…ne csak hópiheként csapódjanak ide-oda az aforizmák, bölcsességmorzsák és vendégszövegek kavarta filozofikus szélben…

A vak Oidipusz élőhalott, már csak biológiailag funkcionál. Tudata kikapcsolva, reakcióképtelen, de a teste – melynek eltemetésére a thébaiak nagyon ácsingóznak, mert egy isteni jóslat értelmében így menthetnék meg a városukat a pusztulástól – még meleg. Körbefüggönyözött kórházi ágya mellett két monitor: számok peregnek, diagramok pulzálnak rajta; kivetített arca betölti a képernyőt, szemét kötés fedi, melyet időnként fekete vér áztat át. Ha baj van, éles, pittyegő hang figyelmezteti Antigonét, a leghűségesebb gyermeket (és testvért) aki ügyeletes nővérként sebtében jön és kötést cserél. Majd visszatér a „munkaasztalához”, hogy tovább retusálja az apjáról őrzött képet: a merev maszkokat, amelyek a monitoron látható rezzenéstelen arc élethű lenyomataiként tucatjával függnek a térben.

De nem Antigoné az egyedüli, aki a szűk rokonságból e vészterhes órán Oidipusz halálos ágya körül feltűnik. Eteoklész és Polüneikész is itt van – dögre gyűlnek a keselyűk –, a négy gyermekből (és testvérből) három: egy térben, egymással diskurálva, úgy, ahogy Szophoklész drámáiban soha. Csak Iszméné hiányzik. Külföldre ment, „biztos kurválkodik”, jegyzi meg Polüneikész meglehetős hímsoviniszta felhanggal.

A Természetes Vészek Kollektíva (TVK), a Budapest Bábszínház és a Trafó előadása azon a ponton próbálja megállítani és téridőtől független fikciós kamaraművé kiterjeszteni a thébai mondakör történetét, amikor az agg Oidipusz még él, de már nincs befolyása a körülötte zajló eseményekre. A két fiútestvér, Eteoklész és Polüneikész ekkor már harcban áll egymással, amit óvatosan a darab is jelez, hisz Oidipusz holttestére mindketten igényt tartanak – de nincs véres acsarkodás közöttük, csak szelíden húzzák, froclizzák egymást a „rendezzük végre közös dolgainkat”-jellegű, múltidéző szeánsz során. Jelzés értékű, hogy Oidipusz nevét semelyikük sem ejti ki. Apjukról, testvérükről egymás közt csak úgy beszélnek: ő. Egy rejtélyes, ám jócskán deheroizált „ő”, aki kezdete és vég(zet)e személyes és családi kálváriájuknak.

Az újszerű alapszituáció várakozással tölti el az embert, azonban ezzel az újszerűséggel az alkotók mintha önmagukat is kelepcébe csalnák. Érezhetően vonakodnak attól, hogy elbeszéljék az eredeti mondát, hiszen mintegy abból kiindulva egyfajta Oidipusz-kommentárra törekszenek, az ésszerűség mégis azt diktálja, hogy kontextust teremtsenek és beszéljenek a történetről. Az Oidipusz-karantén ebből a belső zavarból kifolyólag ugyan többet szeretne mondani Szophoklésznál, de ez az igyekezet görcsös, elidegenítő akarásban realizálódik (és ez a „több” is közbevetésszerű és elsikkad, mint például Antigoné megjegyzése, hogy mi lett volna, ha Laiosz és Iokaszté nem dőlnek be a jóslatnak: „Szerintem mondjuk semmi”; vagy erre a fivérek replikája: „Igen, de akkor te sem, meg mi sem lennénk!”). Eközben az előadás a történetet magát sem tudja elevenen és élményszerűen közvetíteni: az Oidipusz-sztori és fordulatai a szereplők által töredékesen megidézve, néha szimbolikusan eljátszva, de leginkább tételmondatok formájában kivetítve manifesztálódik.

