A darab LETÖLTHETŐ innen

A Heten Thébai ellen egyike annak a három darabnak, amelyet valamikor a császárkorban választottak ki Aiszkhülosz mintegy száz tragédiája közül, elsősorban oktatási és esztétikai szempontok szerint, a másik két nagy tragikus költő hasonló „best of” összeállítása mellett. A Heten népszerűségére azonban már a Kr. e. 5. századból vannak adataink. Arisztophanész Békák című komédiájában Aiszkhülosz éppen erre a művére hivatkozik büszkén annak bizonyítására, hogy az ő művészete több hasznot hozott a polisznak, mint Euripidészé, hiszen ezt a darabját, úgymond, annyira áthatja Arész, hogy mindenkinek feltámad a harci kedve, aki végignézi. Hogy ezt a megállapítást mennyire kell komolyan értenünk (a harci kedvet kifejező szó jelenthet gyilkos ösztönt is), nem derül ki egyértelműen a szövegösszefüggésből, az viszont tény, hogy a tragédia modernkori értelmezői erősen vitatják a Heten esetleges lelkesítő hatását, harcra buzdító szándékát. A tragédia természetesen „tele van Arésszal” (Békák 1021), ahogy Arisztophanész is fogalmaz Gorgiasz nyomán, de a két fivér végsőkig vitt konfliktusának példáján keresztül éppen a fegyveres megoldás ambivalens jellegére világít rá. A két fivér a hatalom igézetében sokáig a maga vágyaihoz igazítva értelmezi félre apjuk, Oidipusz átkát. Abban bíznak, hogy az átokban említett „szkíta idegen”, azaz a vas, mely örökségüket hivatott fölosztani, összecsapásuk győztesének adja majd az atyai birtokot, és csak végső párbajuk előtt válik világossá számukra, hogy a megörökölt föld csupán a sírhalmukra terjed ki, fegyvereikkel pedig kölcsönösen osztják ki egymásnak jussukat. Egészen pontosan, az eseményeket csak a Thébait védő Eteoklész szemszögéből látjuk közvetlenül. A darab központi jelenetében, amikor Eteoklész a város hét kapuját ostromló hét vezér és pajzsjelvényeik hírnöki leírása után sorban elmagyarázza az egyes pajzsábrázolások „igazi” jelentését, majd megfelelő ellenfelet küld az egyes támadók ellen, öccsével szembe saját magát jelöli ki. Ez az a pillanat, amikor kiderül, hogy Eteoklész legfőbb motivációja nem a szülőföld és a hazai istenek védelme, ahogy ezt korábban igyekezett a város „jó kormányosaként” sugallni, hanem a fivérével szemben érzett féltékenység és az ő legyőzésének vágya. Az atyai átok valódi jelentésének megértése csupán megerősíti benne az akaratot, hogy megküzdjön öccsével, a biztos halál tudatában is. Közvetve, a pajzsleírás révén ismerhetjük meg Polüneikész mozgatóerőit, de róla is hasonló kép bontakozik ki. A száműzetésbe kényszerített öcs Dikét, az Igazság istennőjét helyezi fegyverére, bosszúja jogosságának érzékeltetésére. Az ostrom ugyanakkor, ahogy ez a korábbi leírásokból kiderül, a város felégetésének lehetőségét is magában foglalja, az ott lakó emberek és istenek házait egyaránt veszélyezteti – Polüneikész ezen az áron is vállalja és akarja a harcot. Egyértelmű: ugyanazt a leküzdhetetlen indulatot érzi ő is bátyja iránt, mint amit Eteoklész érez őiránta.

Ha a történetet a görög mitológia távlatából nézzük, a két egymás életére törő fivér története Thébai őslakosainak, a sárkányfogveteményeknek mítoszát írja újra, más motívumokkal bonyolítva, de a lényeget illetően változatlan formában. Hajdan, amikor Kadmosz – a város alapítására vonatkozó jóslatnak megfelelően – legyőzte Arész sárkányát és a megölt szörny fogait elvetette a földbe, a földből fegyveresen kikelő harcosok egymás életére törtek. Kadmosz megmentette néhányukat, tőlük származnak Thébai őslakosai. A testvérgyilkos Eteoklész és Polüneikész párharcában az egymás ellen törő ősök alaptörténete ismétlődik meg.

