Az „egy festmény – egy színész" felállásból következően monológokat hallhattunk, és a szövegek többsége a festményen szereplő figurát szólaltatta meg – mintha az kilépett volna a kép keretei közül.

Az előkép, a 2013-as Ganymed goes Europe után idén már másodszor indulhatnak a képzőművészet és az irodalom barátai Textúrára, ezúttal a Szépművészeti Galéria rekonstrukciója miatt a Magyar Nemzeti Galéria termeiben. A tavalyihoz hasonlóan tíz írót kértek fel arra, hogy tíz festményhez írjanak szövegeket, amelyeket tíz színművész szólaltat meg, Valló Péter rendezésében.
Az egészet úgy kell elképzelni, hogy a látogató kap egy térképet a helyszínekről, melyek közül csak az első „kötelező” (így majd tíz részre osztódik a közönség), utána mindenki maga dönti el, milyen sorrendben nézi-hallgatja a további kilenc jelenetet. Választhatja az időrendet, amit a galéria emeletbeosztása is követ, vagyis, ha felfelé sétál, akkor a legrégebbi, 1721-es Mányoki Ádám-képtől, Az ezredes barackjaitól indulva juthat el Haris László 1975. VI. 5. című alkotásáig, Bánki Évától Berg Juditig, de barangolhat visszafelé is az időben, vagy ugrálhat az évszázadok között. A szervezők az idén már gyakorlottabbak voltak: nekem két és fél órámba telt, hogy – időben visszafelé, emeletben pedig felülről lefelé haladva – végignézzem a tíz jelenetet, zökkenők és hosszabb várakozások nélkül.
Ez azt is jelenti, hogy a színészeknek legalább tízszer kell előadniuk ugyanazt a jelenetet, ami önmagában is komoly teljesítmény, és nyilván szinte lehetetlen ugyanazt az intenzitást fenntartani az elejétől a végéig. Összességében elmondható, hogy koncentrált, komoly teljesítményeket láthattak a nézők, elvétve érződött csak a sokadik ismétlés nyoma. A legtöbb színész a jelenet kezdete előtt, illetve befejeztével – teljesen érthetően – pihent, koncentrált, takarásba ment. Üdítő kivétel volt Takács Kati, aki kontaktust keresett és talált a nézőkkel, és ezt követően lépett be a szerepbe, vagy Jordán Tamás, aki a taps után még visszajött, hogy megossza velünk a próbafolyamat egy humoros részletét.
Az „egy festmény – egy színész” felállásból következően monológokat hallhattunk, és a szövegek többsége a festményen szereplő figurát szólaltatta meg – mintha az kilépett volna a kép keretei közül. A csendéleteknél (a már említett Az ezredes barackjainál és Szabó Ákos Konyhájánál) persze más volt a helyzet, ott ki kellett találni egy narrátort: a Mányoki-festményhez Bánki Évának az ezredes unokaöccsét (Trokán Péter), aki szeretné megfejteni, miért ragaszkodott annyira az őszibarackos csendélethez a nagybátyja; a Szabó Ákos- Konyhához pedig Cserna-Szabó Andrásnak egy fiút, aki apja halálának napjára emlékszik vissza egy fasírtsütés ürügyén (Őze Áron). Berg Judit írása – Kovács Lehel előadásában – viszont magát az alkotót, Haris Jánost szólaltatta meg: a különleges, egy nap alatt felvett fényképsorozat születési történetéről beszéltette.

textura1

Pálfi Kata és Hovanyecz Petra

A monológok egy része a karakter kibontására koncentrált, mint Rakovszky Zsuzsa A szirakuzai bolond című írása Farkas István azonos című festményéhez, melyet a festő egyik állandó témája, az idő köré épített fel, Kelemen József pedig a zsenialitás és az őrület határvidékét célozva, markánsan jelenített meg. Lovas Ildikó is ezt az utat választotta: Strobentz Frigyes Adagio című festményének fiatal nőalakját szólaltatta meg, zárdaéveket, költő udvarlót, múltszázadelős spleent körítve a kimódolt pózban, súlyos hajkoronával ülő lány mögé. Zsigmond Emőke valóban életre keltette ezt a hol feszült, hol egzaltált játékosságot. (Arról pedig igazán nem tehetett, hogy a szövegben többször előkerülő, lányhoz nem illő, férfias mancsokat emlegetve, vékony, finom kezét bámulhatta elborzadva.) Barnás Ferenc Shylock-monológjában (Mednyánszky László képéhez készült) Jordán Tamás a kocsmapultot támasztva győzködött bennünket, hogy nem csak ő, mi is megérjük a pénzünket, és megmérjük minden tettünket.

