Menedzser és színész, 2007 óta a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója. Egy fiatal, lelkes és szakmailag is felkészült társulatot vezet, és a térség színházainak szakmai összefogásával is foglalkozik. Balázs Attilával a színháza által idén nyolcadik alkalommal megrendezett TESZT (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó) fesztiválon készítettünk interjút.

– Kezdjük a színházatok helyzetével! A temesvári Csiky Gergely Színház egy romániai magyar színház, és gondolom, folyton pozicionálni kell. Milyen státusotok van az anyaországban és itt Romániában?

– Ez sok szempontból megfoghatatlan. Aki azt mondja, hogy egyszerű, egységes és nyilvánvaló helyzetünk van, az vagy blöfföl, vagy tudatlan. Sokféleképpen lehet és kell is nézni azt, hogy milyen helyzetben vagyunk. Egyik szempont például a szórványlét. És itt nem a kisebbségi siránkozásról van szó, hogy mennyire hátrányos a helyzetünk, hanem hogy eléggé távol vagyunk a tömbmagyarságtól. Ez meg is határozza mindennapi küzdelmeinket, de olyan szempontból előny, hogy többféle kultúrával érintkezünk, és ez befolyásolja a működésünk. Három kultúra: a magyar, a román és a szerb mezsgyéjén állunk, és ennek minden előnyét ki szeretnénk használni.
Hogy szakmailag hol helyezkedünk el? Azt hiszem, hogy van egy sajátos szín, amit mi megtaláltunk, és nem kell hasonlítgatnunk magunkat. Mind Bukarestből, mind Budapestről felismerhetőek vagyunk. Persze van, amikor ezt nem értékelik, de hát ettől nem esünk kétségbe. Ez a mindennapi életünk. Amikor meg néha értékelik, az jólesik, akkor köszönjük, de nem száll el az agyunk, hanem folyamatosan keressük azokat az utakat, ahol megtaláljuk a még sajátosabb hangot, amivel definiálni is tudjuk magunkat. Ez egy állandó keresés.

– Mik ennek az útkeresésnek az állomásai? Te mint igazgató hova lőtted be ennek a színháznak a művészeti koncepcióját? Nyilván azon kívül, hogy szórvány meg hogy alkalmazkodni kell, van-e kötelező, illetve személyes ízlésből fakadó irány?

– Ne feledjük el, hogy mi kőszínház vagyunk, tehát egyfajta repertoárhoz kell kötnünk magunkat, és nem magunkért dolgozunk, hanem a közönségért. A közönségnek pedig szerintem az kell, ami jó. Persze kölcsönös az igényteremtés, hol ők, hol mi követelünk figyelmet. Ha nem tartunk fenn egyfajta nívót, akkor nagyon könnyen ott találjuk magunkat, hogy öt évre előre „legyártjuk” a repertoárt egy hét gondolkodás után, aztán utána lehet szabadságra vagy nyugdíjba menni. De a rendezők leszerződtetésén és a közönség igényén kívül még ott van a társulat, amelynek fejlődnie kell. Keresni kell, hogy mi az, ami a csapatot is előreviszi. Ebben lépésről lépésre haladunk, új irányzatokat, új vonulatokat keresünk. Nem hiszek a „művészszínház” koncepciójában. Ez egy olyan kategorizálás, ami eltávolíthatja a közönséget, ami arról szólhat, hogy csak mi tudjuk, mi a művészet, és akkor mi azt meg is mondjuk. Azt sem tudhatni pontosan, mit akar a közönség, azt sem, hogy mi a meghatározó művészi igény. Mi inkább keresünk, és ez a keresés az, ami meghatároz bennünket. Fontos kérdés, hogy mi az a nívó, ami alá nem megyünk. A nívót pedig a társulaton kell lemérni. A társulat befogad és reagál egy próbafolyamat során. Aztán létrejön az előadás, a végső termék. Ha ezt a közönség is szereti, akkor itt húzzuk meg a vonalat. Ezek után természetesen följebb lehet tenni a lécet, amikor már tudunk mihez viszonyítani. Ez a fajta, lépésről lépésre következetesen előrehaladó színjátszás az, amit én szeretnék követni. Érdekel természetesen a szakma és a kritika is, mert igazából nem a mi dolgunk, hogy pozicionáljuk magunkat. Ők azért kapnak juttatást, hogy bennünket pozicionáljanak. Ezt sokszor, sokféleképpen meg is teszik, mi meg tudomásul vesszük, és leszűrjük a magunk konzekvenciáit.