Ha még messzebbről nézünk, az önpusztító harc mítoszának van egy még ősibb rétege is. Az összefüggésre Walter Burkert hívta föl a figyelmet 1981-ben megjelent tanulmányában.¹ Ő fedezte föl, hogy a hét támadó és hét védő párharcának motívuma – egy néhány évtizeddel korábban publikált – akkád mítoszban is megjelenik. A hasonlóságot azért is találta feltűnőnek, mert Thébai régészeti leletei alapján a városnak nem volt hét kapuja, legfeljebb csak négy. A hetes szám tehát aligha tükrözi a történeti valóságot, máshonnan kell eredeztetni. A Kr. e. 9-8. századra datált akkád mítosz szerint a Föld és az Ég hét fia támad a világra a háború istenének segítségével, vezérük az „Elkerülhetetlen”. Heten állnak ki velük szemben, a háborúnak végül egy ikerpár összecsapása vet véget, akik egymás kezétől esnek el. A mítosznak hettita képzőművészeti ábrázolásai is ismertek. Burkert feltevése szerint a görögök az ún. orientalizáló korszakban, vagyis a Kr. e. 11-7. század folyamán ismerhették meg ezt a történetet. A mítosz természetesen át is alakult az átvétel során, és az a változat, ahogyan Aiszkhülosz feldolgozásából ismerjük, leginkább abban tér el a korábbiaktól, hogy egy polisz világába és egy több generációs család történetébe ágyazódik be. Az alaptörténet „tanulsága” azonban nem változik. Illúzió abban hinni, hogy egy ősbűnnel terhelt családban a szemben álló felek bármelyike is győzhet a korábbi nemzedékektől örökölt konfliktusban; az újabb generáció tagjai újabb ellentétek kirobbantásávalcsak tovább súlyosbítják a helyzetet – a közösség pedig csak az önpusztító indulatok kiteljesedésével, a nemzetség teljes kihalásával szabadulhat meg a problémától.

A Heten ugyanakkor nem csak ezt a nagyon ősi, talán több ezer évre is visszanyúló történetmintát közvetíti számunkra: a hatalomvágyból és testvérféltékenységből vívott, önpusztító harc sémáját, hanem a háború és általában az agresszió ma is nagyon ismerős vonásait is bemutatja. Közülük talán hármat érdemes kiemelni. Az egyik a nyelv uralásának és az értelmezés hatalmának fontossága a tényleges, fegyveres harc mellett, melyre az előbb említett pajzsleírások jelenete mutat rá. Egy másik fontos dilemma, amelyet a darab középpontba állít, annak a kérdése, hogyan kell az istenektől segítséget kérni, hogyan kell a fenti hatalmakkal helyesen kommunikálni: imával (a beléjük helyezett bizalom és hit elsődlegességét vallva), vagy saját cselekvéseinken keresztül számítva támogatásukra, segítségüket pedig utólagos hálaajándékokkal megköszönve (a saját magunkban megnyilvánuló isteni erőben bízva). Ehhez kötődik a harmadik dilemma: a konfliktusok kezelésének a női vagy férfi módszere a helyes-e, vagyis a kompromisszumkeresés, vagy ha valaki a maga igazának maradéktalan érvényesítésére, ellenfelének teljes legyőzésére, sőt megsemmisítésére törekszik.

Végül néhány szót az új fordításról. Aiszkhülosz közismerten az egyik legnehezebb görög szerző. Rengeteg másutt elő nem forduló szót használ, ismert szavakat viszont sajátos jelentésben vagy szokatlan vonzatokkal, mondatait pedig gyakran kapcsolja talányosan egymáshoz. A Heten fordítása emiatt még élesebben veti föl a különféle szempontok együttes érvényesítésének nehézségeit. Eszményi esetben a magyar szövegnek egyszerre kellene a párbeszédes részeken a mai köznyelvhez közelítenie, a beszélői szándékot pontosan érzékeltetnie, a tragikus nyelv emelkedettségét megtartania, s különösen a kardalos részeken a metrumot és a költői képeket megőriznie. A korábbi fordításoktól (Csengery János és Jánosy István munkáitól) és általában a múlt század második felében bevett gyakorlattól talán abban tér el leginkább Tordai Éva fordítása, hogy a lexikai és mondattani pontosság mellett a beszélői szándékok és reakciók világos érzékeltetésére is nagy hangsúlyt fektet. Elődeihez képest komolyabban veszi a szórend jelentését, mondataiban szintaktikai szempontból is meg lehet bízni. Szövegében világosan követhetők a dialógusok fordulatai, a párbeszédek menete és tétje.

