A színház nem folytathatja automatikusan azt, amit a mindennapi életünkben csinálunk. Nézőként arra vágyunk, hogy a tudatunkra ébredjünk, és csak reméljük, hogy a színész is életre kel.

−Bármilyen színházi kultúrához is tartozzék az ember, az a színház, amit te csinálsz, semmihez sem hasonlítható, nem tűnik e világinak. Honnan ez a másság?
−Mostanában a színházi előadás mint csoportos folyamat érdekel. A csoport fogalmán pedig nem külön a színészek vagy a nézők csoportjára gondolok, hanem mindenkire, aki valamilyen módon részt vesz az elő-adásban – és mindannyian részt veszünk. A kérdés csak az, hogyan lehet ezt a folyamatot beindítani és megkönnyíteni. Nézőként nemcsak szórakozni megyünk a színházba, hanem azért, hogy kreatívak lehessünk. És álmodni, képzelődni, gondolkodni, reflektálni, kapcsolatot teremteni, szembenézni saját magunkkal és a másik emberrel. Nézőként rengeteg dologra hajlandóak vagyunk, de többnyire csalódnunk kell a színházban, mert a színház nem bízik meg bennünk.
−Mennyire van köze ennek a felismerésednek a pszichodrámában szerzett tapasztalatodhoz?
−Engem a színészet különféle megközelítései érdekelnek, ez vezetett a pszichodrámához is. Számomra a színház emberi találkozásokról szól, de nemcsak a kommunikáció lehetőségéről, hanem arról, hogy egymás jelenlétében létezünk, hogy egymás tanúi vagyunk. Ha a színház nem kíván részt venni a néző valóságában, akkor nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket. Mindig elmondjuk, hogy a színház élő műfaj, de a gyakorlatban ez szinte soha nem valósul meg. Üres frázis marad. Több mint hat éven keresztül tanultam pszichodrámát, és ez a képzés segített felismernem, hogy mennyire fontos a színházban mind a személyesség, mind pedig a csoport-jelleg. A művészeti iskolák általában szétválasztják az ún. szakmait a személyestől, de ez szerintem hülyeség. Nem hiszek például a kreatív válságban. Mindig személyes válságról beszélünk, vagyis muszáj megtanulni bánni a személyessel. Egy időre abbahagytam a színházcsinálást, és amikor visszatértem, akkor már nagyon mást gondoltam a színházról, és emiatt megláttam benne rengeteg új lehetőséget is.
−Miért hagytad abba?
−Egyrészt azért, mert színházi intézményekben dolgozni olyan, mintha gyorsvonaton utazna az ember. Két vagy három évre előre tudtam a programomat, zsúfolt volt az életem, de minél sikeresebb voltam, annál mélyebb depresszióba estem. Rájöttem, hogy az a művész lettem, aki feláldozza saját életét a művészet oltárán. Meg kellett kérdeznem magamtól, hogy vajon tényleg hiszek-e ebben a mítoszban. Másrészt azért, mert többnyire elégedett voltam azzal, amit addig csináltam, és éreztem, hogy egy fejezet lezárul. Akartam, hogy lezáruljon, mert újra szerettem volna gondolni dolgokat, meg szerettem volna állni egy kicsit – és ebben benne volt az is, hogy lehet, hogy soha többet nem fogok színházzal foglalkozni. Ez volt életem egyik legjobb döntése. Leszálltam a vonatról, nem lettem a rendszer áldozata.
−Hogyan tértél mégis vissza a színházhoz?
−Jasna Ðuričić és a férje, Boris Isaković – akik mindketten játszanak az Ivan Iljics halálában és a Sirályban is –, az Újvidéki Művészeti Akadémia professzorai, éveken keresztül hívogattak a színészmesterség-képzésükre tanítani. Úgy döntöttem, hogy elfogadom a meghívásukat, és elkezdtem Újvidéken dolgozni; emellett Ljubljanában is tanítok, a Színház, Rádió, Film és Televízió Egyetemen. A diákok nagyon inspirálóak voltak, és gyakran eszembe jutott, hogy vajon mi lesz velük, ha végeznek. Sajnáltam őket. Tudtam, hogy feloszlik a csapat, és mindenki megy a maga útján. Nagyon bizonytalannak tűnt a jövőjük, és arra gondoltam, hogy fogalmuk sincs, mire képesek. Ugyanekkor a Szerb Nemzeti Színházba is hívtak rendezni – náluk tíz évvel ezelőtt rendeztem egy igen sikeres előadást. Azt mondták, hogy azt csinálhatok, amit akarok, és azzal, akivel szeretném. Azt mondtam, hogy rendben, szervezzünk egy workshopot, amiben részt vesznek a diákok, pár tanár az egyetemről és néhány színész, akivel már korábban is dolgoztam. Nem jelentettünk be semmit, csak elkezdtünk dolgozni, és tizenhat hónap munka után, amikor úgy éreztük, hogy készen vagyunk, megtartottuk a bemutatót. Ez volt a Sirály. A Sirályban az volt a legnagyobb öröm, hogy már magát a munkát jelentőségteljesnek éltük meg. Laza hangulatban tudtunk fontos dolgokkal foglalkozni, mindenféle misztikum nélkül, egyszerűen csak élveztük, hogy színházról gondolkodhatunk, hogy színházat csinálhatunk. Ennek a folyamatnak szinte logikus folytatása volt az Ivan Iljics halála, hiszen egyértelmű volt a csapat számára, hogy csinálnunk kell még valamit együtt. Még két színésznőt hívtunk magunkhoz, az egyikőjük Lućija Travičić, aki a diákok osztálytársa, és aki egy évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedett, ami kerekes székbe kényszerítette.
−Hogyan dolgozol a színészekkel? Van úgynevezett Janežič-módszer?
−Engem az alapvető színészi elvek érdekelnek. Sokféle módszert tanultam, és mindig zavart, hogy ezek a rendszerek mennyire zártak. Mindeniknek megvannak a maga követői, és ezek az emberek nagyon gyakran szűk látókörűek. Engem viszont az ellentétek érdekelnek, az egymást kiegészítő dolgok. Úgyhogy elkezdtem ellenkező megközelítéseket keresni, mert fontosnak tartottam, hogy a színészek nyitottak maradjanak, hogy megtanuljanak nagyon különféle emberekkel és nagyon különféle nézőpontokat működtetve dolgozni. Másrészt azt is éreztem, hogy valamilyen alapvető tudás elsajátítására is szükség volna. A kérdés csak az, hogy melyek ezek az alapvető tulajdonságok, és hogyan lehetne őket tanítani. Egyáltalán hogyan rendelkezhet a színész mély alapokkal, és maradhat mégis rugalmas? Milyen az a rugalmasság, amely lehetővé teszi, hogy a színész különféle módszereket működtessen?

