Egymásra montírozott, egybenyitott, önmagukban is grandiózus életek sűrűsödnek itt egyetlen személyébe.

Közel négy évtizedes pályáját méltó gesztussal, háromnegyed év alatt a fél világon átívelő, Londontól az utolsó állomásig, Tokióig tartó búcsúturnéval zárta le Sylvie Guillem, akit a szakmai közvélekedés 2015. december 20-ig, búcsúfellépéséig a legnagyobb működő táncosnőként jegyzett. Kis híján azt írtam: balerinaként – de hol van már az idő, amikorőt kizárólag ebben a dimenzióban határozták meg! A páratlan táncos soha nem lépett fel Magyarországon.

Guillem rendhagyóan indult pályájának évtizedeibe mintha művésztársai egész regimentjének karrierje lenne besűrítve. Egymásra montírozott, egybenyitott, önmagukban is grandiózus életek sűrűsödnek itt egyetlen személyébe. Merész váltásokat láthatunk, szövetségeket, kockázatvállalást, határozottságot, példaadást és példaképpé válást. Nem csupán a friss gyász teszi, ha Guillem pályaképén végigpillantva felsejlik előttünk az örök megújuló, mágikus David Bowie alakja.
„Gimnasztikáztam, bicikliztem, úsztam, mindenki azt mondta, tornász vagyok, mert fel tudom emelni a lábam” – nyilatkozott a mindössze huszonnégy esztendős, nem sokkal korábban Londonba, a Royal Ballethez szerződött táncosnő 1989-ben, a The Timesban megjelent, hatalmas, gyönyörű portréfotójával illusztrált interjúban. A Párizsban született, tornászként indult Guillem – nem mellesleg egy gimnasztika-tanárnő lánya – tizenegy évesen lett Claude Bessynek, a Párizsi Opera táncművészének, étoile-jának tanítványa a Párizsi Opera balettiskolájában, melyet Bessy 1972-től igazgatott (ő, mint Guillem, szintén nem volt későn érő típus: a balettiskolába tízévesen került – ő volt a valaha felvett legfiatalabb növendék). Guillem szülei nem voltak különösen motiváltak lányuk táncos-képzésében, aki, úgymond, „kíváncsiságból” vágott bele a táncba. Egészen addig a pillanatig nem nagyon élvezte a balett-órákat, amíg először nézők elé állt: „színpadra lépni: akkor jött a kattanás. Kapcsolatba léptem a közönséggel. Az átlagember ezt simán exhibicionizmusnak tartaná, de én nagyon félénk voltam, és azt éreztem: az egyedüli helyzet, amikor a gyávaságom eltűnik, az az, amikor a színpadon vagyok” – fogalmazott a Times-interjúban Catherine Bennettnek.
Az Opera patinás iskolájának (melyet 1713-ban, a tánctörténetben is jelentős szerepet játszó XIV. Lajos alapított) kivételes adottságait gyorsan megcsillogtató növendéke 1981-ben, tizenhat évesen már diplomát vehetett kezébe. Miután végzett, az Opera tánckarának tagja lett, s 1983-ban pályakezdő élete legfontosabb megmérettetésére készült. Az 1964-ben alapított, minden második évben megrendezett Várnai Nemzetközi Balettverseny ma is jelentős seregszemlének számít. A hajdani vasfüggöny mögötti világ egyik legelmaradottabb, a tánc világában komolyabb helyi értéket nem képviselő országában, Bulgáriában sikerrel gründolt seregszemle alapítása után nem sokkal már az egyik legfontosabb versenynek számított az egész világ balettművészetében. Kezdeményezői, patrónusai a terület nyugati és keleti óriásainak sora volt, Galina Ulanovától Serge Lifarig – a kettéválasztott világ balettművészetének képviselői, guruk és reményteli ígéretek találkoztak itt egymással. Guillem az 1983-as verseny junior csoportjában indult (Volf Katalinnal és Balaton Reginával egy mezőnyben), s a Jurij Grigorovics elnökölte zsűri aranyéremmel jutalmazta – a fiatal táncos ezzel csatlakozott a Várnából indult nagyságok klubjához, melyben addigra olyanok kaptak helyet, mint honfi- és pályatársa, a Párizsi Opera sztárja, a szintén Bessy-növendék Patrick Dupond (1976) vagy Mihail Barisnyikov (1966).
