Kísérletet teszünk arra, hogy megszólítsuk a színházi szakma és a kultúraszervezés képviselőit, határon innen és túl, kőszínházban és független színházakban, alkotókat, művészeti vezetőket, kritikusokat, hogy megtudjuk, mit gondolnak és javasolnak.

Mi a teendő a Pécsi Országos Színházi Találkozóval? Mit gondol erről a színházi szakma? Van közös nevező? Kísérletet teszünk arra, hogy megszólítsuk a színházi szakma és a kultúraszervezés képviselőit, határon innen és túl, kőszínházban és független színházakban, alkotókat, művészeti vezetőket, kritikusokat, hogy megtudjuk, mit gondolnak és javasolnak. Az ankét szerkesztői Herczog Noémi és Tompa Andrea.

1. Egyetért-e a változtatás szükségességével? Ha igen, miért? Ha nem, miért?

Hogyan lehetne a jelenlegi helyzeten változtatni, amennyiben szükségesnek látja?

2. Reform legyen vagy új fesztivál?

3. Miben alapelvekben látja egy országos színházi fesztivál helyes működésének garanciáját?

4. Ki jelölje a válogatókat, hány válogató legyen? Legyenek-e kvóták? (Hány budapesti, vidéki, határon túli, független, nagyszínpadi, stúdió-előadás kapjon meghívást?)

5. Mitől lenne igazán jó és reprezentatív a POSZT, amennyiben most nem tartja annak?

Barda Beáta

1. Mindazok után, ami történt a közeli és a nem is olyan közeli múltban, nem lehet nem változtatni, mert ezt tovább így folytatni egyszerre lehetetlen és értelmetlen.

2. Releváns kérdéseket kellene feltenni és azokat gyorsan meg is válaszolni. Dönteni kellene. Eldönteni azt, hogy mit akarunk bemutatni, hogy kinek akarjuk az előadásokat megmutatni, hogy szakmai eseményt akarunk, vagy népszórakoztató látványosságot (bár nem biztos, hogy a kettő teljesen kizárja egymást), hogy szemlét szeretnénk, vagy válogatást, és ha az utóbbit, akkor milyen elvek mentén történjen a szelekció, hogy hol szeretnénk (helyszínek és adottságok) és mikor megrendezni, hogy (ideális esetben) mennyi pénzből lehet egy ilyen (milyen?) eseményt megvalósítani, és még sorolhatnám. De a legfontosabb az, hogy kinek, mit és miért.

3. Bocsánat, de ez nem jó kérdés, tök mindegy, hogy reformnak hívjuk, vagy új fesztiválnak, a megújult forma és/vagy tartalom a lényeg.

4. Nem pontosan értem a kérdést. Szakmai garanciáról beszélünk? Anyagi garanciákról? Személyi garanciákról? A garanciát talán az adhatja, ha idejében születnek döntések, ha ezek a döntések szakmai alapúak, és van anyagi biztonság és hosszabb távú tervezhetőség.

5. A rövid válasz az, hogy passz – hiszen a jelenlegi helyzetben olyan nincs, hogy „a szakma”. Válogathatnak kritikusok, játszhat az, ahogy a Theatertreffen szerveződik, a kidolgozott mechanizmus a ki- és belépőrendszer, a folyamatosság biztosítása. Az is kiderült már, hogy egy ilyen kis országban így vagy úgy majdnem mindenki érintett, de muszáj független, autonóm válogatókat találni. De persze ez is attól függ, hogy mire akarunk válogatni – ha például a POSZT-ból szemle lenne, akkor nem kell válogató, akkor csak jelölési feladat van.

Legyenek-e kvóták? Na de akkor mi értelme van válogatni? Persze ez megint a mit, kiknek, miért kérdése.

6. Attól függ, hogy mit akarunk/mit várunk a POSZT-tól. De a válaszok nem úszhatóak meg. Csak és kizárólag akkor van értelme az egésznek, ha az alapvető kérdések eldőlnek, ha konzekvensen ragaszkodunk elvekhez, minimumokhoz. Az, hogy ezek után jó lesz-e, az kérdés. Hogy reprezentatív lesz-e, az a megszülető válaszoktól függ.

Boross Martin

A csecsemő jut eszembe Salamon király udvarából, akinek két anyja volt. Csak a POSZT esetében egyik anyuka sem volt valódi, és nincs bölcs Salamon király sem, ezért azt széttépte a tulajdonlás vágya. A fesztivál menni fog a maga útján, vagy rosszabb lesz, vagy jobb, de az biztos, hogy nem lesz egy egész országot reprezentáló fesztivál. Nem is kell annak lennie!