Az új fordítás más szempontból is közelebb hozza az eredeti szöveget a mai olvasóhoz. Óvatosabb a köznyelvtől eltérő különleges szavak és fordulatok alkalmazásában, és igyekszik mértéket tartani a görög és magyar nyelv eltérő fráziskészletének használatában is. Ez utóbbi állítás talán némi magyarázatra szorul. Az ógörög, mint minden ókori nyelv, jelentősen különböző metaforákat, átvitt értelmű kifejezéseket, fordulatokat használ, mint a modern nyelvek (melyek e tekintetben nagyon közel állnak egymáshoz). Néhány egyszerű példával élve: a görögben nem létezik az „igen” szó (ehelyett az adott helyzetnek megfelelően lehet különféle erősségű módosító- vagy határozószókkal vagy más nyelvi eszközökkel kifejezni az igenlést), köszönetet az illető megdicsérésével mondanak, a szerelmes pedig nem az „XY szereti Z-t” mondattal közli érzelmeit, hanem azzal, hogy „Z szép”. A fordítónak ilyen esetekben mindig döntenie kell, megpróbálja-e honosítani az eredeti frázist, szóképet stb., vagy inkább olyan magyar megfelelőt keres, mely az adott szituációhoz illik ugyan, de a görög kifejezés logikájától elszakad. Az új fordítás mindkét módszerrel él, de akár az előbbi, akár az utóbbi elvet választja, józan mértéket tart, sem a szolgai hűség, sem az anakronizmus hibájába nem esik. Talán egyetlen szókép esetében igyekszik mindvégig következetesen megőrizni az eredetit: a mű egyik vezérmetaforájáról van szó, a polisz hajóját navigáló kormányos alakjáról. Eteoklész szinte rögeszmésen fordul újból és újból ehhez a képzethez, hogy a maga felelős és népével „egy hajóban utazó” vezető szerepét folyamatosan tudatosítsa a polgárokban. A magyarban szintén használjuk ugyan politikai értelemben a hajózás metaforáját, de olyan részletekbe menően semmiképpen sem, mint ahogy a tengeri hajózást közelről ismerő görögök nyelvén író Aiszkhülosz ebben a drámában; ezeknek a részleteknek az átültetéséhez sok nyelvi invencióra volt szükség.

Befejezésül a fordításnak még egy vonására kell felhívnunk a figyelmet. A kardalok esetében a fordító lemondott a metrikai hűség elvéről. Ezt a döntést többféleképpen is lehet indokolni. A legfontosabb talán, hogy a bonyolult metrikai képletek, bár elvben megvalósíthatók a magyar nyelven is, csak nagyon speciális metrikai szakismeretek birtokában érzékelhetők az olvasó számára. (Nem véletlen, hogy még Babits Mihály vagy Mészöly Dezső is csak nagyjából követte a kardalok eredeti metrumait a fordításaikban.) A metrikai hűségért, ráadásul, a fordítók rendszerint más árat is szoktak fizetni. Míg a jambikus vagy hexameteres sorok írása készségszinten elsajátítható, gyakran előfordul, hogy ritka metrumokat csak az értelem rovására sikerül pontosan betartani. A metrum okozta homályos megfogalmazások pedig különösen zavaróak, amikor az eredeti szöveg – költőiségéből fakadóan – eleve nehezen és többféleképpen érthető. Tordai Éva fordítása egy olyan megoldást nyújt, amely főként az angol, a francia és az olasz nyelvterületen régóta bevett módszer: prózafordítással adja vissza a kardalokat. Hátrányai nyilvánvalóan ennek a megoldásnak is vannak (épp a legsűrűbb, költői szövegek válnak így „prózaivá”), viszont megvan az az előnye, hogy a mondatoknak legalább az első jelentése jól megragadhatóan kifejezésre jut. Ezek a részek tehát vállaltan nyers fordítások, de ne feledjük, hogy maguk a ránk maradt eredeti szövegek sem többek szövegkönyvnél, hiszen sem a zenéjüket, sem a koreográfiájukat nem ismerjük – a mai olvasónak vagy rendezőnek így is, úgy is a maga fantáziájára kell támaszkodnia az ókori tragédiák életre keltésekor.