Így senki sem jár jól: sem az, akinek könnyen mozgósítható tudása van Oidipuszról, sem az, akinek nincs. Az előbbi – a többletet jelentő megvilágosodás hiányában –egy végtelenül lebutított, erejétől megfosztott, száraz Oidipusz-szinopszist kap. Az utóbbinak pedig – még ha össze is tudja rakni a mozaikdarabkákat – esélye nincs arra, hogy a drámai folyamat óramű-precizitásából, az átélhető emberi sorsokból magáénak tudhasson bármit is. És arra sincs esély, hogy Oidipusz, Antigoné, Eteoklész és Polüneikész ne csak hópiheként csapódjanak ide-oda az aforizmák, bölcsességmorzsák és vendégszövegek kavarta filozofikus szélben, hanem hogy legyenek valakik: cselekedeteik, döntéseik, szavaik súlyával bíró személyek.

Sétálós és körbeülhető tereivel Árvai György eddig mindig megadta a nézőnek azt az élményt, hogy szinte a bőrén érezze a mai virtualizált, képközpontú világ sokkoló dominanciáját. A vizuális megoldások (pl. Oidipusz totális kiszolgáltatottságának ábrázolása) ezúttal is biztos talpkövei az előadásnak, sokszor erősebbek is a szavaknál, a színpadkép kialakítása azonban nemcsak Oidipusz köré von karantént, hanem minket, nézőket is elszeparál. A szűk kukucska-színpad és a teljes nyílást lezáró tüllfüggöny a (szinte folyamatos) rávetítés miatt jelentősen csökkenti a térélményt, kétdimenzióssá teszi a játékot. A színészek nem tudnak „átnyúlni” hozzánk, mi is képtelenek vagyunk „elérni” őket, úgyhogy ebben a kölcsönös elzártságban maradunk egymással.

Az előadás két jól megkülönböztethető szintje közül egyik sem hat meggyőző erővel. Az elemelt, mitologikus szál megjelenítése túlságosan is merev, formalista színjátszáshoz vezet (főleg ott, ahol elavult mozgásszínházi eszköztárral is párosul, mint a magát mélybe vető szfinx jelenetében). A realisztikusabb, szövegközpontú részeknél pedig annyira nincs a színészeknek mibe kapaszkodniuk, hogy azt már eltitkolni sem tudják. Spiegl Anna, Hannus Zoltán és Ács Norbert bizonytalanul téblábolnak a színpadon, és kevéssé hihetően megpróbálják eljátszani azt, ami még nem született meg érvényesen Veres András bábrendező fejében, és ami az elhangzó szövegekből (dramaturg: Imre Zoltán) sem állt össze következetesen. A „bábozás” itt a maszkokkal, illetve az Antigoné „munkapadján” sorakozó eszközökkel – fúró, kalapács, reszelő, lángpisztoly stb. – való játékra korlátozódik, és alig lép túl egy átlagos színházi előadás jelképes tárgyhasználatánál. A sütőformaként használt Oidipusz-maszk, és a belőle kifordított vörös zselétorta, amiből a testvérek közösen falatoznak, ennek ellenére egy a jól eltalált, szimbolikus epizódok közül. Oidipusz halála is kifejező és szép: hűlt helye az üres ágyon, leomló körfüggöny, és az ágy fölött lebegő „megdicsőült” óriásbébi, ami visszafejti a történetet Laiosz és Iokaszté ősbűnéig, a pusztaságba kirakott párnapos csecsemőig.

Szép, de kevés, hogy visszamenőleg korrigálja az előadás tévedéseit.

Fotók: Mónus Márton

OIDIPUSZ-KARANTÉN… az örök jelenre csábítás! – Természetes Vészek Kollektíva, Budapest Bábszínház, Trafó

Szophoklész, Thomas Mann, Allen Ginsberg, József Attila, Móra Ferenc, Terry Pratchett, Kurt Vonnegut, A zsoltárok könyve, Karinthy Frigyes és mások művei alapján írta: Árvai György, Imre Zoltán, Veres András
Előadók: Ács Norbert, Hannus Zoltán, Melis László (m.v.), Spiegl Anna
Alkotók: Árvai György, Imre Zoltán, PARABRYO, Szűcs Edit, Veres András
Asszisztens: Rigó Anna, Szenteczki Zita e. h.
Videó: Dinea László, Korai Zsolt