Az 1983-as verseny csúf és igénytelen kiadványát lapozgatva sok jó előjellel nem találkozhatunk: a versenyzők névsorában Sylvie nevét elírták, személyes bemutatkozó oldalán, megejtően szép, szelídséget és érzékenységet sugárzó portréja alatt szereplő, angol nyelvű versenyprogramjából egy teljes részt kifelejtettek. A fesztivál bulletinjében közölt, kásás, sötét fotón a borzasztó nyomdai minőség dacára is lélegzetelállító szépségű pózban tündököl a junior aranyérmes, akit a kiadvány helyi szerzője „pompás adottságú, fizikumát mesterien uraló” táncosként jellemzett. A vezető francia szaklap, a Les Saisons de la Danse helyszínről tudósító munkatársa Guillem és a többi francia versenyző méltatásában megjegyezte: „Amikor mindenütt másutt felkészítik – és micsoda gonddal készítik fel! – a jelentkezőket, a Párizsi Operában egyáltalán nem könnyítették meg a dolgukat. Nagyon sok darabba beosztották őket, így azután a szokásos próbák és balettkari vizsgák mellett készültek fel a várnai szereplésre. Sőt, Claude Bessy, aki foglalkozott velük – és aki úgy volt, hogy elkíséri majd őket –, az utolsó pillanatban mégiscsak elfogadott egy előnyös amerikai szerződést.” (André-Philippe Hersin indulatos sorai a Külföldi Szemle 1984/1-es számában magyarul is olvashatók: Guillem neve a hazai sajtóban ekkor tűnik fel először.) Sylvie Guillem kitartását, elszántságát talán pont e hátrányból megült diadal alapozta meg.
A várnai győztes a forrongó változásokat megélő Párizsi Operába tért vissza. A bevett szokásrendet, háromszáz év alatt kialakult hierarchiát az új balettigazgató, az akkori világ talán legismertebb táncosa, Rudolf Nurejev kezdte nagy elszántsággal megbontani éppen. Julie Kavanagh a közelmúltban (Galamb Zoltán kiváló fordításában) magyarul is megjelent, monumentális Nurejev-életrajzában írja: „Párizsban Rudolf addigra egy egész nemzedéknyi táncost szemelt ki arra még tizenévesen, hogy az étoile-ok Plejádjába emelje. Ám ahhoz, hogy ezt elérje, felül kellett írnia az Opera egyik legrégebbi hagyományát, »la sacro-sainte hiérarchie« (»a szentséges hierarchiát«).” E struktúra (mely a világ hagyományos, nagy balettegyütteseiben, így a Magyar Nemzeti Balettben is hasonló formában létezik) legalján, a kartáncosok kasztjában, „petit rat”-ként táncoló Guillemet Nurejev tizenkilenc évesen, egyből két fokozatot átugorva első magántáncossá, majd – mindössze öt nappal később! – étoile-lá minősítette át.
Így lett a társulat valaha volt legfiatalabb csillaga. Az étoile-kinevezés legendás körülményeinek leírása egyetlen, alaposabb Guillem-portréból sem hiányzik; a táncosnő A hattyúk tava kettős főszerepét, Odette-Odiliát táncolta: a megbabonázott balettigazgató az előadás végén, a színpadon jutalmazta meg a címmel.
A fiatal tehetségeket elszántan felkaroló Nurejev tizenkét évvel korábban, éppen Párizsban, a Le Bourget repülőtéren, drámai – a francia határőrizeti szervek és a Kirov Balett társulatát felügyelő KGB-ügynökök közt kis híján tettlegességig fajuló – konfliktushelyzetben döntött, hogy a szabad világban folytatja pályáját. Izgalmas elmélyedni a két, roppant tudatosan építkező tánc-csillag életpályájában, sorra véve a hasonlóságokat. A kísérletező kedvet, a tudatos építkezést, a maximalizmust, a megfontolt választásokat, a „saját mértékre igazítást”, a személyiséget egyszerre kirajzoló és pallérozó döntések strukturált szövedékét. És nem igényel külön kommentárt az alaphelyzet: a mély nyomorba született tatár Nurejev, aki huszonévesen, emigrálása után néhány évvel már a nyugati popkultúra rajongva imádott szupersztárja volt, a világ egyik legrangosabb együttese vezető táncosává nevezi ki a párizsi, külvárosi autószerelő tizenéves lányát az ünneplő közönség színe előtt.
