A Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj az egyik legbátrabb kőszínházi vállalkozás, amit mostanában láttam. Egy konkrét színdarabra épülő előadáshoz képest szinte a semmiből építi fel magát, hiszen nincs egy darab, alapnak tekintett szöveg vagy akár dramaturgiai ív. Mindössze két, látszólag nagyon távoli világ közötti asszociáció az adott, amelynek segítségével a rendező nagyon határozott formában készteti felelősségteljes gondolkodásra a nézőt (de tényleg!), mi több, gondolkodási sémákat bolygat meg. Egy ilyen merész vállalkozásnak persze rengeteg buktatója van. A Mese… sikeresen veszi az akadályok egy részét, ha nem is az összeset. Viszont véleményem szerint ez a mégoly tökéletlen előadás sokkal fontosabb, izgalmasabb, jelentősebb, mint jó néhány jól megcsinált darab.

A címlap annyit árul el, hogy az előadás a Kurosawa filmje, A hét szamuráj és Tábori Zoltán Cigány rulett című riportkönyve felhasználásával készült. (A kötet azokat a községeket, falvakat mutatja be monografikus részletességgel, ahol a 2008-2009-es cigánygyilkosságok történtek.) Hogy jön össze egy előadásban ez a kettő? Egy kicsit hasonlóképp, mint a Máté Gábor rendezte Cigányok: az első felvonásban van egy konvenciókra épülő, meseszerű, mára kissé megkövültnek ható mű, ami egészen más fénytörésbe kerül a cigánygyilkosságokról (is) szóló második részben. (És persze fordítva is.)
Az Örkény Színház előadásának első felvonása A hét szamuráj ívére és motívumaira épül, és a történet súrlódásmentesen van hozzáigazítva a cigánygyilkosságok körülményeihez (az előadás szövegét Mikó Csaba és Gáspár Ildikó írta, a dramaturg pedig Ari-Nagy Barbara). Valahol Japánban békésen éldegél egy faluban két család, amelynek két tagját egyszer csak lelövik. A rettegés és a talány, hogy kik a gyilkosok, miért ölnek, és mikor jönnek vissza, sokkal körvonalazatlanabb és megfoghatatlanabb, mint a filmben. Aztán az előadásbeli falu lakói is éhes szamurájokat bérelnek fel, hogy megvédjék a közösséget, és persze rengeteg konfliktus alakul ki a büszke, egyéni karakterjegyekkel bíró roninok (bukott szamurájok) és a nyüszítő rettegésben élő, megalkuvó, tudatlan parasztok között.

Az első felvonás tetszetősen, szépen csordogál. A japánság finoman, nem hivalkodóan van jelen, a díszlet és a jelmezek (mindkettő Izsák Lili munkája) jelzésszerűen távol-keletiek. A jelenetek itt-ott ízléses paródiába torkollnak (egyébként a filmtől sem áll távol ez a reflektáló jellegű humor). A westernfilmbe illő „kocsmajelenet”, és az egyik szamuráj, Baksa Imre énekes magánszáma különösen jól sikerült, és fergeteges a városban szerencsét próbáló, szerencsétlenkedő parasztfiúk, Ficza István, Jankovics Péter és Vajda Milán hármasa is. Terhes Sándor egy egész földműves-életet sűrít görnyedt vállaiba, behúzott nyakába. Bíró Kriszta pedig inkább az a szálegyenes fajta, szívós asszony. Takács Nóra Diána és Jéger Zsombor az áldozatok, ők ketten számos epizódszerepben visszatérnek, könnyeden váltanak alakot. Kókai Tünde üde és a világra nyitott parasztlány. Pogány Judit a bölcs öreg, sziklaszerűen üldögél a színpad szélén. Znamenák István, a szamurájok vezetője rezignált, egész, önmagába zárt jellem. Társai (Baksa Imre, Debreczeny Csaba, Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Novkov Máté) westernesen büszkék, kemények, nagyhangúak, de mindegyikük egy-egy külön világ.