Ma egyetlen gondolat sincs, ami egy egész országot reprezentál, ugyanis az ország egyik felét nem érdekli a másik fele, és vice versa. Aki ma fesztiválszervezésére adja a fejét, annak sem kell úgy tennie, mintha pont a színházi szakma lenne erre képes.

Közös gondolat ma nemzeti szinten csak erőszakolt módon létezik, pragmatikusan, cinikusan és üresen. Afelé érdemes fordítani a fejünk, ahol van konszenzusos akarat, tiszta és konkrét célokkal. Ilyen konszenzusra képtelenek a mai színházi Társaságok, ezt maguk deklarálták idén, azzal, hogy kimondták, nincsenek közös emberek, csak „mi embereink” és „ő embereik”. De legfőképp akkor, amikor a Teátrumi Társaság szóvivője sátáni és isteni oldalra osztotta a szakmát.

Én azt látom, hogy hitelesen, hasznosan az a struktúra tud fejlődni itthon, ami lokális vagy alulról jövő kezdeményezés, amely aktívan számol a helyi közösséggel (bevonja azt), a nagyobb struktúrák esetében pedig az, ahol nemzetközi jelenlét is van, európai gondolatfúzió.

Ha újra lesz egy országos fesztivál Magyarországon, én nagyon örülnék, ha az nemzetközi lenne, ahogy Európa legrangosabb fesztiváljai is mind azok. Ez a világ legtermészetesebb dolga, hiszen az ízlés, stílus, problémák, értékrend, témaválasztás, világnézet, közönség nem geográfiai, hanem gondolkodásbeli kérdés.

A díjazást-versenyt egyértelműen megszüntetném. Felesleges és hiteltelen presztízsharc, feszültség és frusztráció táptalaja, amit nehezen tud kezelni egy olyan kicsinyes, sérülékeny, hiperérzékeny és korrupt közösség, mint a miénk.

Szerintem bármilyen, bárhány, bármekkora fesztiválnak tud lenni legitimitása, csak ne legyen kirekesztő és átláthatatlanul, hatalmi erővel, erőszakosan irányított. A legfontosabb, hogy demokratikus legyen, és átgondolt, szakmailag körülhatárolt profillal rendelkezzen, profi csapattal felépítve. Minél nagyobbra szabják, annál sokszínűbbnek is kell lennie, a programban tánccal, kortárs előadásokkal és zenés programokkal egyaránt, műfajilag legalább olyan sokszínűen, mint például az off-program volt eddig

Fábián Péter, Benkó Bence, K2 Színház – Felvetés a hogyanról

Az előzményekről

A K2 Színház mind ez idáig nem kapott meghívást a POSZT versenyprogramjába, az Off-programba pedig egyszer – az idei évben. A társulat legtöbb tagjának inkább a nem is oly távoli egyetemista éveiből vannak emlékei, élményei a fesztiválról, hiszen nem egyszer nyílt lehetőségünk az elmúlt öt évben egyetemi vizsgaelőadásokkal vendégszerepelni Pécsett. A fellépések mellett eljártunk mások előadásaira, a szakmai beszélgetésekre, esti kocsmázásokra. Ezenkívül a különböző sajtóorgánumokból tájékozódhattunk a POSZT-on történtekről, kibontakozó botrányokról. Eddig nem volt több közünk az ország legnagyobb színházi találkozójához, mint az eddig összefoglaltak. Ez teljesen normális, lévén, hogy a társulat pályakezdőkből áll.

Az már sokkal kevésbé normális (vagy nagyon is az?), hogy ennek a pályakezdőkből álló társulatnak a jelenlegi álláspontja az, hogy nem is szeretne részt venni a POSZT-on, legalábbis az utóbbi években kialakult viszonyok között semmiképp. Elégedetlenségünknek hangot is adtunk egy kiáltványban, melyet az idei fesztiválra meghívott előadásunk után olvastunk fel. Ennek lényege – annak tisztázása mellett, hogy előadásunkat nem a POSZT-ra, hanem a pécsi nézőknek hoztuk – egyfelől az volt, hogy kifejeztük elhatárolódásunkat mindkét színházi társaságtól és a politikai érdekeltségek miatt két részre szakadt színházi találkozótól, másfelől igyekeztük felhívni az idősebb színházcsináló generáció képviselőinek figyelmét arra, milyen elkeserítő példát mutatnak fiatalabb kollégáiknak az állandó vagdalkozással, a „másik oldal” ellenségnek való beállításával.

