Mohácsi János rendezőt a Hair érdekelte a legkevésbé a Hairből, az eredeti musical-változatból. Ez talán nem annyira meglepő: Gerome Ragni és James Rado darabja inkább afféle darabszövet, és mivel egy adott életérzést (azóta fontos kultúrtörténeti momentumot) közvetít, nem bont ki helyzeteket, nem időz hosszan semelyik pillanatnál. Ez az alapanyag nem vág össze a rendező alkatával, aki pedig a pillanatok előkészítésének, felnagyításának, szét- és összebogozásának mestere.

Határozottan érezhető az útkeresés az Orlai Produkciós Iroda előadásából. Van, ami megmarad az eredeti szövegből, és bőven van, ami nem; van, ami aprólékos részletezettséggel épül fel, és van, ami nem. Van, ami döccen, és van, ami szárnyal – Mohácsinak Mohácsi áll jól. És a dalok pedig a színészeknek állnak igen jól – szépen szólnak. Főleg Závada Péter értelmező fordításában, ami nagyon találó, szellemes, és ahol kell, szép tud lenni; és középutas az aktualizálás kérdésében: sok mindent megőriz az eredeti szöveg utalásaiból, de közelít is a mai magyar közönséghez. (Így például benne maradt az amerikai rockegyüttes, a Grateful Dead, de a Hasis című számban felsorolódnak a mai dizájner drogok.)

Tény, hogy mostanra még a kiöregedett hippi is kiüresedett klisé lett. De a Hair mégis megmaradt a kivonulás, a rendszer elleni lázadás szimbólumának, így számos dal válhatott himnuszává azoknak a későbbi fiatal generációknak is, amelyek még hisznek abban, hogy a világot meg lehet változtatni. Azt sem lehet mondani, hogy a ’68-ban óriási sikert arató musicalben felmerült társadalmi problémák azóta megoldódtak. Az Orlai-féle előadásban fel is vetődik ezeknek a problémáknak egy része: a négerezés és a buzizás reflexszerűen hívja elő a cigányozást és bevándorlózást. Az említés szintjén megjelenik a közmunkás és a szegregáció is, és megszidnak okostelefonjaink állandó nyomkodásáért is. Mivel a beszólogatás szintjén marad, ez a társadalomkritika arrogáns, kioktató színezetet kap. A háború (és a rendszer) abszurditása és embertelensége jobban izgatta az előadás alkotóit, de erről majd később.

A Hair befogadástörténete is beemelődik az előadásba. Először is a szereplők figyelmeztetik a közönséget, hogy amit látni fogunk, annak nem lesz köze a filmhez, aminek a jogait egyébként sem lehet megvenni. Ugyanakkor – elsősorban Sheila – többször is utal a filmváltozat egyik bravúrosan könnyfakasztó megoldására: rimánkodik Bergernek, hogy cseréljen ruhát Claude-dal. A többiek azt sem tudják, miről van szó. Másrészt az előadás lényegében kimondja azt is, hogy a dalok önmagukban is nagyon hatnak, hogy mikor a fináléban meghalljuk, hogy Let The Sunshine In, mindenképpen megindít.

Az előadásnak ez a teátrális rétege egyébként nem idegen az eredeti darab bizonyos – a maga korában újszerű – megoldásaitól sem. Mint már említettük, a szöveg távol áll a jól megcsináltságtól (és ilyen értelemben a filmváltozattól is), a történetek, a helyzetek töredezettek, az egésznek van valami életérzés és koncertszínház jellege. A szereplők és az összes kellék az elejétől a végéig fenn van a színpadon. A darabbéli instrukciók szerint a Törzs öt tagja (Törzsnek hívják a darab szereplőit) játssza az Anya és az Apa szerepét, és ők játsszák az idősebb generáció további tagjait (például az iskolaigazgatót, a sorozótisztet stb.) is. Ugyanakkor Claude szüleit is ketten-ketten játsszák, aminek természetesen abszurd, bizarr hatása van.

