miközben a kultúrpolitikának csakis politikai preferenciái vannak, a tartalmi kérdések helyett igazából csak a mennyiségi kérdések érdeklik (értsd: mekkora tömegeket mozgat meg egy-egy műfaj), és a micsoda helyett a kicsoda vált döntővé, vagyis az, hogy az adott produktum alkotója vagy az adott intézmény vezetője pártpolitikailag hova tartozik. A széles közönség nagyobbik része pedig a rendszerváltás óta a szabadságból annyit értett meg, hogy a pénzéért arra vált jegyet, amire ő akar, és hogy nem kell többet a színházlátogatás másnapján a brigádnaplóba hatsoros élménybeszámolót írnia a látottakról.
Rómeó és Júlia (Miskolci Balett) . Éder Vera felvétele
Az a fajta nézői aktivitás kezd kimenni végképp a divatból, mellyel a befogadó hajdanán megküzdött egy-egy újszerű, nehezebben értelmezhető műalkotásért. Manapság kétféle, egymással ellentétes jelenséget lehet megfigyelni. Egy szűk elit (köztük nem egy szakmateoretikussal) markánsan hangsúlyozza a meghökkentés, az elgondolkodtatás, sőt a belterjes tudásanyagra utalgatás kiemelkedő fontosságát, és ebből kiindulva elutasít mindent, ami szerinte nem elég korszerű és/vagy felszínesen szórakoztató. Ezzel szemben a közönség szélesebb rétegei a fáradsággal dekódolható intellektualizmusnak még a csíráját is utálják, mondván, hogy a színház és a tánc ne tanítson, hanem szórakoztasson, frissítse fel a munkában megfáradt embert. A kettő közötti tartomány, az a valami, amit hajdanán polgári színháznak is hívtak, kezd elveszni.
A poláris gondolkodásnak (amely minden jelenséget csak két ellenséges, egymást kiszorító erő harcában tud interpretálni) az a legpusztítóbb hatása, hogy előbb-utóbb menthetetlenül felmorzsolja a józan közepet. A táncélet nem egy „haladója” elvből be se teszi a lábát az Operaházba, mert nem bírja elviselni a „maradi” spicc-cipő látványát, de az sem ritka, hogy klasszikus balettosok vagy hagyományőrző néptáncosok mélyen megvetik a „zagyva kísérletezőket”. A kizárólagosan csakis a kortárs táncot korszerűnek (és fogyasztandónak) valló szemellenzős hívek nyilván elcsodálkoznak azon, hogy Kurtág-rajongók Liszt-koncertre is örömmel váltanak jegyet, illetve hogy Nádas Péter előtt, után (vagy éppen közben) élvezetes és tanulságos Mikszáthot (is) olvasni. A szembenállásnak és a másik kiszorítására törekvésnek egyenes következménye, hogy silányul a művészi érték, hiszen egyre általánosabb tapasztalat, hogy szakmai és közönségsikert nem elmélyüléssel, hanem a saját tábor kedvenc kliséinek felszínes pufogtatásával lehet elérni. Ez ugyanúgy igaz az álságos, unos-untalan ismételgetett posztmodern gesztusokra, mint a „mi tudjuk, mi kell a közönségnek” kinyilatkoztatásán nyugvó, gyakran pátoszos ideológiai maszlaggal is leöntött ripacskodásra. Összességében: a politika és a szakmá(k)ban befolyásos pozíciókba jutó, sorozatgyártásra kényszerült alkotó és előadóművészek közös érdeke a csöndes, de feltartóztathatatlan minőségromlás, amihez a produkcióválasztásban (végre) szabad fogyasztók boldogan asszisztálnak, mert elhiszik, hogy a látszattanulságokat és látszatüzeneteket sulykoló felszínes szórakoztató színház vagy éppen a minden előzményét, így magát a színházat is – színvonaltalanul – színpadon tagadó önfeltáró pszichotréning az ő művészetük.
