A tanítónő nem átváltozik, hanem végig küzd azzal, hogy azonosítsák a hatalommal, küzd a fiatalságával, az anyaszerepével, a saját erotikus kisugárzásával…

„Angéla elképesztően jó színésznő, egyértelmű volt, hogy ezt a szerepet ő játssza. Ő az életben is hasonlóan félelmetes, mint Ildikó tanárnő: kiszámíthatatlan, érzékeny, nagyon okos és őszinte. Sőt az őszintesége nem is mindig kellemes. Én például ritkán szoktam gyakorolni […]. Én inkább udvarias vagyok. Angéla nem” – mondja Szabó Borbála, a Szülői értekezlet írója és egyik szereplője Antal Nikolettnek a prae.hu-n, pár héttel a bemutató után. „Fura, nekem a félelmetes sosem jutna róla eszembe…” – vetné közbe a riporter. „Igen, ezt a saját szempontomból mondtam.”

„Stefanovics Angélával már többször dolgoztatok együtt. Naivitás, jó értelemben vett infantilizmus, kislányos báj – ez jut legtöbbünk eszébe róla. Most is számíthatunk erre?” – ezt pedig Jónás Ágnes (tollal.hu) kérdezi a rendezőtől, Végh Zsolttól. „Igen, a történet elején egy rendkívül szimpatikus, fiatalos osztályfőnököt alakít, akiből a szülői értekezlet során egy másik személyiség bontakozik ki” – mondja Végh Zsolt.

Most akkor melyik?

Ki lát bele jobban a darabba? A szerző („Semmiképp nem vagyok színházcsináló, soha nem lenne kedvem rendezni, és nem is tudnék. Engem az emberek és a szavak érdekelnek, illetve ezek összefüggése. A szórendek, a szóhasználat, a mondataink ritmusa, hiszen ez mind olyan jellemző, árulkodó és egyéni, mint az ujjlenyomat…”), vagy a rendező („Ha szélesebb perspektívából tekintünk a kérdésre, akkor is ide lyukadunk ki: egy rosszabb rendszerhez is éppúgy vonzódhatunk, mint egy rossz családi háttérhez…”)?

Valahogy semmi sem az, amit a néző láthat. Nem az iskola válik színházi előadássá, hanem a színház iskolává. Nincs világítás, a napfény élesen vág be a Jurányi egyik régi osztálytermének nyugatra néző ablakaiba (képzelem, ahogy majd az őszi előadásokon a darab végére be is sötétedik). Kicsit oldalt húzom a székem: valaki figyelmeztet, hogy ne tegyem, mert éppen mellettem fog állni majd valaki, aki a darab szerint késik. Valamikor a tizedik perc táján egy fiatal pár feleszmél, hogy ők nem erre, hanem a Jurányi aznapi másik előadására vettek jegyet, és szabadkozva, de ritka humorérzékkel („…a mi gyerekünk nem a három bé-be jár…”) távoznak. Ablakot kell nyitni, mert nincs levegő.

Be kellene tiltani a szülői értekezleteket – gondolom; a legborzasztóbb dolog, ami a közoktatásban létezik, tudom, tartottam én is valamikor. („Nagyon abszurdnak és egyben viccesnek is találom ezt az alaphelyzetet. Sokszor vettem részt ilyesmin, és mindig csodálkozva tapasztaltam magamon, milyen szervilis vagyok, mennyire könnyen behódolok a hatalomnak, vagy milyen simán elhiszem, hogy egy alkalmatlan senki vagyok. Ezzel egy időben viszont felszabadítónak is találom, hogy gyerekként viselkedhetek…” – mondja az interjúban Szabó Borbála.) Persze, nem kell soha betiltani semmit, minden rossz, ami kötelező, és az is, amit központilag tiltanak meg.