A kiáltvány nem kavart túl nagy port, de azért sok egyetértő megnyilvánulás érkezett hozzánk, elsősorban kortársainktól. Az idősebb generáció tagjai közül főként egykori tanáraink reagáltak. Néhányan egyetértésüknek adtak hangot, mások viszont azt kritizálták, hogy a kiáltvány túl közhelyes, és arra kértek, hogy „a sokszor hallott-látott lózungoknál kicsit mélyebben” fejezzük ki a véleményünk az ügyben, illetve megkaptuk a felszólítást, miszerint „gyerekek, tessék a hogyanról is elgondolkodni az »ezt nem« mellett”.

Bár a kiáltvány műfaji követelményeibe tudomásunk szerint nem tartozik bele, hogy részletes felvilágosítást adjon egy összetett problematika megoldásának hogyanjáról, mégis jogos a felvetés – még ha kissé ingerlő is a kioktató hangnem, amelyben megfogalmazódott –, hogy ha ilyen egyértelműen meg tudjuk fogalmazni, hogy miből nem kérünk, a következő lépés egy lehetséges megoldási javaslat artikulálása lehet.

Így aztán az utóbbi időben sokat beszélgettünk arról, mi lenne, ha holnaptól nekünk kellene felelős döntéseket hoznunk a POSZT ügyében. Hogyan építenénk fel újra ezt a nagyszabású fesztivált? Hogyan lehetne megtisztítani a sok kicsinyességtől, felpezsdíteni, hogyan lehetne a politikáról visszaterelni a figyelmet a színházra, a jó színházra?

Az alábbiakban a POSZT megreformálásának egy lehetséges, talán kicsit idealista ötletét tesszük közzé, mely nem egy kész tanulmány (már csak azért sem, mert kizárólag színházszakmai kérdéseket érint, a fesztivál marketingjét, költségvetését stb. nem tárgyalja), inkább csak egy felvetés a „hogyanról”, melynek újdonsága lehet, hogy generációs szempontból közelíti meg a kialakult problematikát.

Még ha nem is valósítható meg, azt reméljük, tán kialakul érvényes párbeszéd ennek kapcsán, vagy valaki ihletet kap az ötlettől, és eszébe jut egy használhatóbb…

A koncepció

A POSZT működésképtelenségét elsősorban a „két oldal” párbeszédre való képtelenségében látjuk. Ezt a párbeszédre való képtelenséget valamiféle régi sérelmek idézhették elő, melyekre évről évre újabb sérelmek rakódtak, egyre feloldhatatlanabbá téve az eredeti konfliktust. Mindkét oldal felidéz vélt vagy valós igazságtalanságokat, nemegyszer olyan régről, amikor mi még meg sem születtünk. Az a felismerésünk támadt, hogy ezekhez a sérelmekhez a mi generációnknak igazából vajmi kevés köze van. Ugyanakkor azt nevelték belénk, hogy a másik oldal a „sötét oldal”, nem tudjuk, miért, de nekünk őket ugyanúgy rühellenünk kell, mint a minket nevelő színházi embereknek. És azt tapasztaltuk, hogy a „sötét oldal” gyermekeibe is azt plántálják a kezdetektől fogva, hogy igazából a „mi oldalunk” (borzasztó ezeket leírni!) a „sötét”, és valamilyen ősi átok miatt nekik is rühelleni kell minket. Ha ez ellen nem teszünk semmit, akkor húsz év múlva a mi generációnk fogja két részre szakadva felemészteni önmagát olyan sérelmek miatt, amikre már senki sem emlékszik. Mi, pályakezdők még nem utáljuk egymást, még ha ez a példa áll is előttünk, mi még tudunk beszélni egymással – nem azért, mert annyival értelmesebbek vagyunk az idősebbeknél, hanem mert még nem volt időnk összeveszni és egy életre megsértődni egymásra. Ezt kellene valahogy elkerülni!

Logikus következtetés lenne azt mondani, hogy oszlassunk fel minden társaságot, jöjjenek a fiatalok, intézzék ők a POSZT jövőjét, mert ők még tudnak beszélni egymással és politikailag sincsenek (még) annyira elköteleződve. Csakhogy ez így elég felszínes gondolat („sokszor hallott-látott lózung”). Ha holnaptól huszonéves pályakezdők látnák el a POSZT-tal kapcsolatos teendőket, valószínűleg holnaputánra megszűnne a fesztivál (meg kell jegyezni, hogy jelen helyzetben sincs kilátásban sokkal hosszabb jövő). Elvégre a válogatók, a zsűri, a szakmai beszélgetésekre meghívott színházi emberek – sajnos egyre több kivétellel – nagy tudású szaktekintélyek, akiket azért kértek fel, mert értik a színházat, és képesek felelős döntéseket hozni egy fesztivál életével kapcsolatban. Csak hát, ugye, haragszanak egymásra, vagy épp meg akarnak felelni egymásnak, és ez sokszor beárnyékolja döntéseik szakmaiságát.