Körülbelül az ezredforduló óta a kortárs balett vidékre szorult, leginkább azért, mert az Operaház balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett gyakorlatilag felhagyott az értékelhető kísérletezéssel: külföldről általában több éve, évtizede készült „modern baletteket” vesznek meg, a hazai innovációkutatással foglalkozó operaházi fiatalkoreográfus-nemzedék pedig gyakorlatilag eltűnt, legalábbis jó ideje mennyiségben és minőségben alig észrevehetőt produkál. Felkérések és lehetőségek híján a nemrég Seregi-díjjal is jutalmazott Lukács András sem válthatta be itthon a hozzá fűzött reményeket. Budapesten akkor látható kortárs balett, ha vidéki együttesek vendégszerepelnek vele a Nemzeti Táncszínházban vagy a MűPában. Ritka kivételként előfordul, hogy budapesti székhelyű kortárstánc-formációk „közelítenek a balettalapok felé”, és saját vagy vendégkoreográfusok közreműködésével technikás kortársbalett-előadásokkal jelentkeznek. Ilyen volt az Inversedance Verdi-miniatúrák című estje, amelyen a három egyfelvonásos közül Zachár Lórándé igazán figyelemre méltóra sikeredett. Duda Éva Flashbackje is már-már kortársbalett-előadás, legalábbis a kortárstáncos jelenlét és mozgásvilág mellett birtokba vett és igényesen bemutatott balettelemekből építkező jeleneteket is tartalmaz a koreográfia. Az elmúlt két évben ennél több figyelemre érdemes fővárosi próbálkozás nemigen említhető.
A három nagy vidéki balettegyüttesünk (Pécsi Balett, Szegedi Kortárs Balett, Győri Balett) háza táján semmilyen lényeges változás nem történt 2012 óta, amikor is e lap hasábjain egy cikkben nagy vonalakban áttekinthettem aktuális helyzetüket (Egy kicsi Szkülla, egy kicsi Kharübdisz. SZÍNHÁZ, 2012. április). Az elmúlt két évben azonban pozitív események is történtek. A miskolci tánctagozat kibővült, irányt váltott, átalakult: Miskolci Balett néven technikás-színvonalas kortárs balettegyüttessé próbálnak válni. És Barta Dóra vezetésével megalakult a Kecskemét City Balett.
Miskolcon a legszembetűnőbb változás az, hogy Kozma Attila, az új vezető képletesen kitárta a kapukat. Bár maga sem hagyott fel a koreografálással, nagyobb teret enged a vendégalkotóknak. Meghívásos pályázatokkal is igyekeznek a városba csábítani a fiatal, kísérletező kedvű táncos-koreográfusokat, de ami még ennél is fontosabb: technikailag-művészileg felkészült, tehetséges fiatal gárdát toboroztak, amellyel el lehet kezdeni egy később, kitartó munkával jelentőssé válható társulat építését. A Kulcsár Noémi által készített, 2013 szeptemberében bemutatott Rómeó és Júlia biztató kezdet. Okos a témaválasztás. Rómeó-balettra mindenhol kíváncsi a közönség, a történet meg annyira ismert, hogy a koreográfusnak nem kell bajlódnia erőltetett táncos-pantomimes történetmeséléssel. De mindemellett a Shakespeare-tragédia zenés-táncos adaptálása mindig kihívás az alkotók számára, mert nem könnyű a mai elvárásoknak megfelelően, vagyis röviden (Miskolcon egy felvonásban) végigpörgetni az cselekményt, valamint korszerű, érzékekre ható, de nem szentimentális, fiatalok számára is vonzó környezetben-látványvilágban megjeleníteni a drámát. Kulcsár a zenei alappal is kísérletezik (a különböző Csajkovszkij-szerzeményekből származó részletek mellett mai elektronikus hangkompozíciók is hallhatók az előadáson), a történetet néha szimbolikus síkokba tereli, de absztrakt forgódíszletben követhetően jeleníti meg a cselekményt. Rómeója érzelmekre hat, de érdekes és elgondolkodtató táncalkotás, amelyben számos színvonalas szóló és csoporttánc látható.
Tetszik, nem tetszik, de olyan vidéki városokban, ahol lényegében egyetlen együttes nyújt színházi táncélményt, tekintettel kell lenni a különböző nézői igényekre. A modern balett a maga fél évszázados hazai tradícióival alkalmas arra, hogy látványosan szórakoztasson, miközben innovációélményt is nyújt. Mert a műfaj korlátlan lehetőségeket rejt magában, a saját paraméterein belül is fejlődésre, megújulásra kész.
