Megjelent a New Performing Arts Practices in Eastern Europe / Noi practic în artele spectacolului din Europa de Est. Colectia Festivalului International de Teatru din Sibiu. Sibiu Internaţional Theatre Festival Book Collection Edited by Iulia Popovici. Cartier 2014.

Paweł Demirski (született 1979-ben) drámaíró. 2002-ben mutatkozott be. 2003 és 2006 között a gdan´ski Teatr Wybrzez˙e igazgatója volt. 2003-ban a londoni Royal Court Theatre ösztöndíjas drámaírója lett. Színdarabjait olyan rendezők vitték színre, mint Michał Zadara, Wojtek Klemm, Peter Waligórski, Remigiusz Brzyk stb. 2007 óta drámáit Monika Strze˛pka rendezővel együttműködve írja. Közös projektjeikkel számos díjat nyertek, köztük az igen előkelő Paszport Politykit (2010), „következetesen kidolgozott kritikai színházi projekt-jükért és a bátorságért, amellyel direktebben szólnak, mint azt hallani szeretnénk”. 2013-ban Demirski fordítóként is letette névjegyét (Caryl Churchill Love & Information-jét ültette át lengyelre), és egyszersmind a Gazeta Wyborcza kolumnistája lett.– Miért foglalkozik színházzal? Miért nem hagyja abba, amikor az embernek az a benyomása, hogy a jelenlegi rendszert, a hatalmat, a médiát nem érdekli a színház?
– Úgy látom, viszonylag fiatal emberként ön beásta magát saját képzeletébe; nem tudja, mi a dörgés, mi történik valójában. Csak álmodik, és álmában színházzal foglalkozó embereket lát. Ami engem illet, tíz év után már nincs olyan nagy kedvem színházban dolgozni.
– Akkor mi ez? Csökevény? Vagy megszokás?
– Nehezemre esik, hogy elvessek egy modellt, amely esetemben valamiért sikeresnek bizonyult. És ha most azt kérdezi, miért foglalkozom színházzal: hát nem tudom. Miután sikereket értem el, egy sajátos pillanathoz érkeztem. Azt mondták, bankot robbantottunk. De mi jön ezután? Egy csepp vérem se kívánja, hogy folytassam.
– Ez egy pesszimista vallomás. A színházban azonban ön és Monika1 mind társadalmi, mind esztétikai szempontból változás felé haladnak.
– Van egy érzésem, hogy csak esztétikai téren. A szakmával kapcsolatos két legjelentősebb élményem egyike az volt, hogy alkalmam nyílt esztétikával foglalkozni, és ez a Niech żyje wojna!!! (Éljen a háború!) című produkcióban történt,2 mégpedig az írásmód következtében, vagyis azért, mert az egész dramaturgia a jellem azonosságára épül. És ha az ember ilyenfajta előadással rukkol ki, azok, akiknek írniuk kell róla, zavarba jönnek, nem tudják, mi folyik a színpadon, és csak a folyamatot követve szoknak hozzá a nyelvhez, és kezdik kapiskálni a dolgot. A közönség azonban végig utánunk jött. A második fontos mozzanat a Tęczowa Trybuna 2012 (Szivárványos dobogó 2012) volt. Ez az előadás az EURO 2012 előtt készült, amelyet kormányunk nagy előrelépésnek könyvelt el, és mi azt a hamis benyomást keltettük, mintha homoszexuális szurkolók képzelnék maguk elé a lengyel focit. Mint ahogy a vezető tévéhíradók műsorra is tűzték.
– Vagyis a színház túllépett a színpadon.
– Úgy van, és ez nagyszerű volt. Úgy gondolom, ha az ember színházban dolgozik, érdemes rést ütni az ódon falakon, hogy az élmény izgalmasabb legyen. Szerintem az volt a legfontosabb, hogy a Przeględ Sportowy is írt az előadásról. Hogy egy sportmagazin egyszer csak színikritikát közöljön!
– Nagyon lényeges, hogy ezt az EURO-ról szőtt álmot egyszer csak különféle lengyel modernizációs álmok dekonstruálták. Ön felteszi a kérdést: mi történne, ha a modernizációs trendet mások is követnék? Vajon a modernizáció nyelvének hatására létrejönne egy meleg szurkolói klub? Mi legyen a futballról szőtt képzelgésekről? És ez a képzelgés következetes volt, mert egyesek elhitték, hogy ez a szurkolói klub valóban létezik.
