Fige rendezése mintha nem bízna ennyire a gyerekekben, ott egyszerűsít, ahol nem kellene: egydimenziós karakterábrázolással dolgozik.

Szerencsére akadnak a kortárs magyar színházi életben pozitív példák arra, hogy lehet a kiskamasz és ifjúsági korosztály számára olyan előadásokat készíteni, amelyek fontos problémákkal foglalkoznak, s azokat nem lebutítják a gyerekközönség számára, hanem olyan ismeretanyagba ágyazzák, amely egybeesik az adott korosztály érdeklődési körével. Ennek megfelelően választva képi és/vagy zenei világot, játékba hívják a gyerekeket, hogy maguk alkothassák meg álláspontjukat egyes kérdésekben, miközben – szinte észrevétlenül – reflektáltabb gondolkodásra nevelik őket. (Jó példa erre a Krétakör évek óta futó hamlet.ws előadása mellett a Budapest Bábszínház több sikeres produkciója is, például a Semmi vagy a Kiwi…)
A debreceni Csokonai Nemzeti Színház legújabb gyerekelőadása, A dühös lovag olyan szövegen alapul, amely lehetőséget ad a fent említett célok megvalósítására. Lackfi János drámája – mely Selma Lagerlöf novellájának adaptációja – pálfordulásról szóló lovagi mesejáték. Vagyis egyfelől adott benne a komoly probléma: előfordulhat-e, hogy valaki gyökeresen megváltozik élete valamely pontján, és ha igen, hogy néz szembe múltjával és a többi ember bizalmatlanságával? Másfelől adott egy olyan világ, amely a gyerekek számára talán már valamennyire ismerős az irodalom- és történelemóráról, mégis távoli. A darab apropóján minden papírszagú jelenség (úgy mint a trubadúrok udvarlása, a lovagok párbaja, a lovagkor társadalmi berendezkedése stb.) megelevenedhet, közelebbivé, (át)láthatóbbá, (meg)érthetőbbé válhat.
Ez két olyan fontos lehetőség, amelyeket kiaknázva erős és tartalmas előadás jöhet létre. Ez mégsem igaz Fige Attila rendezésére, mert nem képes annyira árnyalni az előadást, mint azt Lackfi János szövege megkívánná. A dráma ugyanis több jelentésréteget épít fel, rengeteg szójátékkal és iróniával él, nem fedi el a szexualitást, az erőszakot, az emberek közti kapcsolatok komplexitását. Megadja a gyereknézőnek azt a lehetőséget, hogy a vázolt világot úgy értse meg, ahogy korának és érettségének megfelelően megértheti.

Fotók: Máthé András

Fige rendezése mintha nem bízna ennyire a gyerekekben, ott egyszerűsít, ahol nem kellene: egydimenziós karakterábrázolással dolgozik. Az egyes személyiségek nincsenek rétegesen felépítve, ez pedig azt eredményezi, hogy a csoda mozzanata válik a Ranieri személyiségében bekövetkező változás kizárólagos okává, ami motiválatlanságot feltételez, s ezzel kiöli a valós tartalmat. Ha ugyanis a pálfordulás és a megbocsájtás is csoda következménye, akkor egész egyszerűen nem számottevő az egyes szubjektum erkölcsi értékrendje, nincs morális próbatétel, nincs személyiségfejlődés. Ez nem azt jelenti, hogy gond lenne a varázslattal mint dramaturgiai mozzanattal, hiszen annak egy mesében legitim helye van. Ám a változás a csoda ellenére sem történhet meg mindenféle előkészítettség nélkül, az előkészítésnek pedig a színészi játékban volna a helye, az tudná kellően árnyalni a történetet.
Ehelyett viszont mind a fő- mind a mellékszereplők esetében koncepciózus egyrétegűséget tapasztalhatunk. Pál Hunor Ranieri lovagja felelőtlen, infantilis alak, akiben nincs egy szemernyi jóság vagy megbánás sem. Nélkülöz mindenféle önreflexiót, így amikor megváltozik, az tényleg minden alap nélküli hirtelen váltás, amely szükségszerűen rajta kívül eső okokon múlik. Szakács Hajnalka Francescájával kapcsolatban érthetetlen, hogy a szép és jólelkű fiatal nő miért szerelmes ebbe az önző és utálatos alakba. Hiába énekel arról az elnyomott feleség, hogy a szerelem megmagyarázhatatlan jelenség, ez nem menti fel az alól a színészt, hogy az általa felépített karakter ambivalens érzelmeit intellektuális árnyaltsággal mutassa be.

Mindezek ellenére vannak szép megoldások, apró finomságok az előadásban, amelyek leginkább a rendezői és a tervezői munkát dicsérik. Ondraschek Péter díszlete jól mozgatható, játékba hozható, deszkákból kiépített háttér, amely egyszerre jeleníthet meg utcaképet, kocsmabelsőt vagy Ranieri és Franseca közös otthonát. Jól működik ebben a díszletben az a megoldás, amellyel többször is él a rendezés – hogy idő- és térbeli távolságot feltételez két olyan mozgás között, amelyeket a befogadó egy időben és egymás mellett lát –, rábízva a nézőre, hogy maga teremtse meg ezeket a távolságokat. Szintén jó irány a bábos eszközök alkalmazása: az origami madarak, amelyeknek Francesca énekel, illetve a háttérben folyamatosan változó nap- és/vagy holdállást jelző körvászon, melynek színe a vetítéstől függően változik.

A zene azonban nem sorolható az előadás erényei közé. A dalbetétek nemcsak a színészek hiányos énektudása miatt, de azért is kívánnivalót hagynak maguk után, mert Szirtes Edina egyszerű dallamai ugyan könnyen megjegyezhetők, de nem túl érdekesek. Bár igaz, hogy talán ezek is jobban működnének szélesebb apparátust mozgató színészi játék esetén.

Lackfi János: A dühös lovag
Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Mészáros Zsófia. Zeneszerző: Szirtes Edina „Mókus”. Mozgás; Fejes Kitti. Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba. Rendező: Fige Attila.
Szereplők: Pál Hunor, Szakács Hajnalka, Olasz Szabó Soma m. v., Miske László, Fehérvári Péter m. v., Edelényi Vivien, Zeck Julianna m. v., Szanyi Sarolta, Mészáros Ibolya e. h., Diószeghy Iván m. v., Sóvágó Csaba, Mercs Máté Péter m. v., Kulcs Dávid m. v., Horváth Gyula m. v., Leskó István.

Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, 2014. november 17.