A számos, kifejezetten színházias gesztussal szinte túltelítődik az előadás, s könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy egy Mohácsi-gyorstalpalóval avagy antirealista-színházi tanfolyammal van dolgunk. (Ami nem feltétlenül baj. Hiszen a közönség nagy része a realista színjátszás hagyományaiból indul ki, legalábbis mindig ez hallatszik ki az elkapott beszélgetésekből.) Az előadás elején a szereplők kiemelik, hogy a szerep és a színész nem ugyanaz – és ezt épp a káromkodás kapcsán teszik, mondván, hazug lenne, ha nem beszélnének csúnyán. A színészek több szerepet játszanak; aki éppen feketét alakít, annak megjelölik feketével a homlokát; amikor Claude meghal, az őt játszó színész nem esik össze, hanem halványan, megkönnyebbülten elmosolyodik.

A részletesen kidolgozott, mohácsisan felépített-kibontott jelenetek tükrében kevésbé működik az, ami az eredeti Hairből megmaradt: sokszor logikátlan és kapkodó az átkötés a dalok között. Jeannie például arról panaszkodik, hogy nincs megírva rendesen a karaktere (mondjuk, másé se nagyon), semmit sem tudni arról, honnan jött, és hogy a negyvenedik előadáson is ugyanilyen terhesen fog szaladgálni – majd a cuki bálnák említésével gyorsan eljut a Levegő című számig. Későn jövünk rá, hogy nem is kell összefüggéseket keresni. Mint ahogy arra sem fogunk rájönni, hogy Claude behívó helyett mikor mit éget el, és miért (nem).

A dalokon kívül az előadás ott van igazán elemében, ahol több a kontextus; ezek a jelenetek ráadásul még jobban összeértek a bemutató óta (a Belvárosi Színház után a Városmajori Színpadon is láttam a produkciót). Claude kettőzött szülei zavaros és ellentmondó családi legendárium alapján (jó volt-e James bácsikának harcolni vagy nem, meghalt-e Apa a háborúban vagy nem) válnak az állam szócsövévé, pattogatott kukoricával és kávéval dobják fel a családi partikat, ahol mindenki ugyanakkor, ugyanazon háborodik fel. Claude-ot egy abszurd jelenetben azért vegzálják és zárják ki az egyetemről, mert feketéknek való könyvet kölcsönzött a könyvtárból – az esküdtszék a felháborodott kispolgárok káráló kórusa. De Shelia liberális-értelmiségi szülei sem sokkal különbek – valójában pontosan ugyanannyit hallanak és értenek meg a lányukból, mint, mondjuk, Claude „Te fasz!”-ozó apja a fiából. A második felvonást a háború – Claude besorozása és halála – kíséri végig. A „vietnami jelenetnek” (mely az eredetiben egy drogos hallucináció része) szép íve van, az egyéni sors és a történelem egymásra tükröződése néhány pillanatra Mohácsi egy korábbi előadását, az Egyszer élünk…-et is felidézi.

A színészek is emlékezetesebbek ezekben a jelenetekben. Szabó-Kimmel Tamás Bergerként is érdekes, de egy szempillantás alatt lényegül át (nem saját) behízelgő modorú, okoskodó apjává vagy a háborútól teljesen függővé vált, a géppuskatűzön túli világot befogadni képtelen Rambóvá. Radnay Csilla sem csak Sheila, hanem örökkön kukoricát pattogató, az önálló élettől és gondolkodástól megfosztott anya-rabszolga, majd tüchtig (ám kissé exhibicionista) köztisztviselő, aki mintha állampolgári kötelességből érdeklődne a lázadás természete iránt. Lovas Rozi Jeannie-ként és katonatisztként is pattogó. Mátyássy Bencét és Formán Bálintot is láttam Claude-ként, előbbi tétovábban, utóbbi erőteljesebben, színesebben sodródó, befolyásolható karakter. Nagy Dániel Viktor férfiasan izgalmas dealer, Király Dániel kedvesen dörgedelmes szellem James bácsiként és pipogya alak Herbertként. Csillag Botond korlátolt és megrendítően kis ember.

A koreográfia (Bodor Johanna) szépen felépített, külön világ, a díszlet (Khell Zsolt) bámulatosan praktikus és egyszerű, a jelmez (Remete Krisztina, Vera Zamdmer) idézőjelesen „hippiszerű”. A dobszóló az első felvonás végén szinte felrobban. A dalok – főleg a Városmajori Színpadon – emlékezetesen, remekül és hitelesen szólnak. A Hair az Hair.