– Tudja, én úgy érzem, hogy ebben a példában pusztán az előadásnak nincs ok-okozati ereje. A hajtóerő attól függ, hogy mit sikerül létrehoznunk az előadás körül. A produkciót jól fogadták, számos díjat kapott stb., de önmagában semmilyen változást nem idézett elő. A kontextusa azonban változáshoz vezetett. Valamilyen hamis website jött létre, amely vonzotta az igazi rajongókat. És ezen az online fórumon megtörtént a színház. Számomra pedig ez fontosabb volt, mint ami a színpad és a nézők között az előadás folyamán történik.
– És mi a helyzet azokkal a színjátékokkal, amelyek a színházi téren kívül születtek? Szerintem a W imię Jakuba S. (Jakub S. nevében)3 igazi színházi áttörést hozott, és ki tudja, talán még fontosabbat, mint a Szivárványos dobogó 2012. Ez az előadás nagy vitát váltott ki a lengyel paraszti kultúra örökségéről.
– No igen, de véleményem szerint ilyen kísérlet egyszer az életben történik. Most megtörtént, és egész cikksorozat fogadta, amely már nem kötődött szükségképpen az előadáshoz. Az előadásban három vonal keveredett. Az első a galíciai felkelésről szólt – arról a véres parasztfelkelésről, amely a XIX. század közepén tört ki, és a nemesség ellen irányult. A felkelésből aztán tabu lett, és száműzték a lengyel történelem narratívájából. A második téma az volt, hogy összehasonlítottuk a jobbágyságot a modern, hitelre alapozott életmóddal, amelyben az ember csak azért dolgozik, hogy a kölcsönöket fizetni tudja. A médiumok elsősorban a paraszti szálat emelték ki, holott nézetem szerint a legfontosabb téma az volt, hogy nincs forradalom vérontás nélkül.
– A show azért volt annyira sikeres, mert olyan vitát váltott ki, amely Lengyelországban addig nem létezett. Mi ugyanis letagadjuk paraszti gyökereinket. Varsót nagyrészt vidékről jött emberek lakják, akik ott akarnak karriert csinálni, és hamar megtagadták gyökereiket. Maga és Monika Strzępka emlékeztettek bennünket, hogy az ilyen embereknek nem kell szégyenkezniük, sőt arra is, hogy származásuk felforgató erő lehet.
– No igen, de azon túl, hogy az előadás afféle emlékeztető volt, más semmi se jött ki belőle. Néhányan ugyan kijelentették: egyszer csak megértették, hogy Varsóban hamis identitást építenek, mégis, a paraszttörténeteken túl semmi mást nem lehetett elérni. Az előadás lázadó aspektusát, amely olyannyira fontos volt, egyszerűen pacifikálták.
– És mégis, az előadásnak köszönhetően a publikációkban időnként felbukkan a gondolat, hogy talán nem érdemes megülni az olyan nemzeti ünnepeket, amelyek az egymást követő katasztrofális felkelésekhez kötődnek. Úgy érzem, a Byl sobie Andrzej, Andrzej, Andrzej i Andrzej (Egyszer volt, hol nem volt Andrzej, Andrzej és Andrzej)4 is ilyen áttörést jelent. Ebben az előadásban ön meghívta a közönséget Andrzej Wajdának, a lengyel film Oscar-díjas ikonjának a temetésére – annak az embernek a temetésére, aki felépítette a háború utáni lengyel identitást.
– Ő személyesíti meg az 1989 utáni lengyel elitet, de bizonyos értelemben az 1989 előttit is.
– Az előadás valamiképpen szélsőséges és botrányos volt. Ön leleplezte azokat a háború utáni eliteket, amelyek folyamatos hatást gyakorolnak elképzeléseinkre arról a művészetről, amelyet ma támogatnunk kell. Andrzej Wajda eljött valamelyik előadásra?