– Mi biztosítja itt a társulat fejlődését, milyen módon akarod te elérni ezt? Melyek azok a pillanatok – mert mondtad, hogy vannak –, amikor visszavetül ez az egész, tehát hogy megakad valami, vagy kihullik valaki? Melyek a látványos ugrások a társulat életében?

– Manapság a rendező határozza meg a színház alapját. Biztos, hogy káosz meg bábeli zűrzavar lenne, ha a színészre bíznánk mindent, de elgondolom, hogy valamikor ez működött, úgymond, magától. Akárcsak a karmester, ami viszonylag modern „találmány”. Ma már el kell ismerni a karmester meg rendező dominanciáját. Most az a fejlődés fokmérője, hogy milyen rendezőket sikerül meggyőzni arról, hogy jó a társulat, hogy érdemes velünk dolgozni. Hogy az eddigi munkák alapján lássanak valamiféle fantáziát a színházunkban, illetve akarják tovább provokálni a társulatot. Vannak, akik kitartanak ebben a közös keresésben, mások meg a saját útjukat követve továbbmennek. De egy-egy kiemelkedő előadás megtartó erő tud lenni.
Ameghívások alkalmával is jól lehet mérni, hogy hol tart a társulat. Szerencsére vannak fesztiválmeghívásaink, de ez nem azt jelenti, hogy „fesztivál-előadásokat” gyártunk. Az a jó, ha mindenütt elfogadnak egy előadást. Ha egy fesztiválon elismernek, és ugyanaz az előadás a mi közönségünknek is tetszik, akkor az a darab elérte a célját, illetve azon látszik, hogy a csapat jól dolgozott.

– Hova hívnak benneteket rendszeresen, hol jelenik meg a társulat?

– Hál’ istennek szinte minden előadásunkat meg tudjuk mutatni Budapesten. Hol fesztivál keretében, hol pályázatok alapján vagy meghívásra. Erdély fontosabb városaiban is igyekszünk jelen lenni. Most épülnek a kapcsolataink a Balkán felé. Persze ki a franc ne szeretne például Japánba menni, ha lehetne…

– Lehet speciális előadásokat csinálni ennek érdekében.

– Pontosan erről beszéltem: nem azért gyártunk előadásokat, hogy feltétlenül eljussunk vele valamilyen fesztiválra. Mi a temesvári polgármesteri hivataltól kapjuk a költségvetést, tehát elsősorban Temesvár városának tartozunk elszámolással, és Temesvár hírnevét öregbítjük, ha eljutunk még fesztiválokra is. Évente három-négy fesztiválra szeretnénk eljutni, de végül mindig vagy öt-hat lesz belőle…

– Ti magatoknak is szerveztetek egyet.

– Igen, a TESZT fesztiválból ez az idei már a nyolcadik. Már amióta TESZT-nek hívják, mert előtte volt egy kezdeményezés, amiből kiindultunk. Szóval most már jó ideje Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Az Euro-régió, amiről beszélek, a Duna-Körös-Maros-Tisza határolta térség, a történelmi Bánság, ami magában foglal egy kis területet Romániából, Magyarországból és Szerbiából. Eleinte szűkösen csak erre a területre hagyatkoztunk, aztán tágítottuk a dolgot.

– Ez milyen színházakat jelent?

– Temesvárt, Aradot, Szabadkát, Újvidéket, Szegedet. Leginkább az Újvidék-Szabadka-Temesvár háromszög működött a kezdetektől fogva, kiegészítve Budapesttel. Itt most meg kell említenem, hogy Mucsi Zoltán és Scherer Péter kezdettől fogva jelen voltak minden fesztiválon. Ma már egyértelműen ők a közönség kedvencei, tehát nélkülük akár nem is lehetne TESZT fesztivál. Ezt a rendezvényt is ugyanúgy a polgármesteri hivatal támogatja, és nagyon szép gesztus tőle, hogy nemcsak a helyi kezdeményezéseket, hanem még azokat is felkarolja, amelyek túlmutatnak Temesvár városán, úgymond, a várfalakon. Ilyen hozzáállással meg is érdemelné a város, hogy elnyerje az Európa Kulturális Fővárosa címet 2021-ben.

