Cervantes, a cervantesi Don Quijote, Verebes átirata és Vidnyánszky rendezése többszörösen „elmegy egymás mellett” – egyik elfüstöli a másikat, nem körvonalaznak markáns könyv-, kor-, kultúra- és karakterképzetet.

Az örökbecsű regény jelen adaptációjában nem az illúzióvilágát örökös vereségek közepette bekóborló botcsinálta idealista, a búsképű lovag és együgyű fegyverhordozója kerül a dráma centrumába, hanem a két alak megálmodója, Don Quijote életre keltője, halálba taszítója: maga Cervantes, az író. Aki lovagregényeket faló, olvasmányaitól bódult hőse helyett viaskodik a valósággal, hivatása kihívásaival: a testére ránövő (jelmezére szíjazott) könyvek fojtásával, az írásmesterség sokszoros teherpróbájával, akár még eredeti mű és másolat viszonyával is.
Ennek megfelelően Reviczky Gábor (Don Quijote) és Bodrogi Gyula (Sancho Panza) nem vesszőfutása tempójával, nem a csalódásokba, elpáholtatásokba torkolló akciók komédiás temperamentumával, nem sebeik nyalogatása közbeni locsogásaik délibábosságával tűnik ki, hanem a tartalmas percekben úr és szolga csöndjeivel, kivárásaival. Reviczky a mélabús figyelem kopott arisztokratája. Gesztusrendje takarékos. Nevetségesen cirkalmas, archaikusan avítt mondatfűzése közelebb áll az esetlen udvariasság erőltetéséhez, mint a donkihótizmus bizarr jeleihez. Újabb és újabb sikertelen vállalkozásaira rokonszenvet is keltve összedrótozza ugyan önmagát, ám abból az ugyancsak kiolvasható: legszívesebben hagyná a fenébe az egészet, azt, ami négyszáz éve az ő nevéhez kötődik. Bodrogi a paraszti kivagyiság helyett a kisemberi álmélkodást és szorongást célozza be. Ketten együtt, egymás mellett szinte testvérek. Két vénlegény. Az egyik katonásan lép, a másik roggyantan szaporázza. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy ne Cervantes: Tamási Áron legyen kieszelőjük. Egy nagy árnyékot vető képtől (az óriás-víziótól: önmaguk hamis óriásságától, óriás-önmaguk nemlététől) eltekintve (illetve akkor is) kicsiny figurák Olekszandr Bilozub kevéssé gondolatébresztő (bár kapukká nyíló, szinteket hullámoztató) falazat-díszletében, lovukon és szamarukon (öt görgővel guruló irodaszékeiken) üldögélve, maguk is fekete-fehéren a fekete-fehér színpadi tér foltnyi vöröseket megtűrő lomha tartományában, melyet egy sereg kaposvári színinövendéknek, a kórusnak kell mozgalmassá tornásznia.

Reviczky Gábor / MTI-fotók: Koszticsák Szilárd

Trill Zsolt művészies önsajnálat nélkül, melankólia és ingerültség mezsgyéjén, a messziségbe nézdegélve vagy lelkébe fordulva igyekszik elhitetni Cervantes magányos tüzű, vergődő égését, lehetőleg mégiscsak maga elé engedve az írói fantázia teremtményeit. A két némileg alászállt főhősön kívül Horváth Lajos Ottó Hercegét és Udvaros Dorottya Hercegnőjét is, akik a férfi–nő háborúság, a házassági veszem-adom külső héjait hántogatják. Horváth hol elrévedő, hol harcias, időnként koreografikusan formális megnyilvánulásainál nagyobb hatást vált ki, amikor az erkély alig arasznyi keskenységű mellvédjén végigsétál. Bravúros, de hatásvadász, tartalmatlan mutatvány, a nézőtér „bejátszatása”, ok nélkül. Udvaros Bánki Róza jelmezkölteményeibe csomagolva jár-kel, biztonságosabb talajon. Kiélezett hangokat hallat gyilkos hangsúlyokkal; hercegi gender-meccsük férjével döntetlen színezetű. Tompos Kátya (Antónia) félig-meddig „kettőző” szerepet visz: Don Quijote múzsája, az érett Dulcinea (ugyancsak Udvaros játssza) fiatalabb alakmása, jellemrokona (a lovagnak pedig unokahúga, de egyben Maritornes is), aki még bízik a sikkes, fölényes magakelletésben, nem teljesen ok nélkül. Trill, valamint mindegyik „páros” egymástól elütő tónusban, össze nem hangolt – vagy Vidnyánszky Attila rendező által összehangolni nem kívánt – tónusban dolgozik. Szarvas József (Nicolas, borbély) mint magához való butasággal megáldott falusi és Nagy Mari (Kulcsárné) mint jóságos örök anyapótló hagyományos zsánereket hoznak, sok aprózással, részletező-ismétlő arc- és testjátékkal, megint egészen másféle stílben.
Nem sok minden sül ki a hol elnyúló, hol elvékonyuló szövegkönyvből. Verebes Ernő fel-felszikráztat egy-egy poént, anakronizmust, szójátékot („legfegyverhordozóbb” stb.), filozófiát is próbál plántálni a darabba, de inkább elvett az eredetiből (ezt jószerivel meg kellett tennie, vaskos regénnyel szembesülve), mintsem új optikát lelt volna. Az ősmű kevésbé ismert epizódjainak interpretálása érezhetően zavarba ejti a közönséget. Az ismertebbek szintén. Túlteng a betűről, írásról, szóról, könyvről való beszéd. A lovag például az oly híres szélmalomharc-jelenetben egy „Cervantes – Don Quijote” ákombákommal teleírt hatalmas fehér papírosnak ront neki és döfi át lándzsájával, hogy a mögötte sejlő malom alatt a semmibe vesszen. A könyvcímlap kezdetleges mását ostromolná? Önmagára és író-megalkotójára emeli fegyverét? Ugyanez a „lepedő” restauráltan később is funkcionál a ráspriccelt vér festék-csókjával pecsételve –, akkor sem sokkal világosabb szimbolikával.

