Káel számos előadásában használt festményeket: egy egészen korai operarendezésében, Purcell Dido és Aeneasában a szereplők egy kifutón mozognak, és kecses catwalkjuk divatképek előtt zajlik. Ezzel párba állított Actéon-rendezésében (Chapentier) pedig az opera történetet elbeszélő kép, Hendrick van Balen Diána és Aktéón című vászna magasodott a háttérben (erre licitáltak a szereplők). A sort lehetne folytatni még.

Nagy Attila felvételei

Káel a képeket többnyire háttérnek használta, alig voltak valamivel többek, mint díszlet-szőttesek, melyek előtt – jellemzően esetlenül és kevéssé indokolt mozgásokkal – a szereplők ellejthettek. Hogy Káel valamiféle koncepció kifejezésére, a kor vagy a történet jelzésénél többre is használná a műalkotásokat, az először a Rameau Hippolyte et Aricie című operaházi darabjának színpadra állításakor tűnhetett fel a rendező előadásait eladdig nem túl nagy bizalommal fogadó színházi szakmának és közönségnek. Ez a rendezés volt, ami Káel erényeiből – többek közt a színpadi fények remek beállításaiból – legalább annyit mutatott, mint a hibáiból. Ezek a hibák az itt tárgyalandó, egyébiránt felettébb szórakoztató Don Pasquale-előadáson is nyomot hagytak. A problémák eredője, hogy Káel nem színészként kezeli az énekeseket, és az ő megoldásaikban és rutinjukban bízva alkotja meg rendezéseit; láthatóan átgondolatlanul hagyva a beállításokat és a személyes kontaktusokat. (Egy példa: a második felvonás szoprán-tenor-bariton négyesében a címszereplő nem reagálhat arra, amit Norina mond, mert e négyes lényege, hogy mindenki mondja a magáét, mindenki magával, saját aggodalmaival van elfoglalva).

Ha Káel – szerencsés esetben – el tudja kerülni, hogy az előadás a manírjait szabadon eresztő énekes magánszámává váljon, és lehetősége van rutinos és színészként is helytálló énekesekkel dolgozni, akkor rendezése messze felül tudja múlni korábbi színpadra állításai színvonalát. Erre az egyik első példa lehetett a Don Pasquale, mely Gördülő Operaként járta be az országot, hogy végül az Erkel színpadán találja meg a helyét. Ez az a Káel-rendezés, ahol a képeknek, a megjelenő festményeknek a történetet elemző, értelmező szerep is jut, és a rendezői elképzelés koherens részeivé tudnak válni. Mert van rendezői elképzelés.

Hogy van gondolat a rendezés mögött, az sajnos nem feltétlenül evidens, és Káelnél sem volt mindig az. A gondolat, jelen esetben az, hogy ez opera buffa, ami a látszatokról, a hamis identitások leleplezéséről, az önbecsapásról, öncsalásról szól. Ezt illusztrálja Magritte nevezetes képe, mely a lingvisztikai szempontokon túl úgy is elemezhető, mintha a látszat és egy állítás, állítás és a valóság közötti feszültség képi ábrázolása lenne. Az opera buffában majd minden szereplő megjátssza, felfújja, másnak mutatja magát: különösen igaz ez Donizetti remekére, a Don Pasqualéra.

Ráadásul a látszat látszat voltát (azt, hogy e darabban senki sem az, akinek látszik, ahogy a pipa sem pipa, folyamatosan) hangsúlyozó rendezés itt nem ütközött sem a zenei megvalósítással, sem magával az operával. (A német rendezői színház felforgató koncepciótól Káel nem maradt érintetlen, s olykor egészen vad elképzelésekkel csúfította el a műveket; Rameau Pygmalionjában például a címszereplő drogos lány lett). A háttérnek, díszletelemnek kiválasztott huszadik századi festmények között az énekeseknek köszönhetően parádésan bontakoztak ki a jelenetek, váltogatták egymást érzések és indulatok.