– Olyan volt már, mint most a szlovén Via Negativa társulat Manipulációk című projektje, hogy tulajdonképpen több város színházi fesztiváljának közös munkáját mutatjátok be itt?

– Ez az első, hogy ilyen jellegű koprodukció, aminek a bemutatója itt van Temesváron. Ez a „ruha” tökéletesen illik a mi fesztiválunkra. Ebben a koprodukcióban részt vesz a temesvári színházon kívül a szegedi MASZK Egyesület, a szabadkai Kosztolányi Színház, amely a Desirée Fesztivált rendezi, az újvidéki INFANT Fesztivál és a szlovén Via Negativa projekt. Ez egy ilyen több lábon egyensúlyozó koprodukció.

– Ez, mondjuk, a ti közönségeteknek elég vad, nem?

– Megmutatjuk, hogy ilyen is van, de ez nem egy repertoárdarab. Láthatják, hogy nem idegen tőlünk az ilyen produkció sem. Új színfolt, azon a bizonyos sajátos palettán belül is. Van, aki számára kicsit sötétebb, van, akinek világosabb folt. Egy ilyen jellegű koprodukció, ha jól működik a kommunikáció, akkor sok utánajárással és kevés pénzzel létrehozható. Olyan is van, amikor kevés utánajárással, de több pénzzel jön létre az együttműködés.

– Apropó, milyen a színházatok viszonya a román színházművészettel, milyen kölcsönhatások vannak?

– Egy épületben vagyunk a román és a német színházzal és operával. Dolgoztunk román rendezőkkel, meg remélem, még fogunk is dolgozni. Nemcsak a nyelvet beszélik a színészeink, hanem a román színházi nyelvezetet is, azt a fajta vehemensebb, érzelemközpontú, inkább látványra épülő színházat, amit a román színházművészetben természetesnek vesznek. Mi ugyanúgy értjük ezt is, mint a szövegcentrikusabb, logikai alapokra épülő magyar színjátszást. Volt is rá próbálkozás, hogy ezt a két nyelvezetet összeegyeztessük. Amikor a Koltai M. Gábor rendezte Gardéniában vagy Hajdú Szabolcs Békeidő című darabjában Iuliana Vilsan tervezte a díszletet, egészen újszerű dolgok tudtak megszületni. De ugyanúgy Silviu Purcăretével is érdekes volt a munka, aki tőlünk nem azt kérte, hogy az ő színházi festményeihez alanyok legyünk, hanem partnerként kezelt minket, és egyszerűen improvizációs játékokon keresztül jutottunk el ahhoz az eredményhez, ami a Moliendo Cafe előadás lett, közösen a német társulattal.

– Igen, nektek még egy német színházatok is van. Ez a három az egyben, gondolom, áldott állapot, de biztos tud áldatlan is lenni.

– A színpadon osztozunk a német társulattal, ami azt jelenti tulajdonképpen, hogy fél évadunk van. Jó, van egy stúdiótermünk is, de akkor is maximum háromnegyed évad… Külön intézmény vagyunk, nem tagozatként működünk, nem függünk semmitől, senkitől, hanem a saját büdzsénkkel tudunk gazdálkodni. Ez egyfajta függetlenséget is biztosít. A román színházzalis vannak átfedéseink. A mi színészeink játszanak náluk, ez visszafelé kevésbé tud működni, de más munkatársakkal előfordul. Mindig sikerül egyezségre jutnunk, és jól működünk együtt, de ez a város szellemiségében is benne van.

– Térjünk vissza kicsit a rendezésekhez. Mik voltak az elmúlt évad számodra is sikertörténetei, és voltak-e olyan előadások, amik nem úgy jöttek össze, ahogy elképzelted?

– Volt hideg is, meleg is. Silviu Purcăretével indítottunk. A Moliendo Cafe című előadás kapcsán hál’ istennek megtaláltuk a közös hangot. Aztán egy lengyel darabbal folytattuk, Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című előadásával, ami egy jó csapatmunka. A közös zenélés meg felüdítő adalék hozzá.

– Énekelni szoktatok, de az nem olyan gyakori, hogy a társulat zenél is élőben.