– Nem, de állítólag valóban súlyosan érintette, nagyon kellemetlen élmény volt számára. Nem vagyok meglepve, tényleg durva gesztus megölni valakit, aki nem halt meg. Igen, van egy olyan érzésem, hogy megint sikerült beletalálnunk valamibe. Az emberek szerették az előadást, mintha éreznék, hogy valaki az ő hangjukon szólal meg, hogy hiába nyüstölik tovább a kommunista korszak másként gondolkodóinak témáját – azokét, akik megteremtették Lengyelország új formáját –, a téma már elkopott. Érdekes az előadás létrejötte is. Merthogy a Był sobie Andrzej… előtt ott volt a Był sobie Polak, Polak, Polak i diabeł (Egyszer volt, hol nem volt egy lengyel, egy lengyel, egy lengyel és egy ördög) is,5 az alsóbb osztályok bemutatása. És akkor azt gondoltuk, hogy ez így túl könnyű. És elhatároztuk, hogy ugyanilyen gunyorosan fogjuk ábrázolni a felső osztályokat is. És valóban ez volt a megfelelő pillanat, a lengyelek tényleg ráuntak erre a nemzedékre csakúgy, mint az általa kitermelt eszmékre. Ha meggondolom, nem is tudom, ma is ilyen bátor lennék-e. Akkor valóban anarchista, huligán támadást intéztünk olyan emberek ellen, akiknek legtöbbjét aszerint neveztük meg, akik valóban voltak.
– És ha meg akarná nevezni a színházi projektjeiben előfordult katasztrófákat?
– Létezik két természetes forrás. Először is az, amikor az ember biztos benne, hogy a téma a levegőben van, és mégis megbukik. Nézetem szerint ez a helyzet a Firmával (A Társaság),6 amely a korrupcióról és a lengyelországi vasúti rendszer összeomlásáról szólt. Ugyanilyen természetes a második forrás is – amikor az embernek nem sikerül úgy megvalósítania a témát, ahogy szerette volna. Erre ismét a Firma a példa, no meg a Bierzcie i jedzcie (Vegyétek és egyétek)7 – egy musical, amely a táplálkozásról és a különböző diétákról szólt. Itt a téma valóban a levegőben volt, mégis megölte a rossz narratív keret.
– Ön nyolc éven át alkotói kettősben dolgozott Monika Strzępka színházi rendezővel. A lengyel médiumok „nekivadult duónak”, „a lengyel színház huligánjainak” nevezik önöket. Kialakult-e kettőjük között valami különleges együttműködési módszer?
– Nem, nincs ilyen módszer.
– De a klasszikus modellben először megvan a szöveg, aztán a rendező színre viszi…
– Kezdetben mindig az első tíz oldal van meg. Ez elég ahhoz, hogy a színészek ráérezzenek, miben is vesznek majd részt. Mindezek a produkciók egy sor krízisre épülnek. Ilyenkor nem írok bevégzett jeleneteket, nem hozom őket magammal, nem vagyok velük megelégedve. Az egész küzdelem arról szól, hogy a próbák közben találjuk ki az előadást, és nem tudjuk, mi lesz a vége. Az első főpróbák mindig rosszul végződnek, egész rémesen sikerülnek, úgyhogy új montázst készítünk a jelenetekből. Minden színházi projekt után úgy érzem, nagy katasztrófa történt. Tudja, egy lengyel rendezőnő most dokumentumjátékot készít rólunk. Odajött hozzám, és azt mondta: „Bazdmeg, Paweł, és mi van, ha másnap nem tudod megírni az éppen próbált jelenetet?” Nem tudom. Ez a fajta kríziskezelés mindig jelen van. Maga azt javasolta: „Fogadjon fel egy dramaturgot.” Ezt megtehetném, de pont abban a pillanatban már tudom, mit fogok írni.
– Az írás egyfajta felfedezőút?
– Amikor odajön hozzám a segédrendezőm, és kér egy jelenetet a jövő hétre, azt szoktam mondani: „a jelenet ilyen és ilyen lesz, ez lesz a címe, erről és erről a személyről fog szólni”. És eljön a próba, ott vannak a szerepekre kijelölt emberek, hát nem adhatok öt színésznek egy fél oldalnyi jelenetet. Mert a próba hét emberre van kiírva, két órán át fog tartani, és nekem úgy kell írnom, hogy valamit legalább felolvashassanak. Ami kész nonszensz, mert néha nincs is szükség az egész jelenetre, csak a próbán van szükség rá.