Olyan rendszerre van tehát szükség, amely a színházi szakemberek tudásán alapszik, ugyanakkor megfosztja a szakma nagyjait az érzékeny kérdésekben való döntés jogától, és ezt a jogot az új generáció némiképp függetlenebb kezébe adja, mindezzel – vélhetően termékeny – párbeszédet indukálva a generációk között.

Ebből a gondolatmenetből született meg egy új válogatási és zsűrizési rendszer ötlete.

A válogatási rendszer

Válogatóbizottság

Jordán Tamás többször is megemlítette az idei POSZT-on, hogy a megoldást egy hétfős, független szakmai grémium felállításában látja. Ezt az alapötletet konkretizálja egy szintén hét főből álló válogatóbizottság elképzelése, melynek viszonylagos függetlenségét az alábbi kritériumok garantálják:

A válogatóbizottság tagja lehet bármely

– harmincötödik életévét be nem töltött,

– felsőfokú színházművészeti tanulmányokat végzett (színész, rendező, dramaturg, – látványtervező, színháztörténész, színikritikus stb.),

– aktív (színházban dolgozó/publikáló stb.),

– szakmai elismeréssel rendelkező (díjazott, fesztiválra meghívott, szaktekintélyek által méltatott)

alkotó, aki – természetes személyként – nem tagja egyik színházi társaságnak sem, és magát színházpolitikailag függetlennek vallja.

A korábbi években többször is problematikus volt, hogy egy (vagy két) válogató esetén a meghívott előadások nem elég változatosak, mert csak egy (vagy két) ember ízlését, illetve az éppen aktuális elvárásoknak való megfelelni akarását tükrözik. Erre lehet megoldás a héttagú válogatóbizottság, melynek tagjai folyamatos párbeszédben állnak egymással, és a legkülönbözőbb színházi szakterületekről érkeznek, így fokozva a bizottság rálátását az adott színházi évad kínálatára – erről bővebben még lesz szó.

A válogatók kinevezése

A hét válogatót a Színházi Kritikusok Céhe nevezi ki a (harmincöt év feletti) tagok szavazatai alapján, valamint két kritikust is delegálhat a bizottságba a céh harmincöt év alatti tagjai közül.

Régóta vita tárgyát képezi a POSZT kapcsán, hogy a kritikusok – más európai színházi fesztiválok gyakorlatától eltérően – miért szorulnak ennyire háttérbe, miért nem szólhatnak bele jobban a döntésekbe, ha egyszer ők azok, akik leginkább képesek kívülről rálátni a színházi szakmára, az adott évad legfontosabb előadásaira. Persze jogosan merül fel az érv, hogy a Kritikusok Céhe éppoly részrehajló szervezet, mint bármely más színházszakmai – vagy magát annak álcázó – csoportosulás. Ha ebben a meglátásban van is igazság, egyik vagy másik oldal mellett való elkötelezettségüket is csak kevéssé tudják érvényesíteni, ha a válogatókat olyan alkotók csoportjából kell kiválasztaniuk, akiknek még nem volt idejük elköteleződni, akik koruknál fogva még viszonylag függetlenek, ugyanakkor színházi ízlésük már könnyen lehet annyira kifinomult, hogy alkalmasak legyenek a válogatói szerepkörre.

A kritikusok tehát ebben a rendszerben közel sem kapnak teljhatalmat, viszont szaktudásukkal áttételesen és közvetlenül is (ne felejtsük a két fiatal kritikus delegálásának jogát!) hozzájárulhatnak ahhoz, hogy hatékony, független, minőségi válogatóbizottság jöjjön létre. Nem utolsósorban ez arra is inspirálja a kritikusszakmát, hogy nagyobb figyelmet szenteljen az új színházi generációnak, és ne legyen rest felfedezni a fiatal, innovatív színházat csináló, potenciális válogatójelölteket. Másfelől arra is jótékony hatással lehet az új rendszer, hogy a jelenleg meghatározó nagy kritikusgeneráció több energiát fektessen a pályakezdő kritikusok képzésébe, hiszen rajtuk keresztül képviseltetheti magát a válogatás folyamatában.