Négy évszak (Kecskemét City Balett). Dömölky Dániel felvétele
Egy sokoldalú, jól képzett táncosokból álló balettegyüttes olyan tehetséges, elhivatott vezetővel az élén, aki nyitott, és kész megtermékenyítő együttműködésekre, fel tudja pezsdíteni egy város kulturális életét. Persze ehhez megfelelő erkölcsi és anyagi támogatás is szükségeltetik, olyan, amilyen jelenleg Miskolcon és Kecskeméten mutatkozik. A miskolci és kecskeméti együttesalakulásoknak közös eredője is van (kis haza kis szakmájában nem is lehet ez másképp). A miskolci Rómeót jegyző Kulcsár Noémi jelenleg is rendszeresen dolgozik abban a Badora Társulatban, amely még három éve az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozata volt. A tánctagozatot hajdanán és a Badorát jelenleg is az a Barta Dóra irányítja, aki a 2013–2014-es évadban Kecskeméten megalakította a Kecskemét City Balettot. Mondhatjuk tehát, hogy minden út Egerbe vezet, ahol Barta és együttesének 2011-es távozása óta a helyükre lépő, Topolánszky Tamás vezette GG Tánc Eger nevű tagozat máig nem tudott szakmailag figyelemre méltó produkcióval kirukkolni. Nem nehéz tehát megválaszolni, hogy ki járt jól Bartáék akkori eltávolításával. Eger rosszul járt, Miskolc egy kicsit máris jól, és remélhetőleg hosszú távon és legtöbbet majd Kecskemét nyer a kényszerű, felesleges és értékpazarló táncosvándorláson. A City Balett első önálló estjével, a Négy évszakkal 2014 áprilisában jelentkezett, hamar utána bemutatták az egyfelvonásost a budapesti Nemzeti Táncszínház és a Nemzeti Színház közönségének is.
A Négy évszak is tipikus és kedvelt balett-téma, bizonyos szempontból éppen ellenkezője a Rómeó és Júliáknak. (Néhány évvel ezelőtt Barta Dóra is elkészítette a vendégművészekkel kibővített Badora Társulatnak a maga Rómeó-változatát.) Az eredeti Vivaldi-zenét Barta is feldúsítja kortárs zenei hangzásokkal (a Max Richter-feldolgozás tételeivel), ám koreográfiája – ezért ellentéte a Rómeó-adaptációknak – nem cselekményes. A modern balettművészet hagyományaihoz a szimbolikus történéseken, helyzeteken alapuló hangulatok megragadása és kifejtése táncban éppúgy hozzátartozik, mint a kísérletek a cselekményábrázolás újszerű megteremtésére. Konkrét cselekmény nélküli tiszta táncot csak jól képzett táncosokkal lehet bemutatni, hiszen a koreográfia értékét csakis a tánctudás hozhatja ki, mivel nincs mód drámai fordulatokba, intenzív színészi játékba kapaszkodni. Persze Barta Négy évszakja nem tiszta tánc, a szimbolikus helyzetek és történések a darabban heves érzelmi megnyilvánulásokat is megalapoznak. Emberi kapcsolat és annak változásai, nő-férfi viszony áll a középpontban, valamint az alkalmazkodás a környezethez. A koreográfus persze többféle értelmezési lehetőséget is lebegtet (ami a kortárs táncműveknek igen gyakori jellemzője): a két főalak (az emberpár) körül megjelenő figurák jelképezhetik a hol ellenséges, hol befogadó környezetet, de elvontan megjeleníthetik a főszereplők belső érzelmi és tudatvilágát is.
Akárhogy is van, ezen az első előadáson sokkal lényegesebb kérdés, hogy milyen benyomást kelt az új, kifejezetten fiatalokból álló csapat. És e tekintetben igen biztató a helyzet: a fiatal, de máris érett művészként megmutatkozó táncosok nagyon jó benyomást keltenek. A koreográfus (és nyilván a betanításban segédkező asszisztense, Katonka Zoltán) láthatóan szigorúan megköveteli a teljes mozdulatintenzitást, csúcsra járatja az egyes mozdulatokat, maximálisan kihasználja a táncosok testi adottságait, miközben létrejön a társulat egységes technikai színvonala, amely alapkövetelmény egy profi együttesnél. Ettől csak felfelé lehet eltérni, és majd hosszú, közös munkában mutatkozik meg, hogy igazán ki mire képes. A technika mellett színészileg-művészileg is rendben van a csapat: a táncosok érzik, hogyan kell teljes testtel kifejezőerőt teremteni, a csendesebb, feszülten visszafogott helyzetekben is fegyelmezett és adekvát a színpadi jelenlétük. A Négy évszak nem könnyed, laza, szórakoztató balett, de szerethető koreográfia. Nem hatol nehezen követhető mélységekig, de gondolatokat is ébreszt. Bemutatkozásnak kiváló.
Hogy mennyire lesz sikeres a további építkezés, az sok mindenen múlik. Ebben a műfajban csak többéves kitartó munka után mutatkoznak eredmények. Talán azért sem járnak jó idők az igényes modern vagy kortárs balettra, mert manapság szinte lehetetlen évekre előre tervezni. Legyen Kecskemét kivétel.
