Ha van hiteles McMurphy, akkor jó eséllyel megszülethet egy működőképes Száll a kakukk fészkére-előadás.

Az Orlai Produkciós Iroda adaptációjából legelőször is Szabó Kimmel Tamás McMurphyjét kell kiemelni. Figurája hihetetlenül laza, virtuózan könnyed, ugyanakkor mégis súlyos. Úgy robban be az elmeápoltak körébe, hogy hozza magával a szabadság levegőjét.

Szabad ember, könnyű léptű csávó, aki magától értetődően borítja föl a rácsok mögé zárt szerencsétlenek poroszosan beszabályozott világát. A Főnéni (Péterfy Bori), a szadista keretlegény ápoló (Ficzere Béla) drilljét, s a megfélemlített, már rég mindenbe beletörődött egykori lázadók rendjét.
Mikor megnyílik az első jelenetkép, s a színpadteret félkörívesen körbezárja a tologatható mobil fémrácsok hálója – amelybe kapaszkodva néznek, csak néznek a bezártak a kinti, „szabad” világba –, nos, e fémrácsokat megpillantva először az jut eszembe, hogy egy ideje valahogy viszolygok mindenféle rácstól, kerítéstől, sorompótól, vasketrectől, fémtraverztől; láttam már belőlük eleget. (Nota bene, efféle fémrácsokkal vannak körbekerítve a feltúrt utcák Budapesten, amelyeken átépítik a villamossíneket, megédesítve a közlekedők mindennapjait.)

De Szabó Kimmel Tamás most a szabadság üde levegőjét hozza be a színpadi zárt intézetbe, ahol is az érzelemmentesség jeges páncéljába burkolózó Főnéni-menedzser fegyelmezi a renitens ápoltakat, s tartja fenn verbális és fizikai erőszakkal a kikényszerített, hisztérikus rendet.

Znamenák István rendezése kidolgozott, pontos, hibátlan arányérzékkel megszerkesztett kompozíció. Az előadás könnyed, szórakoztató, mégis szofisztikáltan rétegzett. Szabó Kimmel viszi magával a színészcsapatot, de remekel Kocsis Pál is lefojtott indulatú indián főnökként, aki nem csupán hatalmas belső feszültséget és erőt mutat fel, hanem gyöngédséget, fájdalmat, rezignáltságot is. Mikor a feje fölé emel egy hatalmas ládát, amelyet a többiek megmozdítani se voltak képesek, már tudjuk, hogy az ellenállás szelleme győz majd az elnyomatás felett. És ez a pompás előadás legsugallatosabb mozzanata: nem aktuálpolitizál, ugyanakkor a legendás történet adaptációja mögött végig ott bujkál napjaink roncsolt, mocsaras közélete; a lefojtottság, a kétségbeesés, és az egész peremre szorított szabadság-cucc, amellyel most láthatólag nem tudunk mit kezdeni.

A Száll a kakukk fészkére, megkockáztatom, az Orlai Produkciós Iroda egyik legsikeresebb és legütősebb előadása. Nemcsak szellemileg ragad magával, s nemcsak a Jack Nicholson-féle kultfilmet idézi meg, hanem napjaink általános érvényű traumáival szembesít. Mert ugyan hol ne keltene rezonanciát a szabadság küzdelme a zsarnoksággal szemben. Ken Kesey művét s a belőle készült remek filmet anno kedveltem ugyan; igaz, nem tartoztak az első számú kedvenceim közé: az irodalmi matériát elég könnyen átláthatónak, a társadalmi metszetet – a pszichiátriát mint parabolát, mint a kiszolgáltatottság metaforáját – az angolszász filmvilágban nem ritka extremitás-tematika újabb etapjának véltem.

Színházban mindez rendezői interpretáció, és színészi moduláció függvénye. Znamenák szerencsére bő teret ad színészeinek, nemcsak a három főszereplőnek, hanem az egész csapatnak. S bár a kisebb epizódfigurák arcéle csak kevéssé kidolgozott, a produkció olajozottan működik, néhol száguldva rohan előre; az alkotók egyre magasabbra teszik a tétet. Szépen rajzolódik ki a történet íve, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk a kiszolgáltatottság bugyraiban. Prímán meg van oldva például a „buli a bolondokházában” című jelenetsor. Pálya Pompónia sercegően ironikus csajszijának flegma érzékisége, Boros Anna, Formán Bálint s a többiek dévaj humora élteti a játékot; bolondoznak, bandáznak, marháskodnak, szinte szétveti az erő a színpadot.

Makranczi Zalán empatikus, hűvösen asszisztáló orvosa rendre alulmarad a főnöknőjével vívott asszókban. Péterfy Bori üvegkalickából dirigáló frusztrált Ratched nővére egyszerre félelmetes és szánalmas; látszik, ez a nő azt hiszi, ő diszponál mindenki felett, életek, sorsok ura (persze valamennyire így is van). S mikor az agyhalálra ítélt, kiterített McMurphyt hordágyon betolják, odafekszik mellé, jelezve, hogy ő is (volt) érző ember. Meg kell a szívnek szakadni.

És innen már átadhatjuk magunkat a fránya érzelmeknek, a könnyek árjának, ahogy a filmben is történt a hetvenes évek közepén. Karcosabb, ridegebb zárlat, lehet, keményebben ütne. Ám mindez nem írja felül az előadás alapélményét: a kiszolgáltatottság rettenetét, a mindent lebíró szabadságvágyat. Ami, kell-e mondani, (még ma is) örök.

Dale Wasserman: Száll a kakukk fészkére – Belvárosi Színház
Díszlet: Znanemák István / Szalai József. Jelmez: Cselényi Nóra. Fordító: Zöldi Gergely. Producer: Orlai Tibor. Rendező: Znamenák István.
Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kocsis Pál, Péterfy Bori, Makranczi Zalán, Nagy Dániel Viktor, Formán Bálint, Jéger Zsombor, Róbert Gábor, Mátyássy Bence, Keresztény Tamás, Csémy Balázs, Pálya Pompónia, Boros Anna, Ficzere Béla, Takács Zoltán.