Kvóták

Többször szóba került a POSZT története során, hogy legyenek-e kvóták, azaz készüljön-e szabályozás arra, hogy különböző műfajú, nagyszínpadi és stúdiószínpadi előadásokból, határon túli és inneni produkciókból stb. hány képviseltethesse magát. Tudomásunk szerint ilyen szabályozás végül sosem készült, mert a POSZT – minden egyéb tényezőtől függetlenül – az ország legjobb előadásait felvonultató fesztivál szeretett volna lenni. Tehát elvileg lehetséges az, hogy egy évadban, mondjuk, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban születik öt olyan előadás, ami lefőzi minőségben az ország egész színházi kínálatát, és ez esetben mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül a nyíregyházi teátrumtól meg kell hívni azt az öt előadást. Vagy: ha az adott évadban sokkal jobb bábelőadások születtek, mint prózaiak, akkor abban az évben a POSZT-nak elvileg kutya kötelessége bábfesztivállá avanzsálni és csak bábelőadásokat meghívni. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy bizony vannak kimondatlan kvóták, melyek egyre pimaszabbul válnak a fesztivál alapszabályává. Sok udvariassági, politikai elvárásnak kell megfelelni a válogatás során, melyek szinte teljesen háttérbe szorítják a szakmai szempontokat.

Az új válogatórendszer végleg eltörli a kvótákat – a kimondatlanokat is! –, gondot fordít azonban arra, hogy a válogatók a legkülönbözőbb ízlésűek legyenek, és a legkülönbözőbb színházi szakterületek képviselői közül kerüljenek ki. A Színházi Kritikusok Céhének tehát további fontos szempont a válogatók kinevezése során, hogy a bizottságba be kell kerülnie

– egy „művész-”, illetve prózai színházi,

– egy zenés, illetve szórakoztató színházi,

– egy gyermek-, illetve bábszínházi

– egy mozgás-, illetve táncszínházi,

– egy „kísérleti” színházi

területről érkező alkotónak. (A két fiatal kritikust nem kell „kategorizálni”.) Annak megítélése, hogy például kit tekintünk mozgásszínházi szakértőnek, már a kritikusok dolga, mindenesetre kézzelfogható bizonyíték szükségeltetik az adott alkotó adott területen való jártasságáról (végzettség, fesztiválmeghívás, ajánlólevél, díj stb.).

Az új rendszer így segít fenntartani a válogatóbizottság széles körű rálátását a színházi kínálatra.

Konzulensek

Az eddig felépített válogatói szerkezetben még kérdéses az idősebb színházcsináló generáció szerepe, akiket azonban szaktudásuk miatt vétek lenne kihagyni az évad legjobb előadásainak kiválasztásából.

Az új válogatási rendszerszerben mind a hét válogatónak kötelessége felkérni maga mellé egy konzulenst, aki harmincöt év feletti színházi szakember lehet. A konzulens és a válogató egész évadban folyamatos párbeszédben áll egymással, lehetőség szerint minél többet járnak együtt színházba, kivesézik az előadásokat. A konzulensnek joga van tanácsokat adni a válogatóknak a legjobb előadások kiválasztásában, ajánlhat produkciót a válogató figyelmébe, a végső döntésbe viszont semmiféle beleszólási joga sincs: szavazati joggal nem rendelkezik a válogatóbizottságban.

A válogatás menete

A tizenöt legjobb előadás kiválasztása demokratikus úton, nyílt szavazással történik. A hét válogatónak és lehetőség szerint a konzulenseknek is javallott havonta legalább egyszer összeülni, hogy az addig látott előadások közül felhívják egymás figyelmét azokra, amelyek potenciális jelöltek lehetnek a versenyprogramba. A válogatási időszak lejárta után a bizottság újfent összeáll (ezúttal már konzulensek nélkül), és vitatkozni kezd az esélyes előadásokról, melyek halmazát nyílt szavazás útján fokozatosan szűkíti, míg el nem jut a tizenöt előadásból álló versenyprogram kialakításáig.

A szavazás során annak a válogatónak a szavazata, akinek „szakterületéhez” tartozik az adott előadás, kettőt ér. (A kritikusok szavazatai így egyik esetben sem érhetnek kettőt, viszont ők maguk ketten vannak a bizottságban.) Szavazategyenlőség esetén az előadás sorsát újra megvitatják, majd ismét szavazás következik. Ha ez sem hoz eredményt, a vita tovább folytatódik mindaddig, amíg valaki át nem áll.