A nevezetes aktust követően Guillem (kit a szakmai közvélemény „női Patrick Dupond”-ként emlegetett Várna után) a mély vízbe került: néhány év leforgása alatt szinte az összes klasszikus főszerepet eltáncolhatta a világhírű színpadon, miközben – ugyancsak Nurejev jóvoltából – számtalan kortárs nagyság alkotásában is kipróbálhatta magát. Egészen addig, amíg a személyre szabott párizsi zsenikeltetőt nem érezte szűknek immár. Távozása valóságos nemzeti gyászba borította Franciaországot: Jack Lang, a legendás kultuszminiszter egyenesen a Nemzetgyűlésben szólalt meg a kérdésben.
Az ódon Párizsi Opera ebben az időben messze nem (sem) volt valamiféle poros vitrin, melyben a klasszikus repertoár kincseit őrizték elszántan. A kiváló táncos, Jacques Garnier alapította kísérleti stúdiója, az 1981-től működő GRCOP (Groupe de re-cherche chorégraphique de l’Opéra de Paris) fiatal francia és nemzetközi koreográfusok sorát fogadta és hozta helyzetbe. A stúdió munkájába egyébként a magyar közönség is bepillantást nyerhetett, hiszen a GRCOP 1985-ben, Nurejev második igazgatói évében a budapesti Interbalett programjában is fellépett (persze Guillem nélkül). Műsorán Paul Taylor Auréole, Karole Armitage Slaughter on McDougal Street (Mészárlás a McDougal úton), David Gordon Beethoven & Booth, illetve az alapító, Jacques Garnier Pas de deux című alkotásai szerepeltek. A soroltak mellett olyan fiatal francia titánok mutathatták meg oroszlánkörmeiket a jeles táncosokkal dolgozva, mint Philippe Découflé, Karine Saporta, Maguy Marin vagy Régine Chopinot, a nemzetközi progresszív élvonalból pedig Merce Cunninghamtól Lucinda Childsig, Robert Wilsontól William Forsythe-ig és az alig nagykorú Michael Clarkig hívtak meg koreográfusokat. (Magyar ésszel mindez harminc év távolából is szédítő merészségnek tűnik – hiába, hogy a felsoroltak mára az egyetemes tánctörténet élő vagy holt klasszikusai.)
A klasszika nagy főszerepei mellett Guillem Párizsban a kortárs nagyságok műveivel is megismerkedett, és egyáltalán nem csak a stúdió keretei közt. Ezek közül emelkedett ki a franciaországi bemutató idején még csak harmincas éveiben járó William Forsythe egyik főműve, a Párizsban 1988-ban (a Magyar Állami Operaházban 2000-ben) bemutatott In the middle somewhat elevated (Középre, kissé megemelve), mely végleg be is került a repertoárjába, s innen datálódik kettejük művészi szövetsége. Nurejev 1984 januárjában egy kivételes gesztussal is érzékeltette értékrendjét: vendégjátékra hívta a Martha Graham Companyt, így az lett az első külföldi tánctársulat, amely a Gyagilev-balett óta – azaz több mint hetven év után – a párizsi Opera színpadán táncolhatott.
Guillem néhány év alatt az egész világot meghódította New Yorktól a Seychelles-szigetekig. A sajtó nem győzte méltatni testének elegáns, hosszú vonalait, „nem evilági” tágságát, lírai alkatát: ikonikus fotói, melyeken könnyed eleganciával, spiccen állva emeli bokáját a füléhez, ámulatba ejtették azokat is, akiknek élőben nem volt hozzá szerencséjük. A hattyúk tava– és Giselle-alakításait szinte vallásos kultusz övezte. Guillem pedig nem egymagában, hanem egy pompás táncosokban dúskáló együttes tagjaként szikrázott, Isabelle Guérin, Manuel Legris, Eric Vu An, Laurent Hilaire társaként. Budapesten ekkoriban néhány tucatnyian ha ismerték a nevét, nevüket.