textura2

Péter Kata

Karafiáth Orsolya Rippl-Rónai Kalitkás nője köré épített fel egy egész családot, „énelőremegmondtam” nagymamákkal és kalitkába zárt életekkel. Írásában nem a képen szereplő nő beszél, hanem az elbeszélés elmozdul a családtörténet felé, melyet Pálfi Kata adott tovább egy kislánynak – a következő generációnak. Az életmonológok sorából leginkább Dunajcsik Mátyás A tenger legsötétebb éjszakája című írása ugrott ki, amelynek kiindulópontja Kisfaludy Károly Tengeri levegői vihar című festménye volt. Az író ugyanis nem monológot, hanem egy kerek, lebilincselő történetet meséltet el a festmény egyik mellékalakjával. Az egyik legjobban sikerült írásnak gondolom az övét, amelyhez vetítés is kapcsolódott – egy tengeri viharról. Igaz, ez nem hozta könnyű helyzetbe Sipos Verát, aki – igazodva a történet sodrához és a figyelmet megosztó vetítéshez – a mesélő szerepét vette magára.
A Gulácsy Lajos – Spiró György – Péter Kata – Valló Péter találkozás az este egyik legszerencsésebb együttállása volt. A Dante találkozása Beatricével című festményhez született szöveg sem a témát, sem saját magát nem vette túl komolyan, humorral, sőt, rímes prózával nyúlt hozzá az irodalomtanításban megkövesült Dante-Beatrice képhez. Az éterivé lényegült múzsából Péter Kata hús-vér bakfist varázsolt elénk, akinek bizony nehezek az angyalszárnyak, és inkább Dantéja után menne a pokolba. Találó volt a háromszintes állvány is a menny-föld-pokol közötti vándorlás érzékeltetéséhez.

textura3

Őze Áron

Szintén kiemelkedett a mezőnyből Péterfy Gergely Szappho-története, amely Orlai Petrics Soma képéhez született, és amelyben az író az alkotó és a róla leváló alkotás kifürkészhetetlen útjait gondolta tovább. Takács Kati eszköztelennek tűnő, erős jelenléte mellé – Messaoudi Eminának köszönhetően – eredetiben, ógörögül is hallhattunk Szappho-verseket.
A kép és a szöveg együtteséhez, valamint a színészi teljesítményekhez általában egy-két jellegzetes tárgy (egy régi rádió, egy korabeli karosszék), zene (zongora, lant), néha filmvetítés vagy balett-táncos gyerekek is hozzárendelődtek. Az összbenyomásom azonban az, hogy elsődlegesen a szöveg minősége és a színész szövegre hangoltsága határozza meg a végeredményt. Nem lehetett okunk panaszra, voltak szép találkozások. A sok-sok látogatót elnézve úgy tűnik, a nézők-olvasók is vágynak ezekre a randevúkra, ahol a kortárs irodalom kilép a megszokott keretekből. Lehet, egy hosszabb sorozat második állomása az idei.

Textúra – Magyar Nemzeti Galéria

Barnás Ferenc: Shylock monológja / Mednyánszky László: Shylock, 1900 k. / Előadja: Jordán Tamás

Bánki Éva: Az ezredes barackjai / Mányoki Ádám: Őszibarackos csendélet, 1721 / Előadja: Trokán Péter, közreműködnek a Harmónia Balettiskola növendékei

Berg Judit: 1975. VI. 5. / Haris László: 1975. VI.5 / Előadja: Kovács Lehel

Cserna-Szabó András: Fasírt dinnyeszezonban / Szabó Ákos: Konyha, 1961 / Előadja: Őze Áron

Dunajcsik Mátyás: A tenger legsötétebb éjszakája / Kisfaludy Károly: Tengeri levegői vihar, 1825 k. / Előadja: Sipos Vera

Karafiáth Orsolya: Kirepül / Rippl-Rónai József: Kalitkás nő, 1892 / Előadja: Pálfi Kata, közreműködik: Hovanyecz Petra

Lovas Ildikó: Nap, mint a másik / Strobentz Frigyes: Adagio, 1909 / Előadja: Zsigmond Emőke, zongorán közreműködik Tihanyi Zsuzsanna

Péterfy Gergely: Szappho (gnosztikus töredék) / Orlai Petrics Soma: Sappho, 1850-es évek / Előadja: Takács Kati, közreműködik: Messaoudi Emina

Rakovszky Zsuzsa: A szirakuzai bolond / Farkas István: Szirakuzai bolond, 1930 / Előadja: Kelemen József

Spiró György: Beatrice monológja / Gulácsy Lajos: Dante találkozása Beatricével, 1907 / Előadja: Péter Kata / Szabó Erika

 

Facebook Comments