A válogatói bizottság tagjainak a döntéseket megelőző viták során törekedniük kell arra, hogy érveik szakmai alapokon fogalmazódjanak meg színházpolitikai, protokolláris szempontok nem érvényesülhetnek.

Fontos szabály továbbá, hogy amennyiben egy válogató munkakapcsolatot tart fenn azzal a színházzal vagy társulattal, melynek előadásáról a bizottság épp szavaz, illetve ha az adott előadásban közreműködik az illetőnek rokona, úgy szavazati joga azt az előadást illetően megszűnik. Vitatott esetben az összeférhetetlenség veszélyének fennállását a válogatói bizottság hivatott eldönteni ugyancsak nyílt szavazás útján.

Zsűrizési rendszer

A válogatás alatt csupán véleményezési joggal rendelkező konzulensek hatalma a fesztivál alatt megnő: a hét konzulensből áll össze a zsűri. Azonban a hét válogató szerepe sem ér véget, hiszen fordul a kocka: belőlük lesznek a zsűritagok konzulensei, akiknek joguk van megjelenni a zsűritagok bármely tanácskozásán, illetve véleményezni a zsűri érveit egy-egy előadás mellett vagy ellen. A konzulensek feladata továbbá, hogy figyelmeztessék zsűritag-társaikat, ha egy vitában esetleg felbukkannak nem kizárólag színházszakmai alapokon nyugvó érvek is.

A végső szavazáson, a díjak odaítélésekor a zsűritagok – immár a konzulensek jelenléte nélkül – nyílt szavazással döntik el, mely előadásokat jutalmazzák. (Senkinek sincs kettős szavazati joga.)

A díjak mellé a zsűritagoknak kötelességük mellékelni egy legalább háromoldalas szakmai indoklást arról, hogy mivel érdemelte ki az adott előadás vagy alkotó a kapott díjat. Az indoklás csak akkor érvényes, ha mind a hét zsűritag aláírta.

Zárszó

Hiszünk abban, hogy a POSZT még lehet jó fesztivál. Talán még életre lehet kelteni, ha nem is épp a fentebbiekben leírt ötlet megvalósításával, mely minden bizonnyal ezer sebből vérzik, ha a praktikum felől közelítjük meg, arról nem is beszélve, hogy rengeteg egyéb, a fesztivállal kapcsolatos problémára nem kínál megoldást.

Ötletünk inkább álmodozás, de úgy véljük, gyakorlati haszna is lehet. Talán így bekerül a POSZT-ról való vitába két új szempont: a hatalom megosztásának lehetősége, valamint a generációk összefogása, találkozása, ütközése, párbeszéde a POSZT újraélesztéséért – meg amúgy is.

Hülyeség?

Köllő Kata

Nagyon „külsősként”, nagyon a partvonalról – már ami a POSZT frekventálását illeti – osztanék meg néhány gondolatot. A felsoroláshoz eredetileg a „nagyon határon túliként” címkét is oda akartam illeszteni, de aztán meggondoltam, mert félreérthető lehet. Mármint úgy félreérthető, hogy azt hihetnék, frusztráltságból soroltam volna oda ezt az „állapotmeghatározást”. Pedig nem. Sőt. Talán pontosan ebbéli helyzetem miatt tudom kívülről nézni az ottani (mindenféle) dolgokat. Ez mindenképpen előny. Van persze hátránya is ennek a határontúliságnak, de erről talán majd máskor. Ja, és nagyon boldogan. Ezt is hozzátehetném a felsoroláshoz. Nagyon boldogan, hogy ide, mármint határon túlra még nem gyűrűzött be ez a kettéhasadt, megosztott állapot. Legalábbis ami a színházat illeti. Mert a közéleti-politikai megosztottság már nagyjából igen. A színházi megosztottság szerencsére kimerül(t) annyiban, hogy a Magyar Teátrumi Társaság öt évvel ezelőtt „besátorozott” Tusványosra (Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor – mindközönségesen: Tusványos), és ott próbálja megbeszélni – többnyire saját magával, mert sok érdeklődő nem igazán szokott lenni – a „szakmai” problémáit. Mint például idén is. „Mit neked cirkusz! azaz milyen legyen a jövő cirkusza” címmel zajlott beszélgetés – bár végighallgatva a hangfelvételt, inkább a „cirkuszbiztos” monológjának nevezném –, aztán meg „hazánk legfelsőbb színházi kultúrájának helyzetét” ismertette Vidnyánszky Attila, Lőrinczy György és a „nemzeti cirkuszbiztos”. (Erről sajnos nem tudok részleteket, állítólag nem készülhetett hangfelvétel.)