Bodrogi Gyula és Reviczky Gábor

Vidnyánszky a lassúdadan történetalapozó első részt követően a második órában színesebbé, szabadosabbá-szertelenebbé-kitalációsabbá váló, karneváli jelleget öltő kavalkádszínháza nem tudja igazán kitombolni magát e vállalkozásban, s most nincs is csúcsformájában. Az irónia viccessé sekélyesedik, a titkok érdektelenné szürkülnek, az erotika csupán pislákol, véletlenszerű a „színház a színházban” duplikálás, a térkezelés gépezet-fitogtató automatizmusát, üresjáratait, ötletkergetéseit ritkán ellensúlyozzák azok a triplafedelű részletek, amelyekre örömmel ismer rá az ember, mondván: copyright Vidnyánszky. A látomás látvány marad, egyszer általánosságban „spanyolos”, másszor a közelmúlt és a jelen akusztikus dübörét idéző zenei betétek burkában.
„Nagy baj lenne, ha érteném” – feleli a borbély Don Quijote egyik kérdésére: érti-e az ő lovagi észjárását? Ha értene, maga is bolond lenne: ezt tudatja a csípős felelet. Cervantes, a cervantesi Don Quijote, Verebes átirata és Vidnyánszky rendezése többszörösen „elmegy egymás mellett” – egyik elfüstöli a másikat, nem körvonalaznak markáns könyv-, kor-, kultúra- és karakterképzetet. Szívesen bolondulnék a Nemzeti Színház Don Quijote-premierjéért, de nincs rá ok: a halhatatlan ikonok és romolhatatlan gondolatok nemigen kerültek át 21. századi közegbe. Igazat kell adnunk a Nagy Mari gazdasszonyi szájából elhangzó verbális reflexiónak, a komoly-tréfás kikacsintásnak: amit épp elmesélek, annak annyi köze sincs semmihez, mint nekem ehhez az éppen pergetett monológhoz.

Verebes Ernő: Don Quijote – Nemzeti Színház
Miguel de Cervantes regénye nyomán, Benyhe János fordítását felhasználva
Díszlettervező: Olekszandr Bilozub. Jelmeztervező: Bánki Róza. Koreográfus: Uray Péter. Dramaturg: Verebes Ernő. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Vidnyánszky Attila.
Játsszák: Reviczky Gábor, Bodrogi Gyula, Trill Zsolt, Kristán Attila, Udvaros Dorottya, Horváth Lajos Ottó, Tompos Kátya, Bakos-Kiss Gábor, Rácz József, Szarvas József, Tóth László, Nagy Mari, valamint a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének II. éves hallgatói: Benedek Dániel, Dér Mária, Dunai Csenge, Helvaci Ersan Dávid, Herczeg Péter, Horváth Julianna, Klement Szabolcs, Kónya Renáta, Mészáros Martin, Nagy Balázs, Nagy Márk, Szabó Nikolett, Szép Domán, Ticz András, Varga Bori.

Nemzeti Színház, 2015. szeptember 28.