07_kozosen_01

Tomi Janežič (jobb szélen) egy szakmai beszélgetésen Bíró Márton felvétele

−Pontosan milyen alapvető színészi elvekre gondolsz?
−Csak egy példa: nagyon felületes magyarázataink vannak arra, hogy a kortárs színészképzőkben miért végeznek relaxációs gyakorlatokat. A tanárok általában idézik Sztanyiszlavszkijt vagy valaki mást, és gyakori, hogy a színész éveken át csinálja ezeket a gyakorlatokat anélkül, hogy értené, valójában miről is szólnak. A relaxáció a gravitációval és a passzivitással kapcsolatos, az elengedés képességével. Ugyanakkor ott van a Mihail Csehov-féle fesztelenség érzése, ami a relaxáció tökéletes ellentéte. Amikor valamit fesztelenül csinálsz, az olyan, mintha súlytalan volnál, mintha a gravitáció nem létezne. A kínai hagyomány szerint a fesztelenség férfiprincípium, az éghez, a vertikálishoz kapcsolódik, míg a nyugalom a női princípium, ami a földhöz, a gravitációhoz köthető. Mindkettő az akarat használatával függ össze, azzal, hogyan koncentrálod vagy ellenkezőleg, engeded el teljességgel az akaratodat. Mondhatod, hogy nem mondtam semmi újat, és igazad van, mert elméletileg ezeket mindannyian ismerjük. De gyakorlatilag nem sokan tudják, hogyan lehet ezeket igazán mélyen megtanítani. Engem leginkább az izgat, hogyan tudom működésbe léptetni ezeket a folyamatokat anélkül, hogy túlmisztifikáljam, vagy ellenkezőleg, teljesen banálisan kezeljem a dolgot.
−És hogyan?
−Általában különféle technikákat ötvözök, és az egyik ilyen technika a pszichodráma. A pszichodráma rendkívül kreatív módszere a terápiának, a kitalálója, Jacob L. Moreno maga is színházi ember volt. Több mint száz évvel ezelőtt improvizációs színházat csinált gyermekekkel, ez akkoriban meglehetősen forradalminak számított. Aztán felismerte a színészetben a terápia lehetőségét, és elkezdte kidolgozni a pszichodráma módszertanát. Én terapeutaként is dolgozom, de az egy másik téma. A színház nem terápia, itt a pszichodráma technikáit kreatív és művészi célokra használjuk. Természetesen lehet terápiás hatása is, hiszen önmagunkról tanulunk, és általában megpróbálunk hasznot húzni a befektetett munkából. Én mindig igyekszem kiszámíthatatlanul és újféleképpen dolgozni, de ha mégis meg kellene határozni egy módszert, akkor azt mondanám, hogy engem alapvetően az emberi jelenlét érdekel. A színház sokkal emberibb is lehetne. Annak ugyanis nem látom értelmét, hogy a színházban a különféle társadalmi és személyes játszmázásainkat lássuk viszont. A színház nem folytathatja automatikusan azt, amit a mindennapi életünkben csinálunk. Nézőként arra vágyunk, hogy a tudatunkra ébredjünk, és csak reméljük, hogy a színész is életre kel. A színház olyan tér, ahol küzdünk azért, hogy emberek lehessünk, lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk, élünk.
−Az előadásaid szélsőségesen radikálisak és felforgatóak, miközben meglepően gyengédek is. A kortárs színház általában sokkal drámaibb, erőszakosabb, durvább, ehhez képest a te rendezéseid kifinomultsága meglehetősen felkavaróan hat.
−Az én tapasztalatom az, hogy a kortárs színház rendkívül hideg, és gyakran kerüli az érzelmeket. Ennek az oka egyszerű: az érzelmek veszélyesek, az előadás könnyen szentimentálissá válhat. Kényes kérdés. Ezzel szemben sokkal könnyebben kontrollálható az, ami érzelmektől mentes. Szerintem viszont ez hatalmas lehetőség, amit muszáj kihasználni. Meg kell tanulnunk kezelni a dolgot, nem pedig állandóan kikerülni.
