Az ember keresi a kontrollt önmaga felett, az ember a benne működő gép felett… Vagy netán a gép az ember felett?

Kíváncsi vagyok. Például arra, hogy ötven év múlva kik élnek Európában. Meg arra, hogy mit táncolnak a diszkókban, klubokban. És miben. Ha lesznek egyáltalán diszkók és klubok, és lehet bennük táncolni. A Holdon vagy a Marson – a filmipar úgy képzeli – lesznek. Még ha százötven évet kell is rá várnunk. Nekem ugyan már nem, s feltételezem, az izraeli Sharon Eyalnak és Gai Beharnak sem. És nem azért, mert ennél jóval rövidebb egy emberélet, hanem mert a L-E-V, a fent említett izraeli alkotópáros együttese a Killer Pig címet viselő darabjával megvalósította mindazt, amit egy elegánsan animális „futurrítustánc” gyűjtőfogalmán belül – szigorúan newtonista és darwinista alapon merülve az utópiába – valaha is elképzelhettem volna.

Emberi alakok. A fejlődésnek ezen a fokán (is) két láb tartja őket, de néha csak egy érinti a talajt. Olykor – ritkán – egy sem. Ellenben a karok sem válnak égbe nyújtózó díszítőelemekké, szükségszerűen követik a test mozgását, vagy épp önálló életre kelve kaszálnak, hogy ha kell, gyilkos disznók fogaiként csattanjanak össze egy áldozati rítus alkalmával. Mintha csak egy Tavaszi áldozatot látnánk,nagyon másként. S ott a fej, a mindenkor „szfinxi” tekintettel, mely az agresszív, állatias, félelmet keltő mozdulatok ellenére is jól nevelten ül trónján, a nyakon. A táncosok nem hemperednek, nincs zuhanás, nincs az a fajta hangos fizikalitás (Eyal más darabjaiban sem), ami például a honfitárs Jasmine Goddert erősen jellemzi, vagyis a puffanás, az ütközés az anyaggal, hogy fájjon, hogy ezen a fájdalmon keresztül az életbe magába hatolhasson bele az emberlény. Nem. Ezek a testek, ez a tánc lerúgja magáról a kézzelfogható anyagit. Megkockáztatom: azért, mert viszolyog tőle, már csak idegi természetű/eredetű fizikaiságánál fogva is. Ettől olyan bizarr, idegen, fenyegető.

De miért idegi? A két évvel korábban szintén a Trafóban bemutatott House (mely eredetileg a Batsheva Dance Company számára készült) apropóján erről a következőképp írtam: „A mozdulatok gyújtópontja a test más és más szegletében detektálható, onnan »sül ki« a lépés, egy testhullám, egy karemelés, egy fejbiccentés. Van, hogy ez a »kisülés« lágy, szinte folyékony mozgást eredményez, máskor a test pengeéles gesztusait.” Hogy honnan jön ez a fajta, a test benső szegleteihez köthető vezéreltség, testtudatosság (és egyben az egyénre jellemző „test-tudatlanság”, vagyis ösztönösség), arra jórészt a Batsheva Dance-t megalapító Ohad Naharin nevéhez fűződő gaga-technika a válasz. Sharon Eyal 1990 és 2008 között dolgozott a neves társulattal (ekkor készült például a Bill, a House, a Last Cause), s az utolsó időszakban számos alkalommal koreografált további társulatok számára is (például az alábbi darabokat: Killer Pig, Corps de Walk, Too Beaucoup, Plafona), mielőtt Gai Beharral közösen megalapította volna saját együttesét. Eyal a gaga-technikát alaptréninggé téve sajátos, összetéveszthetetlen mozgásminőséget és koreográfusi világot teremtett, mely már csak különös atmoszférájánál fogva is erősen körvonalazni látszik egyetlen témakört: az ember (az emberi nemek és a közösségfogalom) jövőbeni átformálódását.

Az a jövő már a küszöbön toporog. Eyal színpadán elképzelhetetlen bárminemű olyan emberi tökéletlenség, mint az izzadságcseppek vagy a mozgással járó lélegzetvétel hangja. Itt minden passzentos és elegánsan kimódolt. Haut couture androgünitás és kiborg-erotika egyben – egy újfajta szépség jegyében. Csak az összevetés kedvéért: ez a fekete alapon arannyal nyomott hitelkártya, a csillogó fekete, alig centi vastag laptop szépsége/tökéletessége. A gépé, mely ezzel a másfajta szépséggel kendőzi valódi lényegét. Ahogy minden Eyal-koreográfiáét, úgy a Sara alaphangulatát is ez a szépséges idegenség határozza meg. A hat táncos fekete testruhában mozog a The Knife zenéjére (From off to on), hol apró, finoman egzaltált (például szemeket lezáró simítással), hol erőteljesebb mozdulatokkal (imára kulcsolt kezekkel) és gesztusokkal interpretálva a dalszöveget, melyet Rebecca Hytting playbackje is „kihangosít”: „We want control of our bodies” – így a rejtélyes szöveg. Az ember keresi a kontrollt önmaga felett, az ember a benne működő gép felett… Vagy netán a gép az ember felett?

