Radnai Márk rendező sem a tartalmat nem elemezte úgy, sem a formával nem foglalkozott annyit, hogy az észrevehető legyen a létrejött előadásban.

Ahogyan a tavaszban a kikelet, a virágok és a zöldellő fák mellett ott vannak a szájba berepülő muslicák, a lakásokból kiirthatatlan molylepkék és a fullasztó-torokdagasztó pollen is, úgy része a szerelemnek az oly sok drámában megénekelt romantika, az édes fájdalom és a másik lelkébe vackolódás mellett a hatalmi harc, a sebek ejtése, a megalkuvás, a kisstílűség, a magunkból kifordulás, az önzés is. Patrick Marber itthon legtöbbször Közelebb! címen játszott drámája kizárólag ezt az árnyékos oldalát járja körül a férfi és nő közötti kapcsolatoknak, két, újra meg újra összefonódó „se veled, se nélküled” viszonyon keresztül.
A hollywoodi sztárok főszereplésével készült film révén világhírűvé vált drámának ez a sötétség jelenti erősségét és gyengeségét is. Egyrészt a nyers szókimondás életszerűségének igazságtartalmával sokkol: a darab csupa olyan mondatból, helyzetből, jellemdarabból áll össze, amelyek meglétét szégyenében mindenki titokban szeretné tartani, ám itt a szemérmesség nem opció, mert a Closer nyíltan a képünkbe vágja mindazt, amivel igenis bemocskoljuk a legszebb érzéseket is. Másrészt mindez igazán csak akkor tud működni, ha a nézőben még maradt egy jó adag naivitás: akik már szembesültek magukban vagy partnerükben mindazzal, amiről a dráma szól – megcsalással, árulástól megsemmisült szerelmekkel, szánalomszexszel –, azoknak Marber nem tud újszerű állításokat megfogalmazni, vagy az univerzalitás bölcsességével hatni rájuk, hiszen inkább sablonokat mutat be egy egyébként jól megírt történeten keresztül, legfőbb állításként azt mutatva fel: ilyen is létezik.
Két ember találkozik, majd az ő közreműködésükkel találkozik másik két ember is. A kétszer kettőből két pár lesz, hogy aztán az egyszerű képlet összekeveredjen, és hol egy másik párt és két magányos embert adjon ki a négy, hol pedig újra két párt, csak más résztvevőkkel. És miközben a négy sors látszólag összekapcsolódik, az a tragédia, hogy – akár egy modernizált Csehov-drámában – végül kiderül: mindenki egymaga maradt végig, igazán egyik kettős sem vált eggyé. S legyen bár akármilyen jó a darab dramaturgiája, legyen akármilyen fordulatos a sztori, a Closer mégsem annyira erős szöveg, hogy elbírja az erős elemzés, a sebészi pontossággal kidolgozott jellemek, a világosan artikulált motivációk hiányát, mert a mondatok, cselekvések önmagukban mindig többféleképpen értelmezhetők, többféle motivációt sejtetnek, s csak egy átgondolt és következetes koncepció tudná izgalmassá, tényleg elgondolkodtatóvá, sokat mondóvá tenni a belőlük összeálló nagy egészet. Márpedig az Átrium Film-Színház előadásából, Radnai Márk rendezéséből éppen ez hiányzik: úgy tűnik, mintha a rendező és a színészek meggyőződése az volna, hogy a dráma sorai magukért beszélnek, és pusztán tartalmukkal el is adják magukat. Az előadás a bizonyíték, hogy ez nincs így.

Az a karakter, aki egyfajta katalizátorként voltaképpen egymaga lök be mindenkit a végeláthatatlan érzelmi labirintusba, a semmiből feltűnt, rejtélyes sztriptíztáncosnő, Alice. Osváth Judit alakításából azonban hiányzik minden, ami izgalmassá, érdekessé tenné a lányt; a színésznő végig ugyanazzal a jelentősen korlátozott színészi eszköztárral játszik egy dacos kislányt, akár érthető és hiteles motiváció ez az adott mondataihoz, döntéseihez, akár nem. Játéka mindent megmutat, ami a nőben van, amivel nemcsak az a gond, hogy kevés, de az is, hogy így nincs mögötte rejtély, nincs benne az a fény, ami magához vonzaná a férfiakba zárt éjjeli rovarokat. Osváth néha mintha nem tudná egyéníteni a rendező elképzeléseit: az első jelenetben például végig természetellenesen szélesre tárt lábakkal, alig valamit takaró sortban ül, de mozdulatában semmi kihívó nincs, a közönségességhez pedig túl mesterkélt a gesztus. Másik szinten, de nem kevésbé problémás, hogy a harmadéves egyetemista színésznő dikciója még hibás, hangsúlyozása nem életszerű, sőt megesik, hogy a rossz artikuláció miatt nem érteni, mit mond.
Darabkezdeti partnere szerepében Kovács Ádám jellem(nem)festése is hasonló problémáktól terhes. Ebben a férfiban kell hogy legyen valami sajátságos, hiszen sem a csitri, sem az érett nő nem tud neki ellenállni. Kovács játékából viszont minden sajátságos hiányzik; mintha valamiféle láthatatlan erő – például a szerzői akarat – volna az csupán, ami a karjaiba hajtja a nőket, hiszen a színész semmit nem tud felmutatni, ami ezt megindokolná. Ez a férfi az ő alakításában egy balfácán kisember, ami egyes mondataihoz illik is, másikakhoz viszont korántsem. Kovács korábbi karakterszerepeiben gazdagabbnak tűnő kifejezőkészsége most redukált, olyannyira, hogy még a gyászt is pusztán egy (az előadásban már túl sokszor látott) hunyorgással és némi grimaszolással próbálja kifejezni, a két férfi szereplő nagy lelki összecsapását pedig egyenesen agyonüti a lúzerség komikusságig karikírozott hangsúlyozása, a kidüllesztett has, a lebiggyesztett ajak marad csak meg két erős személyiség fejben-ketrecharcából.

