…mire megszülethetne egy valóságosan átélhető jelenet, mindig elcsattan egy poén, vagy történik valami, és visszahullunk az operett műanyag világába.

A k2 Színház Röpülj, lelkem! c. előadása első ránézésre mintha pimasz fricska volna: Benkó Bence és Fábián Péter rendezők ugyanis operett-rendezésre adták a fejük, a műfajválasztásuk pedig látszólag ironikus, hiszen szinte érthetetlen, hogy miért másért vesződne egy ereje teljében levő csapat ezzel az idejétmúlt és ideológiáktól sem mentes formával, mint azért, hogy borzolja a mindenféle kedélyeket. A Röpülj, lelkem! viszont nemcsak egyszerű poén, hanem komoly vállalás is: eredeti szövegkönyvvel és zenével, háromtagú zenekarral és relatíve terebélyes stábbal, dinamikus díszlettel és három felvonással (a darabot a rendezők mellett Horváth Szabolcs és Szabó Sipos Ágoston is jegyzi). Legnagyobb vállalása viszont az – és kérdés, hogy ez mennyire bizonyul jó döntésnek –, hogy a befektetett erőforrások, energia és munka mind-mind egy bonyolult és igényesen kivitelezett prank (‘csíny’) szolgálatában áll.

Röpülj, lelkem! Mészáros Csaba felvételei

A darab meglehetősen operettisztikus története szerint a feltételezett közeljövőben Etelközy Mátyás színiigazgató és parlamenti képviselő (Viktor Balázs) megrendezi a parlamentben az Árpád térnyerése c. operettet, címszerepben Bácsalmássy Jánossal (Borsányi Dániel), akit a bemutató után sikerül gyorsan eljegyeztetnie unokahúgával, Rút Malvinnal (Lovas Rozi), miután nagylelkűen hozzávág egy legígéretesebb pályakezdőnek szóló díjat egy lakás árával felérő pénzjutalommal egyetemben. Mindeközben a magyar gyökerekhez programszerűen visszanyúló színházi – és nemcsak – élet rossz értelemben pártállamosított világába inkognitóban befurakodik a radikális és anarchista avar Baján Károly (Domokos Zsolt) és a Bácsalmássyba fülig szerelmes húga, Baján Léna (Boros Anna), akik az Árpád térnyerésében avar statisztákat alakítanak, illetve a művészi függetlenségért és emberi jogokért „versszerű kiáltványokkal” harcoló Láz Etelka (Piti Emőke) is, aki egyébként annak a Károlynak a valamikori szerelme, aki a húgának egyértelműen megtiltja, hogy magyarokkal kapcsolatot létesítsen. A permierparti egyszerre csap át legény- és leánybúcsúba, és miközben a lépre csalt Bácsalmássy megpróbálja kiinni magát a kényszerjegyességből, összetalálkozik és életre szóló szerelembe esik Lénával, Károly pedig bombát helyez el a szent kenyérben, és ismét összejön Etelkával. Mindeközben Malvint a sámánként dolgozó Rábaközy Roland (Rózsa Krisztián) csábítja el, és egy csodálatos véletlen folytán megjelenik Árpád vezér is, hogy fél óra erejéig jól összezavarja a szereplőket és a cselekményt. A harmadik felvonásra viszont mindenki szépen kiül a parlament kupolájára, ahol a végzetes robbanás előtti utolsó pillanatok csaknem egy órára tágulnak.A Röpülj, lelkem! az Árpád térnyerése zárójelenetével indít, meglehetősen gagyi koreográfiával és tipikusan operettes dallal, mint ahogyan a jelmezek és a szöveg is meglehetősen primitívnek tűnik. A zárójelenetet hajolgatás és felvételről bejátszott taps követi, a közönség soraiból pedig előráncigálják a rendezőt magát is, aki aztán a politikusok látszólagosan ékesszóló, de tartalmatlan és redundáns szónoklataihoz hasonló beszédet tart a nemzet csendjének várható felcsendüléséről és a csend fenntartásához szükséges őrökről. A jelenet – és egyébként az előadás – szövegét az értelmetlenség, képzavar és az erőteljes aktuálpolitikai áthallás jellemzi, míg a képvilág jellegzetesen puszta még az impozáns és mozgatható, jurtára emlékeztető és fából készült díszlet (látvány: Jeli Luca) ellenére is. Kíváncsian várom, hogy mikor hagyjuk el az operett felszínesen fondorlatos és bosszantóan zárt világát, de az első felvonás végére be kell látnom, hogy a Röpülj, lelkem! szinte mindvégig műfajban marad még akkor is, amikor látszólag minden oldalról szétfeszíti annak határait. Ez azt jelenti, hogy a lehetőségekhez és a színészi képességekhez mérten mennek le a dramaturgiailag pontosan elhelyezett betétdalok, a cselekményt és szerepeket illetően pedig felismerhetőek a műfaj bevett jellemei és jegyei. Az előadás ilyen szempontból pompás stílusgyakorlat, amelyet a szerzők-alkotók ugyan teletömnek különféle műfajidegen elemekkel és poénokkal, ugyanakkor pontosan a választott forma iránti hűség miatt sem tartalmilag, sem stílusában nem több, mint ami: operett.