Tegyük hozzá, a karmester Káli Gábor is kellett ahhoz, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekara a stílus- és hangulatváltásokat ilyen szokatlan fokon érzékeltetni tudta. Egy példánál maradva: a jelenet, mely azzal indul, hogy Norina felpofozza újdonsült férjét, Don Pasqualét, amikor az nem engedi el színházba, vehemensen kezdődik, majd gyöngéden, szinte lágyan folytatódik, mikor az asszony megbánja tettét. És szinte viharossá fokozódik, amikor Don Pasquale előtt világossá lesz, hogy felesége egy másik férfival találkozik: jól érzékelhető, hogy a férfi milyen mértékben – szinte eszét vesztve – esik kétségbe. Ez a fontos és jelentős amplitúdóval hullámzó érzelmeket megjelenítő jelenet nagy hatásfokkal, magával ragadóan mutatkozott meg előttünk: valóban, szinte mint egy természeti jelenség. A sikeres megvalósításban része volt az alakítását tekintve nagyszerű, hangi adottságait tekintve is elég jó Szvétek Lászlónak (Don Pasquale) és a lágy, hajlékony hangon éneklő, ugyanakkor a bájos Norinának, akit Sáfár Orsolya alakított. Kettőjükhöz felért ugyan, de nem minden esetben bizonyult egyenrangú partnernek Káldi Kiss András (olykor a vehemencia, olykor a magabiztos hang hiányzott Malatestájából).

A legnagyobb siker természetesen most is a hadaró duettnek jutott, mely Gregor József és Miller Lajos (Gregor és Bende Zsolt, Gregor és Gáti István) óta a magyar operaslágerek egyik legismertebbike. Szvétek nem annyira joviális, s nem annyira átütő figura, mint Gregor, nincs benne az a huncutság, az az elevenség, de mindebből előnyt is tud kovácsolni: a darab végére az ő Don Pasqualéját majdnem megszeretjük. Figurája drámai, éppen az esetlensége, a sajnálhatósága miatt. Káel rendezésének szinte minden alakja karikatúra (ezért illik Norinához a kanapéként megjelenő hatalmas vörös száj), de a legkevésbé maga a címszereplő az.

Korábban azért is jeleztem, hogy a darabban mindenki felfújódik, nagyobbnak mutatja magát, hogy a zárókép értelmét, lényegét könnyebben lehessen megragadni. Ugyanis a kert Káel rendezésében egy mocsár, amit a kórustagok mint békák népesítenek be. Az éneklők a darab egyik legszebb jelenete után és közben hihetetlenül felszabadultan ugrabugráltak. Egyértelműnek látszott, hogy ezt az előadást minden egyes résztvevője nagyon szereti, élvezi.

Frappáns ötlet, hogy a kórus tagjai, akik korábban szolgák, perlekedő cselédek voltak, itt most más alakban, jelmezben jelentek meg, ugyanakkor a lezárás mégis kissé sutára sikeredett. A mocsár ugyanis nem jelenítette meg meggyőző erővel se a rossz erkölcsök, se Rousseau buja, erotikus mocsarát. A rendezői szándék szerint talán az utóbbi lett volna a cél. Ha igen, akkor érthető úgy is a befejezés, mint konklúzió: szabadon és nyugodtan akkor és úgy élhetünk, ha megszabadulunk a látszatoktól és az önhazugságoktól. És ha nem vagyunk így más, csak béka – az is jó.

Gaetano Donizetti – Giovanni Ruffini: Don Pasquale – Erkel Színház

Szereplők: Szvétek László, Sáfár Orsolya, Káldi Kiss András, Horváth István, Beöthy-Kiss László.

Fordította: Fischer Sándor. Koreográfia: Nádasdy András. Díszlet: Szendrényi Éva. Jelmez: Németh Anikó. Vezényel: Káli Gábor. Rendezte: Káel Csaba.