– Igen, sikerült viszonylag jól összehangolni a bandát. Aztán Kokan Mladenović következett, aki egy Koldusoperát rendezett nálunk.

– A rendezők hozzák a darabot, vagy ti választjátok?

– Közösen, közös megegyezéssel, miután megnézi a rendező a társulatot élőben vagy felvételről. Én azt preferálom, hogy élőben nézze meg, és még utána elbeszélgessen az emberekkel, és aztán döntsük el, hogy abból a palettából, ami őt érdekli, mi az, ami erre a társulatra is érvényes. A Koldusopera nagyon is érvényes előadás tudott lenni, amit mind a szakma, mind a közönség egyformán szeret. Szemtelen, szókimondó, de ugyanakkor játékos és könnyed, egy olyan darab, ami súlyos szociális problémákról beszél. Aztán az évad utolsó előtti bemutatója az Egerek és emberek volt, John Steinbeck műve. László Sándor rendezte, Csík György pedig nagyon szép költői díszletet talált ki hozzá. László Sándor biztos keze úgy tudta vezetni a színészeket, hogy az érzelgősség csapdáját is sikerült elkerülni.

– Volt gyerekelőadás idén is?

– Persze.2000 óta van báb tagozatunk is, amelynek idei fénypontja a Csomótündér volt Bereczki Csilla rendezésében, de volt egy másik érdekes találkozás is Ioan Brancuval,a bukaresti bábszínész és rendezővel, aki az Apakaland című előadásunkat rendezte. Majdnem megfeledkeztem arról, hogy volt még egy rendhagyó előadásunk is az elmúlt évadban, amit egy szállodai szobában játszunk. Neil LaBute Valami csajok, avagy egyszeröt című darabja, amit szűkösen harminc nézőnek adunk elő. A Temesvár Szállóban, illetve a Viktória Szállóban is játszottuk itt, de a jövőben tervezzük, hogy akár házhoz is szállítjuk.

– Na, innen már csak egy ugrás az utcai akciókig vagy a flashmobig.

– Miért ne. Ez egyébként a Mady Baby című sikeres előadásunk folytatása, ugyanaz a rendezője is, B. Fülöp Erzsébet, és ugyanaz a színésznő, Borbély Emília játssza a főszerepet is benne. A Mady Babyvel elindult egy olyan folyamat, amit szintén megtartunk, ez is egy külön színfoltja a színházunknak.

– Tehát ha nálatok valami beválik, azt viszitek tovább mint hagyományt.

– Ilyenfajta kezdeményezéseknek mindig van tere.

– Volt olyan próbálkozásotok, amire alkalmatlan volt a színház vagy a társulat, és elfelejtettétek?

– Ami ilyen volt, az kikopott idővel. A kezdés pillanatában minden előadás úgy indul, hogy ez sikeres lesz, valamiért játsszuk, valamiért kitaláljuk. ha nem jön létre ez a kommunikáció, akkor saját magától elmúlik, nem kell hozzá látványos rolólehúzás, de szerencsére nem sok ilyen volt.

– Mennyire hosszú ideig tudtok egy darabot megtartani, meddig működik?

– Itt jön be a szórványhelyzet, hogy nincs elég hosszú ideig közönség. A legrégebben futó előadásunk a 2010-ben készült Mady Baby, amit mindig elő lehet venni, fesztiválra is lehet vinni, mert egy mikrobuszban játsszuk. Már több mint ötven előadáson van túl. Ezenkívül a Prah is régi, de sajnos Dukász Péter korai eltávozása miatt nem tudjuk most már játszani. Általában egy évadon belül, bemutató után még havi kettőt-hármat tudunk játszani egy előadásból. Persze, amire van igény, meg fenntartható, mint például a Szikszai Rémusz rendezte Parasztopera, aminek szintén vagy két-három évaddal ezelőtt volt a bemutatója, abból havi egyet még mindig játszunk.

– Dukász Péter halálát hogyan kezelte a társulat? Milyen változások lesznek emiatt?