A k2 produkciója két aspektusát illetően csúszik félre: egyrészt mentes mindenféle feszültségtől, és ezért könnyen érdektelenné válik, másrészt különös színházi nyelvvel operál, amely nehezen értelmezhető jelentésekkel terheli a látottak értelmezését. A feszültségteremtés sikertelenségét abban látom, hogy mind a választott forma, mind pedig a tulajdonképpeni sztori ironikus: az avarok és magyarok közötti abszurd ellentét egyértelmű utalás a jelenlegi Magyarország tudathasadásos állapotára, ahogyan az ősmagyar értékek (mint például a sámán-show, a töltött káposzta vagy az operett) egzotikus kihasználása ugyancsak eszünkbe juttathat felszínes népművelői tendenciákat, a politika és művészet egyértelmű összefonódása pedig ismét parodisztikusra eltúlzott allúzió. Vagyis a történet és a metatörténet egyértelműen olvasható, ismert, és egy olyan közös tudásra épül, ami tipikusan magyar és hangsúlyosan mai. Nincsen valóságos bonyodalom vagy dráma, többértelműség vagy bizonytalanság sem a cselekmény kimenetelét, sem pedig a mögötte rejlő gondolatiságot illetően, és ehhez az egyértelműséghez hasonlóan egyszerű forma társul. Bizonyos jelenetekben van ugyan lehetőség arra, hogy a Röpülj, lelkem! ne csak csavaros, hanem okos és bonyolult is legyen – ilyen például az avar Baján Léna és Károly mellékszála vagy a valamikori független színészek véletlenszerű összetalálkozása –, de mire megszülethetne egy valóságosan átélhető jelenet, mindig elcsattan egy poén vagy történik valami, és visszahullunk az operett műanyag világába. A harmadik felvonás, amelyben a szereplők a parlament tetején ücsörögve várják a véget, némiképpen változást hoz ebben a felállásban, és ez a hosszan kitartott kép és pillanat az előadás legjobb része, amely a legtöbb lehetőséget tartalmazza és váltja valóra, kezdve az egykedvű töltött káposzta-evéssel, a komótosan kitartott csendeken és ücsörgésen át egészen a Züfecből már ismert Kicsi kameó-szerepléséig, aki Karbantartó Zoliként régmúlt időkről beszél. De egyrészt már kissé késő gyorsan elkomolyodnunk, másrészt a poénok itt sem maradnak ki, és ezért az egyébként ígéretes harmadik felvonás nem csattan úgy, ahogy csattanhatna.

A Röpülj, lelkem! másik különös jellemzője, hogy tele van tűzdelve színházi és filmes, popkulturális és aktuálpolitikai hivatkozásokkal, ám ezek az utalások olyan gyakoriak, hogy végül ellehetetlenítik azt, hogy valami más is megszülethessen, mint egy néha pengén, máskor kissé laposra vágott asszociatív kollázs. Minthogy ez a hivatkozás-rendszer tulajdonképpen az előadás szervezőelve, ezért az utalások és poénok, képek és panelmondatok egymást szülik újra, de nem halmozódnak olyannyira, hogy teljes, sajátos zagyvasággá legyenek. Mindegyre felismerni vélem például a Mohácsi-testvérek színházi nyelvének lenyomatait mind a színészkezelést, a jelenetezést és a dramaturgiát illetően, néha konkrét előadások ugranak be, és elgondolkodom azon, hogy vajon miért kötődik ilyen erőteljesen egy pályája elején levő alkotó(páros) és/vagy alkotói közösség egy másfél generációval előtte járó alkotó(páros)hoz és/vagy színházi nyelvhez. A Röpülj, lelkem! legnagyobb lehetősége és mulasztása számomra ebben áll: bebizonyosodott, hogy a k2 képes megírni és rendesen megcsinálni is egy komplett operettet, és a befektetett munka és energia is egyértelműen példaértékű. Nem derül ki viszont, hogy színházilag mit gondol Benkó és Fábián (és Horváth és Szabó Sipos) az operettről mint műfajról, ahogyan az sem, hogy a magyar színházi hagyományban esztétikailag milyen helyet foglalnának el. A saját, radikálisan megkülönböztető hang keresése vagy meghatározása ugyan nem sürgethető vagy előírható, ám ennek hiánya a Röpülj, lelkem! esetében különösen érződik és hibának tűnik. A műfajok, örökségek, utalások tömkelegében eltűnik valami, ami lehet, hogy nem „merőben új” vagy „innovatív”, de ami által mégis megfogalmazódhatna valami, ami csak itt és csak most, csakis ebben az előadásban jöhet létre, amitől az, amit látunk, mégiscsak új alkotás, és ami miatt – nem utolsó sorban – a k2 meg k2.

Horváth Szabolcs–Szabó Sipos Ágoston–Fábián Péter–Benkó Bence: Röpülj, lelkem! – k2 Színház – Szkéné

Szereplők: Borsányi Dániel, Lovas Rozi, Viktor Balázs, Boros Anna, Domokos Zsolt, Rózsa Krisztián, Piti Emőke, Horváth Szabolcs, Szabó Sipos Ágoston, Héjja Katalin, Csizmás András, Georgita Máté Dezső, Papp Barbara, Erdélyi Adrienn, Pignitzky Ádám, Kicsi

Látvány: Jeli Luca. Koreográfus: Gyöngy Zsuzsa. Technika: Kicsi. Látványtervező-asszisztens: Dabóczi Noémi. Rendezőasszisztens: Erdélyi Adrienn. Rendező: Fábián Péter, Benkó Bence