Maradjunk tehát annyiban, hogy a partvonalról beszélek.

Igen, egyetértek a változás szükségességével. Feltehetően nem fog változni szinte semmi, hiszen azok, akik elég sokat dolgoztak azon, hogy saját képükre és hasonlatosságukra formálják a POSZT-ot, most, hogy végre nagyjából sikerült, nyilván nem fogják hagyni, hogy csak úgy „kicsússzon alóluk”. Ehhez pedig a jelenlegi politika nagyon is partner lesz, mint ahogyan a mostani helyzet is többnyire ennek a hatékony beavatkozásnak köszönhető. Nem állítom, hogy az évek során minden rendben volt ezzel a fesztivállal, bevallom, nem követtem folyamatosan az alakulását, azt viszont határozottan állítom, hogy attól a perctől kezdve, amikortól politikai síkon dőlnek el dolgok a művészetben, hát ott kő kövön nem marad egy idő után. Valahogy ezt kell tehát elérni: a függetlenedést. Ha majd képes lesz rá a város. Mert a városvezetésnek kell meghozni bizonyos döntéseket. Mint például a tulajdonlás kérdéséről. Megszüntetni a mostani állapotot, és tiszta lappal kezdeni, ha továbbra is ragaszkodik a fesztiválhoz. Márpedig az elmúlt tizenöt évben bizonyára jelentett valamit ez a fesztivál a város számára is.

A tiszta lapot pedig csakis szakmai alapon lehet indítani, és nagyon körültekintően. Amíg ez a döntés nem történik meg, addig az összes többi kérdésre értelmetlennek találom a válaszadást. Nincs miről beszélni.

Mohácsi János

Kedves Andrea és Noémi, kedves SZÍNHÁZ,
és mindenki, aki válaszolt és válaszolni fog.

1. Tegyük fel, mind tudjuk, hogy mi a POSZT: egy tizenöt éves, már a születése pillanatában is ellentmondásokkal terhelt karnevál, amely örökölte elődje minden erényét – mit tudom én, valahogy csak összegyűlt egy helyre az évad végén valamilyen, több vitát, mint örömet okozó válogatás szerint úgy tíz előadás abból az évadból, és bizony, sokáig fontos volt jelen lenni –, és örökölte elődje minden hibáját is; és lehet hogy ezek a hibák ugyanazok, mint az erények, van ilyen, színházi embereknek ezt nagyképűség volna magyaráznom.

A legfontosabb az a tizenöt év. Ennyi idő után akkor is változtatni kell, ha nincs rá jó okunk, gyanakodnunk kell, hogy nem mehet minden ugyanúgy ragyogóan, mint tizenöt éve, és még azelőtt vagy huszonöt éve – szándékosan nem nézek utána. Amúgy meg, minthogy születésekor is volt a szegény POSZT ilyen is meg olyan is, vagyis már akkor megérett a változásra, csak hát ezt most könnyű látni, emlékeim szerint mindenki – na jó, sokan – abban bízott, bíztak abban, bíztunk, hogy majd csak felnő meg kiforrja magát. Nem így történt, de ez nem baj, bár lehetett volna gyanakodni.

Különben is, az érdekelne most, mit írna a Koltai meg az Ács.

Sőt az élők is érdekelnének, ne utazzunk könnyű könnyekre: mit írna Babarczy, Székely, Zsámbéki, mit írnának a színészek, Molnár Piroska, Kovács Zsolt, Radnay Csilla, Kocsis Pali, Csoma Judit, Gazsó Gyuri, Gálffi, Bánfalvi Eszter, Polgár Csaba, és ez most se nem mind, se nem sorrend, meg az is érdekelne, mit írnának a kritikusok, nem írok nevet.

Mit írna a Jordán meg a Simon, mert hát ők se mindegyek, noha tíz év után úgy siklottunk át rajtuk, hogy akár pusztán azért megérdemelnénk az új, közmunkából és -pénzből összemókolt déli vasfüggenyt, pedig talán akad ennél nagyobb bűnünk is.

És mit írnának a fiatalok? Mert tíz év múlva már ők korzóznak a Király utcában.

2.Szimplán csak világossá és egyértelművé kéne tenni a játékszabályokat (miért van e fesztivál, milyen előadásokat hívunk meg), és átláthatóvá tenni a szabályok betartását. A „betartás” szót most a jobbik értelmében.

