Clownsága kicsit hasonlított Giulietta Masináéhoz. Arca idősödvén is megőrizte gyermekiségét. Tágra nyílt, csodálkozó szemek, az érdeklődés és kíváncsiság élénk fényével.

Abba a színészosztályba járt, amelyik a legendás Koldusoperát játszotta 1958-ban a Főiskolán, Bodrogi Gyulával, Fülöp Zsigmonddal és másokkal. Sajnos, nem láttam, bár már mindennapos voltam a színházban, de a főiskolai előadásokról nem volt tudomásom. Pontosan két évtizeddel később fölemlegettem, hogy az 1958-as osztálynak talán eszébe jutott együtt maradni és „saját” színházat csinálni. Erre akkoriban nem volt esély. Később se nagyon.
Két évvel a Koldusopera után már láttam az újonnan alakult Petőfi Színházban. Itt mutatták be az első magyar musicalt (az elsőt, amelyet műfajilag e néven lehet illetni), az Egy szerelem három éjszakáját. A Költő Feleségét, Júliát játszotta a Radnóti Miklós sorsa által ihletett darabban. A későbbi előadások nem vetekedtek az élménnyel – egy időben sokszor adták a művet –, igaz, persze, hogy a tizennyolc éves kor nézői érzékenysége is visszahozhatatlan. Szerelem, költészet, tragikum – ez akkor nagyon hatott. Margitai Ági nőiessége virgonc, kölykös, koboldos volt, és nagyon bánatos tudott lenni, amikor az Apollinaire-t mondta. „Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod az ősz halott.” Fiatalon a legijesztőbb az elmúlás gondolata. Amikor a haláltudat még kialakulatlan, amorf és ésszel fölérhetetlen fenyegetés. („Ó idő szaga hangaszálak”, vagy ahogy az előadásban hangzott: „Ó idő illat hangaszálak”.) Kontrasztként ott volt a vonatzakatolásos utazás, képzeletben. Párizs, Velence és a többiek. Jól emlékszem a szertelen játékon átütő sóvárgás érzésére, amely eltöltött. Az említett városok a vágyálom részét képezték. A darab az embertelenség egy másik koráról szólt, de a fantáziában kiélhető utazás a jelenre rezonált, egyszerre volt felszabadító és szorongást keltő.
Margitai Áginak később a hobbija lett a külföldi utazás.

Makra (Kránitz Lajossal)

Színészként a hazai pályán utazgatott, színházak, társulatok és a szabadúszás között. Képtelen volt sokáig egy helyben maradni, ami nem a csapatmunkára való alkalmatlanságát mutatta, inkább az ellenkezőjét. Vagy túl hamar csalódott, vagy a csapatépítő vezetőt húzták ki a társulata alól. Margitai nem volt kompromisszumkész típus. Amikor a hetvenes évek végén fölrajzoltam a színészi portréját, egy interjúba adott mondatát írtam fölé címként: „Tartozni kell valahová!” De mindenhová csak rövid ideig tartozott, Pécshez, Kecskeméthez, Miskolchoz, Szegedhez, Győr- höz, a József Attilához, a Mikroszkóphoz, a Mafilm Társulathoz. Mindenhonnan eljött. Nyugtalan volt, mint aki keresni akar, nem beérkezni. Egyike volt azoknak, akiktől a legtávolabb állt a „színésznőség”, a hírnév nyomtatott kártyájával való belépési lehetőség a celebritások közé. Az ilyesmi sohasem érdekelte. Sokkal inkább a kihívás, a közös munka az „amatőr” Paál Istvánnal, aki természetesen nem szakmailag volt amatőr, csak a tehetségtelen karrieristák könyöklőtechnikájának profizmusához képest, és a Szegedi Egyetemi Színpadon olyan remek előadásokat produkált, amelyeket a kőszínházi bennfentesek némelyike arcpirítónak érezhetett volna (ha lett volna arca). Margitai természetesen beállt Paál mellé az Egyetemi Színpadra, amikor pedig Paál pozíciót kapott Szolnokon, a Szigligeti Színházban, és bizonyítania kellett rendezői profizmusát, rábízta Martha szerepét a Nem félünk a farkastól című Albee-darabban. Ebben megmutathatta nyersességét, karcosságát, azt a fajta értelmiségi vulgaritást, nyíltságot és szarkazmust, amely olyan jól állt neki.
De ezelőtt még sok minden történt, sok jó szereppel ütközött össze, a Koldusoperában például nemcsak Pollyt játszotta el, hanem Kocsma Jennyt és Peachumnét (a „kiejthetetlen” név szemforgató magyar változatában Peacocknét) is, az egyiket két különböző előadásban. Nem tudom, viszonylag korai szerepei közül miért épp Kertész Ákos Makrájának József Attila színházi Sztanekjére emlékszem a legélesebben, talán mert prolilány volt, differenciálatlanul szexis, kihívó és vonzóan közönséges, abból a fajtából, amelyikből nem sok sikeres típus jelent meg a magyar színpadon.