−A hétórás Sirály alatt a nézőnek lehetősége van arra, hogy együtt üljön a színészekkel a játéktérben, sőt, akár rá is gyújthat egy cigarettára, ha kedve tartja. A csupán négyórás Ivan Iljics halálában a mellettünk ülőnek olvasunk fel a kezünkbe adott szövegből. Nemcsak a játszó és néző közötti határokat szereted feszegetni, de az idővel kapcsolatos előfeltevéseinket is megbolygatod.
−Közösen időt tölteni, erről van szó. Ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megtapasztalhassunk, időre van szükség. Egyesek szerint a színháznak versenyeznie kell a médiával, mert, úgymond, a néző most már nagyon gyorsan képes befogadni az információt, és ezt a gyors tempót a színháznak is fel kell vennie. Szerintem csodás, hogy a kortárs nézők ilyen gyorsak, de ez számomra csak annyit jelent, hogy bíznom kell bennük és abban, hogy a legkülönfélébb potencialitásokat képesek befogadni előadásnézés közben. Nem versenyezni kell a gyorsasággal, hanem időt adni a munkára, a feldolgozásra, a gondolkodásra. Mindannyiunknak szükségünk van erre a térre és időre.
−Kinek van ideje például arra, hogy hangosan felolvassa az Ivan Iljics halálát, nem?
−Pontosan. Erre nem szánunk időt. Ha eldöntjük, hogy közösen szeretnénk tölteni valamennyi időt, akkor azt töltsük különleges dolgokkal. Az idő azért olyan fontos, mert azalatt egyszerre rengeteg folyamat megy végbe. A színházban gyakran csak a nagyon kézenfekvő dolgokkal foglalkozunk, és nem veszünk tudomást a színházi tapasztalat sok egyéb rétegéről. Számomra mindig az a kérdés, hogyan tudok minél több folyamatot beindítani. Ezek közül több tudat alatt működik, ami viszont nem azt jelenti, hogy akkor nem is kell vele foglalkozni. Ha tisztelem a nézőimet, akkor fel kell ismernem, hogy nagyon is jól értik a színházat, hogy informáltak, hogy elvárásaik és igényeik vannak, és ezeket nekem komolyan kell vennem. Saját magammal és a munkámmal szemben is igényesnek kell lennem. Nem szabad csalni.
−Miért használsz klasszikus szövegeket az előadásaidban?
−A klasszikusok nem mindig működnek a kortárs színházban, de például Tolsztoj könyvét abszolút kortárs munkának érzem, és irodalmilag is nagyra tartom. Szerintem érdemes újragondolni ezeket a szövegeket, és reflektálni arra, hogy mit jelenthetnek a mai társadalom számára. Szeretem a kortárs szövegeket is, de úgy tűnik, hogy leginkább mégis azok a kérdések foglalkoztatnak, amelyekhez folyamatosan visszatérünk, azok a kérdések, amelyekre nincsenek válaszaink.
−Mi a következő lépés? Hova vezet ezután az utad?
−Fogalmam sincs, tényleg. Nemrég fejeztem be egy munkát Szentpétervárott, a Bolsoj Drámai Színházban, és még mindig a hatása alatt vagyok, pár napja volt a bemutató.1 −Viktor Frankl egyik könyvét dolgoztuk fel, aki több koncentrációs tábort is megélt pszichológus volt, és sokat írt arról, hogyan viselkedik az ember ilyen sanyarú körülmények között. Nagyon izgalmas a könyve, szerintem a XX. század egyik legfontosabb szövege. Nemsokára Olaszországban fogok dolgozni, a Toszkánai Nemzeti Színházban, és Norvégiába is meghívtak rendezni. Az olasz előadás bemutatója után szünetet tartok. Legalább fél évig nem szeretnék egyáltalán színházzal foglalkozni. Örülök ezeknek a projekteknek, a tanításnak és egyéb utazgatásoknak, de nagyon várom az utána következő csendet is.Az interjút készítette: Adorjáni Panna

Facebook Comments