3.Lehet ez is, az is, meg lehet is-is. Ha a POSZT csak egy hangyányit is ad magára, és a tulajdonosoknak nem kellemetlen tovább dagonyázni, akkor összedugják a fejüket, és megreformálják a tulajdont. Egy tisztességes, szakmai alapon megszerveződő fesztiválnak meg itt az ideje.

4.Ez a két kérdés annyira összecseng, meg az elsőre valamennyire válaszoltam is már fent, így aztán megúszom egy válasszal. A válogatók jelölése lehet a tulajdonosok dolga, lehet a tulajdonosok által delegált kuratórium kínja, mindegy is. A szabály a fontos, hogy hányan legyenek, meddig tart a megbízatás, mik a válogatás szempontjai, és a szabályokat tartsuk be a szánkat összeharapva vagy becsületből, ha más nem akad.

Több válogató kell – bár személyesen nekem az egy válogatók majdnem mindig bejöttek –, annyi válogató kell, hogy vita alakulhasson ki, de döntésképes legyen. Öt? Hét? Ja, és olyan válogasson, aki életében járt már színházban, ne a válogatás után sóhajtozzon, hogy jé, vannak előadások a Kárpát-medencében, gondoltad volna? Olyan válogasson, aki képes sok elődást megnézni, és nem kap tőle sokkot, én például nem tudnék két-háromszáz előadást komoly mentális károsodás nélkül megnézni.

Szerintem az egyetlen országos, közpénzből elkövetett színházi fesztiválnak az évad legjobb előadásait kell összekaparnia, de ez az én véleményem, persze lehet más válogatási elv is, virágozzék minden virág. Kedvenc Bradbury-novellámban az ebben-abban tehetségesebb lakosoknak esélykiegyenlítő szerkezeteket kell hordaniuk: aki gyorsabban futna, annak súlyokat, az élesebb eszűeknek egy fülhallgató ajándékoz időnként elviselhetetlen zajokat, hogy ne tudjanak gondolkodni, és azonos eséllyel induljanak kevésbé tehetséges embertársaikkal.

Ennek alapján csak egyetlen kvótát tartok helyesnek, az is pusztán mennyiségi: hány darab előadás legyen a fesztivál. Vidéki vagy pesti, népi, avagy urbánus, turbános vagy főkötős –tökmindegy. És ne legyen verseny, bár nyerni jó, a díj legyen az, hogy ott lehetsz.

5.Barátaim, magyarok, attól lenne a POSZT ha nem is igazán jó (?) és reprezentatív (mit is prezentálna re?) – de akkor lenne a POSZT esemény, ha az lenne a szándék. Szándék híján marad a langyos víz, ahol a legvagányabb esztétikai mérce az egy király, egy cigány, ahogy Eörsi mondaná; pedig tudjuk, mit ír az Írás: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” (JelenésekKönyve 3,15.)

Török András

1. Igen, szerintem változtatni kell. A politikai megosztottságon nem lehet (ebből az irányból) változtatni, akkor a szervezésen kell.

A fesztivál pillanatnyilag romokban – ugyanakkor szükség van rá.

2. Kis változtatás: szüntessék meg a díjakat.

Nagyobb változtatás: lásd alább

3. Lehet a kettő között is. Vándorfesztivállá tenném. Egy-egy helyszínen ne legyen öt éven belül, csak ha nincs jelentkező. Természetesen az állami támogatást is az a város kapja, ahová megy a fesztivál. Pályázati alapon kellene dönteni. A hozzáadott erőforrás, a kitalált újítások, az önkéntesek száma, a felajánlott ingyen vagy olcsó magánszállások, professzionális szervezet – mind mérlegelés tárgyát képezhetnék. Én meghagynám a nevét (hiszen az évad után van!). Minden évben a fesztivál ELŐTT kellene dönteni a jövő éviről, hogy be lehessen jelenteni.

4. Független válogatók, lelkes, odaadó helyiek

5. Én három válogatót választanék. Az egyik mindig legyen a kulturális minisztérium színházi referense. Neki igazán függetlennek kell lennie, jó is, ha sok mindent lát. Ő válasszon két másik válogatót, akik személye legyen titkos a válogatás lezárultáig. Az egyik legyen kritikus, a másik hangsúlyozottan civil. Neves üzletember, más művészeti ágbeli személy. A válogatókat rendesen meg kell fizetni – legfeljebb valaki lemond róla.

6. Most nem az – a fenti változtatásoktól lehet az. (És a jobb közállapotoktól.)