– És az eredmény…
– Az eredmény az, hogy unalmas, szószátyár és túl hosszú. És hogy a kérdésére válaszoljak: az írás egyáltalán nem felfedezőút. Az én esetemben az írás annyit jelent, hogy alkalmazkodom az előadás elkészülésének folyamatához.
– És élvezi a vitákat, a lazaságot, a színészek ötleteinek hatékonyságát? Ez az, amit keres?
– Nem. Ezt teljes őszinteséggel mondom.
– De hiszen Wajda temetése, Jakub Szela (a véres felkelés vezére) túlfűtöttsége csupa erős nyilvános gesztus…
– Se Monikának, se nekem nincs igazi áttekintésünk arról, ahogy a munkánkat kívülről látják. És éppen ebben van az erőnk. Keményen bíráltak bennünket, amiért obszcén nyelvet használunk. Ám számomra ez a legtermészetesebb kifejezési eszköz. Az emberek így beszélnek. Ezeket a káromkodásokat nem erőszakkal plántáltuk az anyagba, mint ahogy a gesztusokat sem, amelyeket említett. Soha nem játszottam a vita kirobbantására, soha nem az járt a fejemben, hogy „most hogyan dolgozzam bele az anyagba a sikket, amiből botránykő lehet”.
– Hogyan találkozott Monikával?
– A magáéhoz is hasonló, elég durva humorérzék mindig is megvolt bennem, de úgy éreztem, a színházban ezt nem engedhetem meg magamnak, a színház nem tűrheti meg. És amikor Monika megjelent, azt mondta: „Éppen ez a lényeg!” Felszabadított bennem egyfajta kifejezési formát, amely a bensőmben mindig ott bujkált, de elfojtottam, mert annyira szerettem volna kulturált lenni. Amellett mindig azt hittem, inkább lírai természet vagyok. Monika viszont megfelelő alkalmat teremtett rá, szinte provokált, hogy megengedjem magamnak a vaskos, durva, de pompás vicceket.
– Nagyon imponált nekem, hogy megtanult olaszul.
– Si.
– De miért?
– Az egyik legnagyobb dolog, ami a színházban történhet, az, hogy emberekkel találkozhatunk. Amikor Gdyniában a Lengyel Kortárs Művészeti Fesztiválon zsűritag voltam, egy hölgy megkeresett, és azt mondta: „Uram, én megtanítom önt ingyen olaszul, de utána Dario Fót kell fordítania.” A hölgy meg van győződve, hogy Dario Fo drámáinak lengyel fordításai nagyon gyengék, és ösztönöm azt súgja, igaza van. Olyan suták ezek a fordítások, hogy szinte fáj. Hát ezért tanulok olaszul. Azért, hogy Dario Fo szövegeit lengyelre fordítsam.
– Dario Fót Lengyelországban nyíltan elutasították, a lengyel elit sértve érezte magát, amikor megkapta a Nobel-díjat. Az ön kreativitását gyakran rokonítják Brechtéhez, de szerintem ezek mondvacsinált hasonlatok.
– Persze, ostobaság. Ugyanezt mondják Castorfról és Polleschről is. Polleschtől egyetlen előadást láttam, és nem fedeztem fel benne egyetlen olyan vonást sem, amelyek állítólag inspirálják.
– Általában azt mondják, hogy az utóbbi néhány évben a lengyel színházra erősen hat a német színház. Közben ön, ha egyáltalán ihlető forrást keresett, azt Dario Fo intellektuális játékosságában találta meg. Nyolc évvel ezelőtt, amikor egy tóparti házikóban szövetséget kötött Monika Strzępkával, együtt olvasták Monika Gurgul Dario Fo színháza című könyvét.
– Fónál azt érzem fontosnak, hogy igazából komédiás, vérbeli clown. Az emberek a humorérzékéért szeretik, így tud a közönséggel kapcsolatot teremteni. Lengyelországban, ahol akkora a kultusza a lengyel romantikusoknak, mindez rossz modornak számít. Ha valami mulatságos, akkor az gyenge, kusza, zavaros stb.
– Azt hiszem, túloz.
– De hiszen előadásaink fogadtatása háborúra emlékeztetett. A Szivárványos dobogó 2012 után egy kritikus így írt: „Nem lehet, hogy az előadás annyira mulatságos, hogy mellesleg valahogy elsikkasztja a téma komolyságát?”