Máli néni

Margitai Áginak nem voltak szerepskatulyái és szerephatárai. Elcsodálkozni azon, hogy királynők és mosónők egyaránt belefértek – királyi mosónők is, mint a Stuart Mária Erzsébete –, merő kritikai dilettantizmus volna, annyi mégis megjegyzendő, hogy a szubtilis költői aura éppoly kevéssé volt idegen tőle, mint az erős, olykor orrfacsaróan naturális életszag. Csakhogy a csehovi líra (Szonya vagy Arkagyina) is groteszkkel telítődött, és a „satrafább” típusok (a Vonó Ignác Máknéja és az Oszlopos Siemeon Vincénéje) is megkapták az oldottabb árnyalatot. Ha meg a kettő egyesült, akkor megszületett Orbánné a Macskajátékban.
Ennek az összetett, belülről fénylő, egyúttal bizarr bohócériában is bővelkedő karakternek Füst Milán Máli nénije a prototípusa és sarkpontja Margitai Ági színészetében. Az ártatlan arccal tarháló szegény rokon, aki bejár a vezérigazgatói irodába, sohasem állít, csak mindig kérdez, legtöbbször azt, hogy „hát tudom én?”, vagy azt, hogy „mondtam én?”, s ezzel a módszerrel előbb rettenetesen összekuszálja, majd szép lassan kibonyolítja a szálakat, mindenki megelégedésére és a saját (anyagi) hasznára. Margitai Ági csodálatos, érzelmileg megtámasztott méltósággal játszotta a szerepet, úgy, hogy alakját valami fátyolos szomorúság is körüllengte. Máli nénije nem a született ravaszkodók fajtájából származott, őt az élet, a megélhetés kényszerítette ötletek rögtönzésére. Az eredeti darabhoz képest társadalmilag talán egy fokkal lejjebb lett szállítva, de épp ettől a deklasszálódástól – a vezér fogadására kivilágított egy szál lámpától, az asztal melletti királynői trónolástól – volt szívszorítóan mulatságos és megható.
Clownsága kicsit hasonlított Giulietta Masináéhoz. Arca idősödvén is megőrizte gyermekiségét. Tágra nyílt, csodálkozó szemek, az érdeklődés és kíváncsiság élénk fényével. Tulajdonképpen nem öregedett. Kortalan volt, korai öregasszonyaiban is megjelent valami pajkosan infantilis, a későiekben pedig az ártatlan gyermek. Csak az kellett, hogy a rendezők észrevegyék a lehetőséget.

Salome

Miskolcon egy extrém Salome-változatban ült diadalt. Hármas szerepet játszott. Közértes bevásárlókocsiban konokul nyammogó, öreg véglény Salomét, szenvtelen laboratóriumi gyilkosságok közepette erotikával kísérletező haláltáborbeli kápó-doktornő szörnyeteget és a klimax felé közeledő kaján bibliai Heródiást. Az előadás végén a vén Salome nejlonszatyrába lökte az aszott Jokanan-fejet. Margitai Ági megmutatta, mi lett a rituális történetből a lepusztult, nyamvadt, mítosztalanított korban.
Az idén játszotta el a tizenegy éves Momót a Rózsavölgyi Szalon Előttem az élet- adaptációjában. Illetve a tizennégy éves Momót, merthogy magának a fiúnak is közben derül ki, hogy nem annyi idős, amennyinek tudta magát. Itt aztán végképp közömbös volt az életkor. A koravén arab srác az Emil Ajar álnéven írt Romain Gary-regényben gyerekszemmel látja a világot, és egy ősz hajú, filigrán, meghatározhatatlan korú, mozgékony mimikáját fegyelmező, már nem gyerek színésznő testébe zárva jelent meg. Fekete pantallót és inget viselt, karjait szorosan maga mellett tartotta, nem gesztikulált, frizurája kissé zilált volt, metsző pillantása élénken fürkészte a való és a valóság mögötti világot. Évtizedes élettapasztalat sűrűsödött a gyermeki bölcsességben, amely a megjelenített karakter életkorához képest amúgy is súlyos, sokszoros megéltségből táplálkozik. Nem volt mód furcsállkodásra, ámulnunk kellet a varázslaton.
Ha legjellemzőbb vonását kellene megneveznem, azt mondanám, hogy az élénk figyelem. Csillogó érdeklődéssel tekintett a világba. Kívülről úgy tűnt, mintha mindig nevetett volna. Mentes volt a sértett vagy mellőzött színészekre jellemző önsajnálattól és panaszkodástól. Úgy értem, az olyan színészekétől, akik sértettnek vagy mel- lőzöttnek érzik magukat. Azt hiszem, ő sohasem várta meg, hogy az legyen, és sohasem fogadta el, hogy annak kelljen tartania magát. Nem fülledt bele egyetlen helyzetbe sem, még csak meg sem melegedett sehol, kilépett, és ment tovább. Megtalálta a feladatait, és a feladatok megtalálták ők. Csodálkoznék, ha elégedetlen lett volna. Intézte és felügyelte a sorsát. A világban élt, nem a színházban. Színházba akkor is járt, amikor nem játszott, gyakran lehetett látni előadásokon. Sohasem az üres protokollhelyeken, mindig ott, ahol történt valami.

Előttem az élet (Csomós Marival). Szkárossy Zsuzsa felvétele

Utolsó szerepe a Happy ending című zenés darabban egy rákbeteg nő volt, aki annak idején túlélte Auschwitzot (bár ezt a motívumot az előadás emlékezetem szerint ejtette, talán mert túl sok lett volna a „jóból”). A bizarr opus a felemelt fejjel, emelkedett derűvel elviselt rettenetről szólt, négy nőről a kemoterápián, akik megkísérlik kívülről, élcelődve nézni a sorsukat. A Margitai Ági játszotta karakter volt a legmagányosabb; míg a többiek a klinikáról is az életüket intézték, a családjukkal kommunikáltak, ő arról számolt be, hogy hozzátartozói kelletlen kötelességből kísérgetik, talán magára is hagyják. De nem látszott rajta gyöngeség és önsajnálat, keményen, szikáran nézett szembe a tényekkel. Szinte párhuzamosan a valóságban is eljátszotta ugyanezt a szerepet. Ezt azonban kevesen tudták. Azt sem, hogy az életben nem akarta utánozni a színházat, visszautasította a kezelést. Nem kertelt, nem hazudott, nem kergetett illúziókat. Ahogy a színpadon sem, soha.