A darab letölthető INNEN

A Züfec nem dajkamese. Olvasása gondolatokat okozhat.

A Züfec a huszonévest akarja. Porondra viszi az ifjút, a bohót, a vakmerőt. A pályakezdőt, akár. Kineveti és felelősségre vonja. De megmutatja az erejét is.

A Züfec érted haragszik, nem ellened. A Züfec a Holden Caulfieldodat akarja. A továbbélőt. Aki még nem tagadja le, ha valakit gennyesnek lát.

De közben világosan rámutat, hogyan irtják mifelénk a Holdent, az ellenállást, az önálló gondolatot. Vagy hogyan rontják meg, darálják be, fordítják félre, teszik tönkre. A többi „fiatal” helyét pedig a homokozóban jelölik ki, játékrakéták között. Örüljél, ha a nevedre jól emlékeznek, Maki.

A Züfec a mindenkori Makszudovról szól, aki még hisz a tehetségben, a jó modorban, és nem a játszmák érdeklik. A rendszernek is nekimegy. És elvész benne, mint Agent Cooper az álmaiban. Vagy éppen ott ébred (öntudatra). De a vörös függönyök mögött csak újabb vörös függönyök lesznek. Harmincon innen, illúziókon túl.

A Züfec pontos. Pengeéles. Felmutatja az apák vétkeit és bedarálódását. Az alvadt struktúrát. A generációs dühö(ke)t. Ami ott lappang az utolsó utáni felespohárban, a remegő kezekben, ott feszül a betanult, illedelmes körmondatokban. Aztán a megtöretést. Az okos érvekkel és praktikummal álcázott térdeltetést. Ennek elviselhetetlen könnyűségét. Ahogy a tegnap mesterei mára korrupttá válnak. És szánalmassá.

Züfec. Jelenet az elaődásból

A Züfec a generációm manifesztója. A kései nyolcvanasoké, a korai kilencveneseké. Akiket ijesztően hosszú ideig ijesztően fiatalnak tartottak. (Fej felett az üvegplafon, karámon a felirat: csicskák.) Akikkel mindent megtettek, hogy a betanított narratívát vigyék tovább. (Mert a rendszeren túli kategóriákban gondolkodó: minimum gyanús. De inkább áruló.) És akik ennek ellenére, vagy épp ezért: szeretnek (rá)kérdezni. Akik néha átlátnak a síkokon, egészen a cinizmuson túli szférákig. És talán még szabadon álmodnak. Egy ideig.

Mert a Züfec elhiteti, hogy lesz lehetőség egy utolsó nagy csatára Mordor ellen. A nem múló rosszakarat ellen.

Aztán persze kifigurázza ezt is. Lazán: mintha nem is fájna.

„Csodálatos ez a groteszk világ, amit megteremtesz. Aki érti, érti, aki nem, nem. Áthallások. Gogoli gúny, csehovi csöndek, bulgakovi báj. És mégis van benne valami tántoríthatatlan egyéniség, valami szikáran makszudovi, amilyen te vagy, elvtárs, amilyet csak te tudsz. Tehát eleve az, hogy dramaturgiailag logikátlan. Elképesztő ez a bátorság. Igenis van posztshakespeare-i progresszivitás. Sehol egy felépített párbeszéd, sehol egy klasszikus fordulat, konfliktus.” – biztatják a fiatal írót.

A Züfec metafikciós térhálózata bonyolult labirintus. Okosan vezet. Theatrum mundi és rések a dramatikus univerzum egységén: szöveg és játék efelé néz. Közben különféle textusok, médiumok, műfajok és idők között bolyong, szabadon és szórakoztatóan. Játszott idő és játékidő egymást kicselező tükörképeit vizslatja.

A Züfec felmutatja a kreatív szövegerőt és a humort. A fehér hollókat.

És utat mutat. Más utat. A színháznak, a színházról való gondolkodásnak. Közben persze látni kell: a Züfecnek vannak felmenői a magyar színházban. De szőrapáinak árnyéka azért mégsem takarja ki nagy, pimasz fejét.

Mert a Züfec sokat tud a hatásiszonyról. Többek között. És most Lynch és Stoppard törvénytelen álmaként a Keleti Blokkból integet.

Nincs ezüstkanál a szájban, csak friss kódok, névjegyletétel.

És kikiáltás: a k2 Színházat nézni is, olvasni is érdemes. Kell.

Deres Kornélia, költő, színháztörténész