A debreceniek robusztus előadása optimizmussal tölthet el bennünket a hajdúsági teátrum műsorpolitikáját, szellemi orientációját illetően.

Hatvanhét százalék Shakespeare, harminchárom százalék Heiner Müller, így hirdették anno a hírhedett darabot. Shakespeare Titus Andronicusa közismerten az egyik legvéresebb Shakespeare-dráma. A debreceni Csokonai Színház előadásában is folyik a vér, levágott emberi testrészek hevernek szerteszét, a MODEM-ben elhelyezkedő színpad mészárszékhez hasonlít. Hosszú pléhasztalon vérfoltok, mocsok, emberi maradványok, s az asztal sarkánál egy szimbolikus és nagyon is valóságos húsdaráló, amelyet időnként tekernek kicsinyt, mutatván, hogy itt bizony nemcsak állati tetemeket, de emberi testrészeket is ledarálnak.
Szabó K. István színpadán megjelenik mindaz a rettenet, brutalitás, mélyvilági ösztönélet és – meglepő módon – artisztikum, amely Róma óta napjainkig jellemzi az úgynevezett emberiséget, a mindenkori társadalom s hatalom működését.
Sűrű sorsok, megsűrűsödött szenvedélyek, végletes indulatok, s a vadságnak, az érzékiségnek, a kidekázott kegyetlenségnek olyan orgiája mutatkozik meg előttünk, amelyet ritkán lát a magyar színházi néző. Mindehhez járul még a textus, Forgách András költői, emelkedett, ám nyers és hihetetlenül plasztikus szövege, amely hűen közvetíti Heiner Müller gondolatvilágát, világnézeti bázisát, s persze a lázadó szellemű író zabolátlan és végtelen szabadságát is. Meg mindazt a rettenetet, amelyet a korán elhunyt német szerző örökül hagyott kiváló, ám sajnálatos módon ritkán játszott műveiben.
Bevallom, nem ismertem Heiner Müller szövegét, s bár néhány shakespeare-i Titus Andronicushoz volt már szerencsém, ez a világkép, így, a maga éjszín valójában még sosem derengett fel előttem. S akkor még nem beszéltünk a rendező, Szabó K. István nagy precizitással kidolgozott víziójáról, a koreográfiáról s az operai jelenetekbe átúszó zenei betétekről, amelyek nemcsak dramaturgiai háttérül szolgálnak, hanem mintegy summázatát is adják a rendezői víziónak.

Erős és egymásra figyelő színészcsapat játszik együtt a Titus anatómiájában, érett, vérbő férfiak, élesre fent nyelvű és érzékiségű nők, cinikus-rezignált narrátorok; dévaj hangjuk, frivol jeleneteik, éles szólamaik ritmusosan váltogatják egymást. A tógaszerű klepetusba öltözött Jámbor József kitűnő antik római narrátorként könnyed fölénnyel, maró, szarkasztikus gúnnyal a szájszögletében kommentálja a drámai eseményeket. Schlanger András Titus Andronicusa láthatólag csak elszenvedi a vele is megeső borzalmakat. Kóti Árpád végtelenül bölcs és rezignált Marcus Andronicusa göcögő, halk, suhanó kacajokkal kommentálja évtizedei távolából a véres átváltozásokat, a világ mozgalmas, ám egyhangú zakatolását. Kóti Árpádot színpadon látni mindig egyfajta intim ünnep számomra, most sem volt okom csalódni.

Újhelyi Kinga és Herman Ferenc

Mercs János (Aaron) uralkodója akkor a legkülönlegesebb, amikor már jóformán végtagjai sincsenek, csak egy vonagló darab test egzisztál mereven, ha még egzisztál ugyan. A gyönyörű Tenki Dalma e. h. Plaviniája az öldöklések során elveszíti kezeit, a gézzel becsavart, vérrel átütött kézcsonkokból száraz fagallyak ágaznak széjjel; a díszlet- és jelmeztervező, Florina Bellinda Vasilatos és Ianis Vasilatos megkapó és sugallatos látványt varázsolt a színre, képzőművészeti ihletettségű víziókat látunk tárgyakban, képekben, kellékekben, anyagokban, textilekben, fa- és fémszerkezetekben. A koreográfus, Gemza Péter hűségesen szolgálja a rendezői elképzelés megvalósulását. A királynői szerepet adó Újhelyi Kinga (Tamora), mint a premieren megtudhattuk, gyors beugrással mentette meg a bemutatót, szerepformálása ugyanakkor kiérlelt, részletgazdag és fajsúlyos: a női kegyetlenségnek, a rafinériának, a gyöngédségnek, a rámenősségnek s az eleganciának olyan gazdag regiszterén játszik, amilyet csak ritkán látni. Érett királyasszonyt formál, aki mindent tud már az életről, mégis megmaradt benne valami talányos rezignáció.

Papp István, Mercs János, Vecsei Miklós

Ovidiu Iloc zenéje, a hangszerek, az élőzene szerepeltetése különös, drámai telítettséget ad a produkciónak. Körben ülünk mi, nézők, s mintegy magaslatról, ám intim közelségből nézzük az alant zajló véres öldöklést, az előadás ugyanakkor valamiképpen mégis életerőt, derűt, örömöt, s persze humort is sugároz, hiszen a rendszerváltó Heiner Müller, Shakespeare nyomdokain lépkedve, történelmi iróniával, malíciával, vitriolos gúnnyal és megértő rezignációval szemlélte és szemléltette világunk, s a világok brutális átváltozásait. Ahogy Dánielfy Zsolt Saturninusa gyilkos iróniával, vehemens gúnnyal és cinizmussal – leginkább kifinomult mimikájával – kommentálja az előtte zajló történéseket, az mindent elmond korunkról, az 1989-es ún. rendszerváltásról. Meg a Római Birodalom bukásáról, amely úgy ment végbe, Heiner Müller szerint legalábbis, s Forgách András szavaival is, ahogy minden önkényuralom végzi, véresen, vérben, mocsokban, hideglelősen, iszamosan, a jéghideg pléh boncasztalon.

A debreceniek robusztus előadása optimizmussal tölthet el bennünket a hajdúsági teátrum műsorpolitikáját, szellemi orientációját illetően. Szabó K. István rendezőtől évekkel ezelőtt, még a szekszárdi Német Színház előadásában láthattam a Thália színházi Rivalda fesztiválon A nő a múltból című, ugyancsak izgalmas Schimmelpfenig-előadást. A képi gondolkodás, a jelenetépítés logikája most is hasonló, megfejelve még az operai betétekkel, a precíz koreográfiával, a színészek által közvetített érzéki telítettséggel. Bár kevés néző fér a MODEM színpada köré, az ínyenceknek kár lenne kihagyniuk a produkciót.

Heiner Müller: Titus anatómiája, Róma bukása (Csokonai Nemzeti Színház)
Fordította: Forgách András. Zene: Ovidiu Iloc. Díszlet-jelmez: Florina Bellinda Vasilatos és Ianis Vasilatos. Koreográfia: Gemza Péter. Rendező: Szabó K. István.
Szereplők: Jámbor József, Dánielfy Zsolt, Herman Ferenc m. v., Schlanger András m. v., Kóti Árpád, Szotyori József m. v., Mercs János, Újhelyi Kinga, Vecsei Miklós e. h., Papp István, Tenki Dalma e. h., Vékony Anna e. h., Dargó Gergely.

MODEM, Debrecen, 2014. november 21.