Variációk egy témára. Kedvelt jelenetező kanavászforma. Kapásból sorolható különféle példái a nevezetesStílusgyakorlatok, a S.Ö.R., az Ágytörténetek. A tárgy ezúttal a sötét verem: a szerelem, mely jó, ha van, de jobb, ha nincs; esetleg fordítva. Néha a szerelmet a szeretet, a barátság helyettesíti a Katona József Színház színpadán. Egy nagy érzés – kettő, három –, amelyért élni, ölni, halni lehet. Kérdés: ilyesfajta etűdsorozatot érdemes-e importálni. Pommerat nagy név a kortárs színházcsinálásban, ám az eléggé erőltetett és alaposan megmagyarázott szimbolikájú cím, A két Korea újraegyesítése legalább tíz mai magyar írónak is úgy dobta volna fel a labdát, hogy nyolc-tíz munkanap után bárhová könnyedén leüti. Ötnek biztosan. Na jó, háromnak.
Máté Gábor rendezése eleinte kevéssé igazolja a darabbehozatalt. Pattogása ellenére közhelyes, itt-ott vontatott is, aztán egyre szervesebben összeérik a játék, a szcénák párbeszédre lépnek egymással, s mire majdnem valamennyi szereplő fekete tornacipőben járja a páros magány táncát – egyikük pedig, a körömcipős valóban magányos –, az is kitűnik, hogy a szinte igénytelen, noha jobbára szellemes stílgyakok mögött a Máté-féle felfogásban világművészeti minták húzódnak. Beckett-parafrázis (a Szép napok: épp a Katona Sufnija játssza, s épp Szirtes Ági a motorja), Albee-áthallás (Nem félünk a farkastól), Casablanca-emlékfoszlány, Fellini-hommage, miegyéb. A képzettársítás beszorozza a képzetet.
A szerelmi érzés nagy paradoxonjai és kis parái ötletes, első harmadát követően tempós előadásban bontakoznak ki. Timkovics Dorottya fordításába alighanem a rendező és a színészcsapat is bedolgozott. Semmi lazaság, beszólás-kiszólás egy sem. Pontos és gazdag koreográfia (az, amelyet Bodor Johanna m. v. tanított be, és a takra kimért gesztusok koreográfiája; a mozgásstratégia, amely mindig mindenkit a legtaktikusabb színpadi pontra állít). Az alakítások nem újszerűek, mégis elsőrangúak. A képek egymásba mosódása, a közreműködők gyorsöltözéses személycseréi, „fregolizása” Máté Gábor intésére az érdektelenebb mikroszituációkon is átlendíti a Pommerat-premiert. Az egész mindenség a legtöbb nézőre a valószerű aha-élmények igazával hathat, ugyanakkor kap egy kis szürreális stichet, hol az akciók, hol a dikció szintjén (az utóbbi megtámogatására, végszükség esetére pedig ezúttal is ott robban az ajkon a vaskos káromkodás: vissza a valóságba!). Vagy nem is a realitáson túli birodalom felsejlése ez: egyszerűen ki azért ütődött, mert szerelmes, ki azért, mert nem? Egyáltalán, mi is az a szerelem?!

Ónodi Eszter, Rezes Judit, Borbély Alexandra, Fullajtár Andrea / fotók: Dömölky Dániel

Sokfélét játszik valamennyi színész. Borbély Alexandra egzaltált, Fullajtár Andrea bekattant, Ónodi Eszter magakellető nő-plasztikái, Szirtes Ági lelkecske- és lelkiismeretke-messzenézései, Rezes Judit kígyózása ugyanúgy nélkülözhetetlen a mozaikos tablóhoz, mint Keresztes Tamás falfehér férfikísértetei, Kulka János halálkomoly bohócériája, Nagy Ervin hirtelen rugótörött lendkerekes macsói, Ötvös András buzgómócsingjainak gyáva-buta keménykedése, Sáry László a világvurstliból előbaktató harmonikás énekese. A vége – az erős vizualitással értelmező látványos dodzsem-koccanások és a fantáziakép finálé, A bál – felől látszik, hogy a precíz szerepkidolgozások nem csupán egy-egy aktornál rendelkeznek vektorral, hanem egymásra is rávetülnek a legkevésbé sem „könnyes-mosolygós”, inkább groteszkül szorongató közegben. Máté Gábor nem utasítja el a hatáskeltés eklektikáját: a régi bevált kurva-szeretőjével épp szakító pap összeszorított combjai közül öltözködés közben előkandikáló hatalmas vörös cipőkanál nyilván más hatáselem, mint az elég váratlanul felbukkanó pesti amorózó báván bájolgó sláger-szívküldije, a menyasszonyán kívül annak összes lánytestvérével is csókolózó (stb.) férjjelölt kabarétréfája.

Nagy Ervin és Ónodi Eszter

Egységes keretet Cziegler Balázs kieszelten egyszerű zöldes díszlete, az áttetsző háttérfal, a két oldalsó ajtótok, a sokszemélyes „freudi” kanapé mértana ad az estének. Pazar Füzér Anni jelmezkollekciója, amely a zöld és a barna szín uralma alatt a sárgának, pirosnak, feketének, fehérnek is a legjobbkor juttat funkciót, egy arcra húzott pulóverszerű köntös textiljével riasztó maszkot képez, klumpákat úgy járat, papucsot úgy csattogtat, hogy ruha és kiegészítő attribútuma a karakternek.

A befejezés percében, kedves-keserves invitálásra, egy nézőnek módja lenne felmenni a színpadra. Elsősorban férfi lehetne az illető, ám akár nő is. Kíváncsi vagyok, ki az, akinek lesz mersze belépni ebbe a sok nevetéssel rettegtető szerelembugyorba.

Joël Pommerat: A két Korea újraegyesítése (Katona József Színház)
Fordította: Timkovics Dorottya. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Füzér Anni. A táncot betanította: Bodor Johanna m. v. Dramaturg: Török Tamara. Asszisztens: Gerlóczi Judit. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Borbély Alexandra, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter, Rezes Judit, Szirtes Ági, Keresztes Tamás, Kulka János, Nagy Ervin, Ötvös András, Sáry László.