Dobó Kata és Anger Zsolt. Fotók: Puskel Zsolt

A rendezői elemzés hiánya Dobó Kata játékában ugyanúgy tetten érhető, mint partnereiében: bár a színésznő – a másik kettővel ellentétben – mindig maximális lélektani hitelességre törekedve, átélten és átélhetően játssza el aktuális lelkiállapotait, szép pillanatokkal, őszintének ható könnyekkel, mégis, arra a kérdésre, hogy milyen jellem is az általa játszott nő, még az előadás végén sem lenne könnyű válaszolni. Csak egy drámányi figura épül fel a profi és jó értelemben technikás játékból, de sors nem.
Egyedül Anger Zsolt játékában mutatkozik meg bármi olyasmi, ami túlmutat a cselekményen, a leírt mondatok primer értelmezésén. Az ő karaktere járja be talán a leghosszabb utat: őszinte, szeretnivaló mamlaszból az események hatására számító, könyörtelen barbárrá válik, s hogy miért, az a szövegből nem derül ki egyértelműen. Saját maga azt mondja: „egy ősember, vadbarom állat vagyok”, ex-felesége szerint túl sok szeretet maradt benne a szakítás után, vetélytársa szerint rendkívül okos. Anger azonban egy nagyon egyszerű embert játszik, aki eleinte nem ismer semmiféle játszmát, alantasságot a szerelemben, és nem titkolja, hogy igazi kispolgár, kötött kardigánban, élvezettel majszolva a csipszet, lopva oldalra pillantva, ha olyan turpisságokra készül, mint például a szexcsetelés. Amikor azonban először szembesül az igazán vérlázító tisztességtelenséggel, kisemberségében érzi magát megalázva, és előtör belőle a lenézett proli dühe. Anger később nem szeretetből, nem kimondottan okosságból és nem is primitívségből cselekszik kegyetlenül, hanem afféle bosszúból az őt stigmatizáló, lesajnáló emberekkel szemben. A színész mintha minden mozdulatával, tikkelésre emlékeztető remegéssel kísért dühkitöréseivel azt mondaná: ha ilyennek tartotok, hát legyen igazatok, ilyen leszek.

Osváth Judit, Kovács Ádám és Dobó Kata

Legalább ennyi következetességre lett volna szükség a másik három figura kidolgozásában is, azonban Radnai Márk rendező sem a tartalmat nem elemezte úgy, sem a formával nem foglalkozott annyit, hogy az észrevehető legyen a létrejött előadásban. Rendezése legtöbbször látszólag annyira redukálódik, hogy leülteti vagy felállítja színészeit, de még ennek módjával sem bajmolódik: a mozdulatok, a mozgás, Cseh Renátó unalmas, semmitmondó, jellegtelen székekből és ajtókból álló díszlete nem fejeznek ki semmit. A bemegy-elmondja-kimegy hármasán csak pár percig mutat túl a játékmód, de a párhuzamos jelenetek egymásba mosása, a két tér egybeolvasztása nemhogy nem újszerűen izgalmas ötlet, de még ennél a darabnál is használták már (például Sopsits Árpád a Merlinben). A vetítés csak tovább kuszálja az összképet: érthetetlen, miért van szükség például arra, hogy fák lombjait vetítsék az ajtók fölé, amikor a szereplők a parkban ülnek, ha addig minden teret tökéletesen tudott jelezni a változatlan díszlet. Mintha a rendező tartana még attól a kis elemeltségtől is, olyannyira, hogy nem veszi észre: a filmes háttér erőltetett realitása torz elegyet alkot a valamelyest mégiscsak stilizált térrel.
Radnai Márk korábbi rendezései mind elmondtak valamit a színházról mint olyanról; mindben igény volt a színpad konvencióinak felborítására, a színészi alakítások vagy a cselekmény mellett mindegyik támaszkodott a rendező saját látásmódjára. Természetesen legitim döntés egy előadás erejéig felhagyni ezzel, és a lehető legkonvencionálisabb, formai értelemben gondolattalan bemutatót létrehozni. Csakhogy a színészi alakítások széttartásával, irányvesztésével, a történet és a relációk mélyelemzésének hiányával és a formai érdektelenséggel nemcsak a darab lényege vész el, de az is sűrű homályban marad, miért is érezte fontosnak Radnai Márk itt és most pont ezt a darabot bemutatni, s hogy mit akart vele elmondani az életről, a világmindenségről meg mindenről.

Patrick Marber: Closer
Magyar szöveg Upor László. Látvány: Cseh Renátó. Dramaturg: Ivanyos Ambrus. Jelmez: Juristovszky Sosa. Produkciós vezető: Zágoni Nóra. Asszisztens: Magócs Nikolett. Rendező: Radnai Márk.
Szereplők: Anger Zsolt, Dobó Kata, Kovács Ádám, Osváth Judit.

Átrium Film-Színház, május 11.