– Péter egy autóbalesetben vesztette el az életét. Először jött a megrázkódtatás, aztán másnap rögtön gondolkodni kellett azon, hogyan tovább.Ez a dolog a kegyetlen része, amit be kell vállalni. Nagyon jó ember volt, közvetlen, áldott jó kolléga, jó humorral, segítőkészséggel megáldva. És most egyszer csak nincs. Az idősebb generációhoz tartozott, de sosem tudtunk úgy tekinteni rá, mint nagy öregre, mert nem azt játszotta. A kezdő színésznek is ugyanolyan jó partnere volt, mint akivel már húsz éve együtt dolgozott. Ezt a hiányt nem fogjuk tudni pótolni. A szerepeket át lehet venni, az előadásokat játszani kell. De mégis valami eltört, elszakadt…

– Most beszéljünk kicsit rólad! Színészből lettél igazgató, mégpedig menedzser típusú igazgató. Miért szerettél volna színházigazgató lenni, és bejött-e ez neked?

– Elsősorban színész vagyok, abból a mentalitásból indulok ki, és így csinálom a dolgaimat. Mert ez egy szerep, kérem szépen, ez egy szerep, amihez dokumentálódni kell, fel kell készülni rá rendesen, és meg kell csinálni. Egy szerep sem lehet hazug. És most nem azokra a szerepekre gondolok, hogy megjátszom, milyen szegény vagyok, csak hogy több pénzt kapjak a polgármesteri hivataltól, mert azt bárki megcsinálja. Hanem az őszinte hozzáállásról beszélek. Van egy mesterim menedzsmentből, abból az időszakban szereztem be, amikor keveset foglalkoztattak. Amikor adódott egy lehetőség, hogy ne csak a büfében jártassam a számat, akkor kihasználtam. Aztán komolyra vált a dolog, és eléggé sok időt, sok energiát elvett a menedzselés elsajátítása. Azok az elképzelések, amelyekkel az elején elindultam, a mai napig megvannak, csak annyi történt azóta, hogy a gyakorlat megtanított arra, hogy ne legyek türelmetlen, ne várjak el egyből sikereket. Persze közben a társulat azt várja, hogy sikert sikerre halmozzunk, mert mi másért játszanak a színészek, ha nem vastapsért. A kezdeteknél és most is a csapat a fő gondolat. Persze lehet, hogy emiatt nem sikerült sztárokat kitermelnünk magunk közül a bulvármagazinok címlapjára. Viszont minden rendező, aki velünk dolgozott, észrevette, hogy olyan csapat vagyunk, akik bízunk egymásban.

– Gondolom, ezen sokan segített az is, hogy te igazgatóként játszol. Hogyan éled meg azt, hogy „főnökként” csapatban dolgozol?

– A színház szeretete független attól, hogy milyen pozícióban vagyok. Lehet, hogy nem hangzik jól, vagy viccesnek tűnik, ha ilyeneket mondok, hogy a színház az szent ügy, de ez van. Emellett meg végtelenül magányos dolog színházigazgatónak lenni, mert a döntéseket egyedül kell meghoznom. Nem lehet hárítani a felelősséget, és itt jön be az a fajta őszinteség, amiről beszéltem, amit a szerepekkel szemben elvárok.

– Előfordult, hogy valamilyen politikai döntésre kényszerültél a színház érdekében?

– Nem, soha, és nem is volt ilyen nyomás. Semmilyen párt színeiben nem szerepeltem soha, de nem is vártam el tőlük támogatást sem. Kampány idején szívesen kölcsönadom a hangosítóberendezést vagy ilyesmit, de a színház nem lehet a politika terepe. Két váltást éltem meg igazgatóként, de sosem kellett színt vallanom ahhoz, hogy jóban legyek az aktuális polgármesterrel. Ha erre lennék kényszerítve, lemondanék. Ha a Magyarországról jövő nemzetiidentitás-hullámra gondolsz, akkor pedig az a válaszom, hogy a magyarságomat itt kizárólag azzal képviselem, hogy jó előadásokat hozok létre magyar nyelven. Akkor is, ha azt Kokan Mladenovićtyal vagy Silviu Purcăretével csinálom. Akkor vagyok jó magyar, ha a helyemen jól elvégzem a munkám. Nekem pedig az a dolgom, hogy jó előadások szülessenek a színházban, és ezt minden erőmmel segítsem.

– Milyen lesz a jövő évadotok?

– Érdekes és provokatív, de nem szeretnék róla beszélni, mert babonás vagyok. Azt meg végképp nem szeretném, hogy a társulat egy interjúból tudja meg, hogyan alakul a további sorsa.

Az interjút készítette: Artner Szilvia Sisso