Londont 1988-ban, a Covent Garden-beli Giselle-ben, az ötvenedik születésnapját e fellépéssel ünneplő Nurejevvel az oldalán, a Royal Ballet valaha volt legfiatalabb vendégművészeként hódította meg huszonhárom évesen, hogy egy évvel később átszerződjön a brit együtteshez. „Már hónapok óta észlelni lehetett a figyelmeztető jeleket: esedékes volt a szerződés meghosszabbításának aláírása, Guillem azonban nem csupán hatalmas tiszteletdíjakat követelt, hanem olyan megegyezést, amely megengedné, hogy külföldön is fellépjen […] Rudolf [Nurejev – A szerk.] látta, hogy nem rúghatja fel a Párizsi Opera tradícióit, és annál jobban már nem kivételezhet a balerinával, mint ahogyan addig tette. […] a második csapás akkor érte Rudolfot, amikor megtudta, hogy Sylvie a Királyi Baletthez [a Royal Ballet – A szerk.] szerződik, akikkel ő maga ismertette meg a balerinát” – írja könyvében Julie Kavanagh. A kötet nem ír a harmadik csapásról, így ezt mi tesszük meg. Guillem 1989 áprilisában nem mással, mint A hattyúk tava Odette-Odiliájával, a Párizsban, Nurejev szemében étoile-rangot jelentő alakítással (igaz, a brit Anthony Dowell verziójában) debütált, Jonathan Cope partnereként, a francia iskola két lábon járó „főműveként”. Huszonhat évvel azt követően, hogy Nurejev, az orosz iskola csillaga Margot Fonteyn oldalán, a Royal Ballet újdonsült táncosaként lépett színre, Fonteynnel közösen a XX. századi tánctörténet új fejezetét nyitva meg, örök nyomot hagyva az angol balettművészeten.
A brit sajtó a nyertes rivális eksztatikus büszkeségével ünnepelt. A Guardian szerzője, Mary Clarke kritikájának címe: The 6 o’clock star (A hatórai csillag), mellyel az amerikai tánc-szlenget megidézve a káprázatos pozícióra utal, melyben a cikket illusztráló kép is ábrázolja Guillemet: álló spárgában, lábai az óramutatók hatórai függőleges állását idézik.
Vezető vendégművészként (Principal Guest Artist) Guillemnek Londonban immár nem kellett bíbelődnie szabadságfokokkal. Hatalmas mozgástere támadt, s bőven mondhatott nemet s igent. Nincs cikk, mely ne idézné a becenevet, melyet a Royal Ballet direktora, a kiváló táncos, Anthony Dowell ragasztott rá: „Mademoiselle Non” – megtesszük hát mi is, megjegyezve, hogy Guillem aktivitása messze nem szorítkozott a hárító finnyáskodásra. Rendkívüli tudatossággal szólt hozzá a társulat műsorpolitikájához, művészi súlyát latba vetve lobbizott az 1990-es évek ismertebb vagy éppen csak feltűnőben lévő alkotóinak a királyi együttesbe való meghívásáért. Közben pedig klasszikus és neoklasszikus remekek sorában ragyogott, így többek közt Kenneth MacMillan Manonjában (más partnerek mellett Solymosi Zoltánnal nyújtva pompás alakítást) és Rómeó és Júliájában, Frederick Ashton Hamupipőkéjében, Marguerite és Armand-jában, Mats Ek Carmenjében. Londoni évei során került igazán szoros munkakapcsolatba honfitársával, Maurice Béjart-ral, aki 1992-ben alkotta meg számára első művét (Sissi), s lett a ’90-es évekre Guillem a világhírű koreográfus kedvenc Bolero-táncosává. Lelkiismeretesen és „szabászollóval” alakította anyatársulatánál legendássá vált főszerepeit. Tévéfilm-sorozatot forgatott Evidentia címmel 1995-ben (melynek nyitányában roppant francia akcentussal szólal meg: „Movement is life” – a mozgás: élet). A svéd Mats Ek lett – Béjart és Forsythe mellett – harmadik legfontosabb társa, szerzője, aki első művét, egy mindössze hatperces szólót (Wet Woman [Nedves nő]) készített alakjára 1993-ban. Ezt egy káprázatos táncfilm, a Smoke (Füst) követte, melyben Guillem partnere a koreográfus kiváló balett-táncos testvére, Niklas lett. Ek készítette a táncosnő pályája utolsó szakaszának egyik leglenyűgözőbb szólóját, a Bye-t 2011-ben – a Guillemet e szerepében ábrázoló, ikonikus fotók láthatók a 6000 miles away című program plakátjain is, de erről később.

Sylvie Guillem Mats Ek Bye című koreográfiájában. Bill Cooper felvétele

A londoni évek során hazájával sem szakadtak meg kapcsolatai, nem sokkal később már ismét táncolt Párizsban, 1994-ben megkapta a Francia Becsületrendet, az elkövetkező években pedig nagyjából az összes lényeges francia elismerést. Közben dolgozott szerte a világban: 1998-ban Helsinkiben a Finn Nemzeti Balett, majd 2001-ben a milánói Scala társulata számára állította színre a Giselle-t. Ugyancsak 2001-ben ő lett a Nizsinszkij-díj első kitüntetettje.