Az együttes repertoárjából kitűnik, hogy Eyal erőssége a már fent említett atmoszférateremtés. Nem különösebben érdeklik testek közötti viszonyok, nem különösebben bíbelődik fizikai hatásaikkal-ellenhatásaikkal sem. Ember és ember közt testi szinten majdnem teljes mértékben hiányzik a kapcsolat, a kommunikáció (ennek folytán valódi tér sem keletkezik a színpadon, hanem a világítás hatására különös metatér jön létre). Persze nem azt állítom, hogy ne érintenék meg egymást a táncosok, vagy ne tennének egymás irányába gesztusokat – szexuális jellegűeket is –, vagy a Killer Pigben ne kezdenének a férfiak szumóbirkózókat idéző kakaskodásba egy röpke jelenet erejéig, de Eyal színpadán mintha mindenki láthatatlan burokba csomagolódna, melynek látható – minden érzékisége ellenére is neutrális – megnyilvánulása a hol fényes fekete (Sara, In black – Sharon Eyal szólója), hol testszínű kezeslábas dressz (House, Killer Pig). A koreográfiákban nincsenek hagyományos értelemben vett szólistaszerepek, a táncosok többnyire együtt mozognak (olykor eltérő szekvenciát), vagy a csoport egy része mozgásban van, míg a másik mozdulatlanságban várja, hogy mintegy visszhangként ismételjen. Ez a szerkesztésbeli egyszerűség hangsúlyossá teszi a korántsem olyan egyszerű mozdulatsorok táncosi megfogalmazásait.

Figyelemre méltó az erős jelenlét, mely úgy tűnik, a L-E-V minden egyes táncosának magától értetődő sajátja, s amely kikényszeríti a néző figyelmét. Mind a két évvel korábban látott House, mind a most bemutatott Sara és különösen a Killer Pig tagadhatatlanul a székhez szögezett, de egyetlen épkézláb gondolatot sem engedett magamban megfogalmaznom ott, a helyszínen. A hipnotikus állapotért elsősorban az Ori Lichtik által jegyzett, hol szolidabb, hol erős tamtamot diktáló techno-zene a felelős. A gondolatok helyét elfoglalta egy megismerni nem akart, ellenszenvvel is kevert szomorúság és fájdalom. Nem mintha a techno-partik zenéje – az alsó testtájra összpontosító törzsi táncokat idéző monoton gépi lüktetés – szomorú volna. Sharon Eyal – a mozgásanyagról szólván – több interjújában is hivatkozik ősi és mai egymásba fűzésére, melynek eredménye: egy új embertípus és az ő rítustánca. Az egymásba fűződés azonban – akarva-akaratlanul – más tekintetben is végbemegy. Elevenbe talál például a cím, a Killer Pig (Gyilkos disznó), mely egy, a történelem előtti korokban élt csúcsragadozót, az Entelodont takarhatja. Ez a mai sertéshez hasonlóan mindenevő állat a fejlődés egy adott pontján egyszer csak vadászni kezdett, félelmetes ragadozó vált belőle, de a döghúst sem vetette meg, ugyanakkor kimutathatók nála a kannibalizmus jelei (akárcsak ma élő, ártalmatlannak tűnő rózsaszín házi rokonánál). Ha követjük az Eyal ajánlotta képletet, akkor innen már csak egy lépés, hogy darwini alapon párhuzamot vonjunk az emberrel, aki fajtársát ugyan meg nem eszi, de a gyilkolást, a kannibalizmust nem nőtte, nem nőheti ki. Ha ténylegesen nem is mindig öl, akkor a barát/ellenség jó híre a préda. Tény, hogy a ma vadjai élvezettel torolnak a közösségi oldalakon, csattognak az agyarak, kijózanítóan vadul, a Killer Pig egy jelenetében levegőbe harapó-sújtó karokhoz hasonlóan.

Hogy abban a bizonyos új típusú emberben miként összegződik az ősi létforma vadembere és a modern civilizációt kultúrlénye, arról egy, a fentiekben sugalltnál jóval békésebb, kompakt mozgáskombináció is beszél: a törzsi rituális táncok állatok mozgását utánzó jellegzetes test-, kar- és lábtartása öltődik hirtelenjében táncos arabeszkbe, majd folytatódik a mára Eyal védjegyének is tekinthető különös, tyúklépésszerű masírozásban. E gyors váltások – különösen az animális mozgásjegyek – groteszk karaktert kölcsönöznek a táncnak, ami egy-két igazán egészséges lelkületű nézőből meglepett nevetést csal elő. Sharon Eyaltól egyébként nem idegen a humor. A futurrítustáncban voltaképp lepereg előttünk kvázi az egész tánctörténet. Egy lépés a falusi kultúrából itt, egy a nemesi udvarból ott, vagy épp a szalonból… És sok, nagyon sok a balettből és annak elágazódásaiból. A darabot záró, feloldó kép is ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik: a táncosok összefogódzkodnak, s anélkül, hogy kör alakulna, lassú, nyugodt tánclépésekkel kígyózva sétálnak ki a színpadról. Mintha csak egy görög vázára lépnének vissza ezek a finom rajzolatú alakok.

Sharon Eyal a test nyelvén fogalmaz, a testből, a mozdulatból, a mozdulat hordozta tartalomból indul ki, ez ad muníciót, erőt táncának, mely azonban egyáltalán nem „energikus” vagy „fizikai” a szó köznapi értelmében. Sokkal inkább különös belső „idegesség” jellemzi. Ez nyűgözi le a nézőt, ez hipnotizál engem is; zavarba ejtő, de kijózanodva tudom: nem szívesen élnék a Földön akkor, amikor a diszkókban ilyen lesz a népi tánc.

Fotók: Shiller Kata felvételei
1. Killer Pig
2. Sara