A Szülői értekezlet egy nagyon sokértelmű és önironikus pamflet, minden oldalról nézve (tanári, szülői, gyermeki, kvázi-gyermeki, hatalmi, alattvalói, férfi és női, pszicho- és szociopatologikus énjeink stb. oldaláról nézve) más, és minden oldalról nézve valamennyire igaz. De legalábbis nem hamis. A reformpedagógia érvénye a szülői értekezleten felfüggesztődik, mert nem megbeszél (kibeszél?), hanem közöl, még ha játékosnak akar látszani, akkor is. A darab ijesztő precizitással írja le a tanári-szülői lélektani és szociológiai csapdahelyzeteket: a tanár-szülő, a szülő-szülő konfliktusokat. Az egész konfliktusrendszer mögött kitapintható, hogy minden szereplő, a tanító néni, a hülye szülő és a jófej szülő, a feleségét helyettesítő nem vagyok a képben apa, a NER-es, népnevelő apa azt szeretné, ha az osztályban minden gyerek olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Persze, kell hogy legyen valami dramaturgiai íve a történetnek, vagyis el kell játszania Stefanovics Angélának és a „beépített” szülőknek, Dióssi Gábornak, Nényei Pálnak, a darabot író Szabó Borbálának, Urbanovits Krisztinának és a rendező Végh Zsoltnak, hogy a reform diktatúrává fajul, hogy a tanítónő a hatalom kibiztosított pisztollyal hadonászó démonjává változik. És a pisztoly el is sül.

A szülői értekezlet mint szituáció abszurditására és mint a mai Magyarország szociálpszichológiai defektusainak elemi mintázatára – és abszurd nevetségességére – nem ez a dramaturgiai folyamat, és nem is a nézők intaktságának felfüggesztése, az alárendeltségükre való provokatív utalások mutatnak rá, hanem a tanítónő személyisége: az, ahogyan Stefanovics Angéla játssza a tanítónő diabolikus szerepét. Nincs itt – illetve a „Palóc Ildikó tanítónő” szerepében – semmiféle ív, nem fordul át semmi semmibe, semmi szimpatikus az ijesztőbe, semmiféle alternatív nyitottság a tradicionális katonai drillbe.

Stefanovics Angéla tanítónője az osztályterembe való belépésétől kezdve ördögi. Az „infantilizmusa” és a „kislányos báj” igenis „félelmetes”, alighanem Szabó Borbála bonctani szenvtelenségű mondatait éppen ő tudja úgy értelmezni, hogy kizökkentse a nézőt. A harmadik bé osztály tanítónője, a hatalom feminin arca; minden gyerek (pót)anyukája; az iskola családiasságának emlegetését valahol fenyegetésként halljuk; a tanítónő a színdarabba beépített szülőknél fiatalabb, vagyis paradox módon helyettesíti az iskolában a szülőt; fiatalsága miatt az apukák (vagy az anyukák?) rejtett szexuális (pedofil?) vágyainak tárgya is stb. Ezt onnan tudjuk, hogy ő jön be. Ez a szerep nem működne tanító bácsival (olyan már szinte nincs is), nem működne akár csak öt-tíz évvel idősebb színésznővel. Attól működik, hogy éppen ez a tanítónő jön be a terembe. A tanítónő nem átváltozik, hanem végig küzd azzal, hogy azonosítsák a hatalommal, küzd a fiatalságával, az anyaszerepével, a saját erotikus kisugárzásával: ezért próbálja a közvetlenséggel helyettesíteni a tekintélyt – pedig ezt várják tőle a szülők; fiatalságának „hatástalanítására” a szülők infantilizálásán keresztül tesz kísérletet, olyan intonációval beszél a szülőkkel, mintha gyerekek lennének, mozdulatai nyugalmat sugárzó, betanult pedagógus-gesztusok; a tanítónő testét a nyomott mintás, szürkés-kékes, bokáig érő bő kötényruhával fedi el, hogy senkinek ne jussanak róla eszébe olyan gondolatok. A darab végének miniatűr apokalipszisében egyszerre fordul kudarcba minden kísérlete.

Szabó Borbála darabja igazi „no future” neo-punk. Nincs megoldás – ahogy odakint sincs, a tekintélyelvű pedagógiák restaurációja, de az ellenállás melankolikus eszköztelensége közepette sem –, mert a tanítónő mint társadalmi és lélektani szerep (a hatalom védtelensége és a védtelenség hatalma) és a szülői értekezlet („értekezlet” – nincs értelmetlenebb és groteszkebb szava a nyelvünknek) nem lehet más, csak olyasmi, amitől félni kell. Az egyetlen dolog, amitől igazán félni lehet.

Szabó Borbála darabja Stefanovics Angéla lenyűgöző és a gonoszsággal határos beleérző képességének köszönhetően lényegében nem több, mint amit már Bródy Sándor is megírt a mi Magyarországunkról 1907-1908 körül. „Azért lettem tanítónő, hogy magam legyek cselekedeteim ura. […] Féljenek tőlem. Erős vagyok”– mondja A tanítónő Flórája.

Nem több. Közeli. Félünk tőle, és betegesen vonzódunk hozzá.

Fotó: Nagy György felvétele
Stefanovics Angéla a Szülői értekezletben