A szakadatlanul az újdonságot kereső Guillem a negyedik ikszet betöltve sem veszített lendületéből: 2006-ban a Sadler’s Wells társult művésze (Associated Artist) lett (a Royal Balett társulatából 2007-ben távozott), s pályája utolsó évtizedében még merészebb irányokba kormányozta életét, miközben a klasszika világával sem szakított. A kortárs táncművészet olyan nagyágyúinak alkotásaiban táncolt, akik közül számosat a hazai közönség is ismer.
E körbe a nyitányban feltűnő Russell Maliphant és Akram Khan tartozik elsősorban: előbbi már 2003-ban megalkotta a táncosnő és a Michael Nunn és William Trevitt alapította George Piper Dances (későbbi nevén: Balletboyz) számára Broken Fall (Tört zuhanás) című produkcióját. Khan pedig 2006-ban hozta létre – zömmel a cseh énekesnő, Iva Bittová zenéjére – kettejük alakjára a Sadler’s Wellsben bemutatott Sacred Monsters (Szent szörnyetegek) című pompás produkcióját. A 2009-es Eonnagata című, Kelet és Nyugat világát káprázatos képekben elegyítő produkcióban ismét Maliphanttal, koreográfusával és színi partnerével, illetve a világhírű kanadai rendezővel, Robert Lepage-zsal dolgozott. Alakjára ugyancsak szólót alkotott a Budapesten is hatalmas sikerrel bemutatkozott tajvani Cloud Gate Dance Theatre koreográfusa, Lin Hwai-Min.
Az új korszakát élő Guillem négy – négy év alatt lezajlott – St. Pölten-i, ausztriai vendégjátéka során járt hozzánk földrajzilag a legközelebb. Közülük a középső kettőt volt szerencsém látni. Először, négy éve Maliphanttal közös PUSH című estjük érkezett a Festspielhausba. 2012 májusában Guillem önálló (turné)programja, a japán cunami áldozatai emlékének ajánlott 6000 miles away volt itt látható, benne három koreográfiával, melyek közül kettőben – kifejezetten számára alkotott művekben ‒ lépett fel. William Forsythe egy évvel korábban született Rearray című szikár szépségű kettősében a Párizsi Opera kiválósága, Nicholas Le Riche volt partnere. A programban természetesen helyet kapott Mats Ek korábban már tárgyalt, Bye című, egyszerre talányos és groteszk szólója is. 2015 februárjában a Lyoni Balett Forsythe-programjával érkezett az osztrák városba Guillem: a koreográfus két, immár klasszikusnak számító, egyaránt mintegy másfél évtizede született remeke (Workwithinwork; One Flat thing) fogta közre a most ismét színre került Rearray-t, melyben Guillem partnere ezúttal a daliás Le Riche-től karakterében izgalmasan és teljességgel eltérő olasz táncos, a hipszter-küllemű Massimo Murru volt.
A táncosnő pályáját lezáró, tavaly márciusban, Modenában indult, 59 állomásos turnéján (Life in progress) természetesen érintette St. Pöltent is: 2015. decemberi fellépésére immár nem maroknyi, hanem kifejezetten népes magyar csoport utazott ki, amellyel a fellépése után találkozott is. Programjába legkedvesebb koreográfusainak, Eknek (Bye), Forsythe-nak (Duo2015), Khannak (technê) és Maliphantnak (Here & After) egy-egy művét emelte be.
Daring to be scared, azaz Merni kell félni – ez volt annak az interjúnak a címe, melyet Guillem 2006-ban, az Akram Khan-féle Sacred Monsters kapcsán adott a Dancing Timesnak. A találó cím egész művészi hitvallását foglalja össze – ő maga pedig így zárja nyilatkozatát: „Sosem tudhatod, mi vár rád egy közös munkában: egy hatalmas kérdőjel lebeg az egész fölött, ami elkövetkezik. Vonzódsz valakihez, nem tudod, miért, és nem tudod, mindez hová fog vezetni, de lépned kell.”
Sylvie Guillem most elhagyta a színpadot. Itthon sosem láttuk. A munkássága keltette hullámok azonban gyűrűznek finoman tovább – azokat nem egyetlen, vízbe dobott kavics, hanem egy egész kőzápor keltette szerte a világon, Várnától Tokióig.