– Azt hiszem, ennél azért éberebbek vagyunk. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Teatr Wybrzeżénél dolgoztam, felismertük, hogy éppen a humor, a játékosság elemén keresztül kommunikálhatunk legjobban a közönséggel. Kérdeztük mindig az ügyelőt: „Nevetnek-e, vagy nem?”
– Most bemutattuk az előadást, egy színházi sorozat első darabját. A közönség hihetetlen reagálási készségről tett bizonyságot, nevettek, tapsoltak előadás közben is.
– A sorozatot koprodukcióban viszi színre egy krakkói állami meg egy varsói magánszínházzal. Az előadás afféle politikai fikció, és első jelenetéből kiderül, hogy a teljes lengyel parlamentet megölték. A lengyelországi parlamenti demokrácia megkérdőjeleződik. És éppen ebben a pillanatban lép be Jézus Krisztus.
– Egy ismeretlen személy.
– Az előadás alapvető eleme a humor.
– Úgy intéztük, hogy az első epizód nagyon mulatságos legyen. A másodiknak viszont szomorúnak kellett lennie. Mindez Dario Fótól való, aki mindig vicces politikai dolgokat írt, mert rájött arra, amire mi a Wybrzeżében8 rájöttünk – hogy a közönséggel kötött paktumunknak az a lényege, hogy a közönség reagáljon. Sírjon vagy nevessen. Habár ez nem valami egyszerű.
– Manapság ritkán látni könnyeket a színházban…
– Azért előfordul. Maga nem sírt a Courtney Love-nál?9
– Hát igen, sírtam.
– Sírtak az emberek a W imię Jakuba S.-nél is, akárcsak a Położnice Szpitala św. Zofii-nál (Szent Zsófia Szülészeti Kórház). Nos, a sztori alapját maga mesélte el nekem egy évvel ezelőtt, május elsején, amikor hallgattuk a forradalmi dalokat, maga pedig felkért, hogy ilyesmiket írjak. Még nem vagyok rá készen, de apránként meglesz.
– Mi történik majd magával mához tíz évre?
– Nem akarok többé színházzal foglalkozni. Meguntam.
– Mégis ezt fogjuk tenni, mert ehhez értünk.
– Akkor talán majd a tévében csinálok valamit.

———–

1 Monika Strzępka – színházi rendező; Paweł Demirski 2008 óta csaknem kizárólag vele dolgozik.
2 A walbrzychi Jerzy Szaniawski Drámai Színház egyik előadásáról van szó, amelyet a Négy páncélos és a kutya című tévésorozat ihletett, és a Rudy nevű harckocsizó meg Szikra nevű kutyája második világháborús kalandjairól szól. A bemutató 2009. december 12-én volt.
3 A varsói Drámai Színház és a krakkói Teatr Łaźnia Nowa közös előadása, amelyet Krakkóban 2012. december 8-án, Varsóban pedig ugyanezen év december 18-án mutattak be.
4 Jerzy Szaniawski Drámai Színház, Wałbrzych. Bemutató: 2010. május 22. Előadták a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 2011-ben.
5 Jerzy Szaniawski Drámai Színház, Wałbrzych. Bemutató: 2007. március 30.
6 Tadeusz Łomnicki Teatr Nowy (Új Színház), Poznań. Bemutató: 2012. október 6.
7 Teatr Rozrywki (Szórakoztató Színház), Chorzów. Bemutató: 2013. december 14.
8 Paweł Demirski a gdański Wybrzeże Színházban debütált, és ott dolgozott 2003 és 2006 között, amikor Maciej Nowak volt az igazgató.
9 A wrocławi Teatr Polski előadása, amely a Nirvana történetét kapcsolja össze a lengyel kapitalista gazdaság realitásaival. A Nirvana és a Hole slágereit élőben adják elő. Bemutató: 2012. december 30.
Szójáték: a Circling of the Square (a négyzet körösítése) „a kör négyszögesítésére” rímel. (A ford.)

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: MACIEJ NOWAK

FORDÍTOTTA: SZÁNTÓ JUDIT

Megjelent a New Performing Arts Practices in Eastern Europe / Noi practic în artele spectacolului din Europa de Est. Colectia Festivalului International de Teatru din Sibiu. Sibiu International Theatre Festival Book Collection Edited by Iulia Popovici. Cartier 2014.

Facebook Comments