Terhes Sándor, Takács Nóra Diána és Jéger Zsombor

Az egész felvonás akár lehetne mindenestül A hét szamuráj is, mintha az lenne a cél, hogy a néző gyanútlanul belefolyjon ebbe a mesébe. Közvetlen módon csak két ponton kúszik be a másik történet: a két áldozat az egyik alakváltáskor mai magyar rendőrré változva száll ki a gyilkosság helyszínére. A kocsmajelenetben pedig nem engedik be a „völgylakókat”, amiről pedig lehetetlen nem gondolni a mai magyar szórakozóhelyekről kitiltott cigányokra.
A második felvonás hirtelen félbeszakad, és egy másik világ, Tatárszentgyörgy jelenik meg a színpadon. Vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a szamurájokat és a völgylakókat játszó színészek azon melegében és a korábbi jelmezükben egyszer csak a cigánygyilkosságokról nyilatkozó helyieket kezdik el játszani a dokumentarista színház eszközeivel? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a szamurájokból hobbivadászok lesznek, és ugyanazok a tárgyak, motívumok, jellemvonás-árnyalatok – például a piros kazettás magnó, vagy a rizs, vagy Znamenák mozdulata, amivel gondolkodás közben végigsimítja kopasz fejtetőjét – megjelennek ebben a másik történetben. Hogy ugyanazt, vagy valami hasonlót, vagy teljesen mást jelentenek-e, mint az első felvonásban, azt alighanem a néző feladata eldönteni. Végül a második felvonás utolsó harmadában visszatér a kis japán falu és a szamurájok története a színpadra.

A két – egymástól földrajzilag és időben is távol eső – történet tehát egymásra van tükrözve. Azonban mintha színházilag kevesebb lenne a mondanivaló a hozzánk közelebbi (?) világról. Sokszor nagyon lecsupaszítottnak tűnnek a nyilatkozatok – különösen Tábori könyvének elmélyült részletgazdagságához képest. Néhol le is ül a játék, a vadászat etikai elveinek ecsetelését például feleslegesen hosszadalmasnak éreztem. Mintha valami kilúgozódott volna az előadásból – az első rész távolságtartó játékossága itt és most nyilván nem tud megjelenni, mégis nagyon hiányzik.
Mindezen problémák ellenére elég jól működik ez a tükrözéses módszer ahhoz, hogy lázba hozzon a két történet egymásba játszása. Tatárszentgyörgy egyrészt mítosztalanítja a hét szamuráj történetét, arra készteti a nézőt, hogy benézzen a mese mögé, hogy valóban elgondolkodjon arról, mi lenne jó (vagy jobb, illetve kevésbé rossz) a csapdában vergődő közösségnek, és hogy nem a megszokás láttatja-e a hősöket és a gyávákat úgy, ahogy? Visszafele kevésbé van működtetve ez a hatás, talán csak a merényletet túlélő kislány alakja lép át a mesébe (köszönhetően Kókai alakításának is). De talán mindenképp felmerül bennünk a kérdés, hogy mi lenne, ha egyszer, évszázadok múlva Tatárszentgyörgyből lenne A hét szamurájhoz hasonlóan legenda. Ki lenne a hős akkor?

Mikó Csaba – Gáspár Ildikó: Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj…

Akira Kurosawa, Hideo Oguni és Shinobu Hashimoto A hét szamuráj című forgatókönyve motívumai alapján, valamint Tábori Zoltán Cigány rulett című riportkönyve felhasználásával írta: Mikó Csaba és Gáspár Ildikó.
Díszlet-jelmez: Izsák Lili. Zene: Kákonyi Árpád (Gryllus Vilmos dalainak felhasználásával). Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Súgó: Horváth Éva. Ügyelő: Sós Eszter. A rendező munkatársa: Tóth Péter. Rendező: Polgár Csaba.
Szereplők: Baksa Imre mv., Bíró Kriszta, Debreczeny Csaba, Ficza István, Jankovics Péter mv., Jéger Zsombor eh., Kerekes Viktória, Kókai Tünde eh., Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Novkov Máté eh., Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor mv., Vajda Milán, Znamenák István.

Örkény István Színház, 2015. október 30.