…az Egyesült Királyság ellenállással fogadna egy ilyen, abszolút és átfogó értékelésen nyugvó rendezvényt…

Nemrég felkérést kaptam a magyar színházi folyóirattól, hogy írjak egy cikket a nagy-britanniai Nemzeti Színházi Fesztiválról.

Ez igencsak ésszerű kérdés volt. Nagyon is segítőkészen még egy sor témát is megjelöltek, amellyel foglalkozhatom, valamint olyan kérdéseket, amelyekre a szóban forgó fesztivált bemutató cikkemben esetleg kitérnék.

Vajon a nemzeti színházi fesztivál nemcsak egy régió, hanem az egész ország legjobbként kiemelt elő-adásainak „showcase-e” lenne-e?

El tudom képzelni, hogy a cikk nagyszerű lehetett volna, ha nem adódik némi kis probléma: Nagy-Britanniában tudniillik nincs Nemzeti Színházi Fesztivál. Külön fesztiválja sincs Angliának, Skóciának, Walesnek, avagy Észak-Írországnak. Jártam külföldön, tehát pontosan tudom, miféle fesztiválra gondoltak a SZÍNHÁZ szerkesztői: olyasmire, mint a németországi Theatertreffen, a Varsói Színházi Találkozó Lengyelországban, a svédországi Teaterbiennale stb. Miért nincs hát ilyen fesztiválunk Nagy-Britanniában?

A legkínálkozóbb válasz a következő: ami a szerződéseket és a társulatokat illeti, a brit színházak struktúrája jóformán mindenben különbözik az európai kontinens fent említett műhelyeiétől. Úgy tűnik, Európában mindenütt másutt a színházaknak állandó társulatuk van, amelynek tagjait legalább egy évre szerződtetik, továbbá a produkciókat repertoárszerűen játsszák. Nagy-Britanniában a társulatokat, nagyon kevés kivétellel, darabról darabra állítják össze. Próbálnak, x hétig játsszák az előadást, és aztán feloszlanak. Logisztikai és gazdasági rémálom lenne, ha bármikor, bármelyik nagy-britanniai városban megpróbálnák összegyűjteni az előző évad tíz művészileg legsikerültebb produkcióját.

Ezen túlmenően felmerül az országban uralkodó gazdasági-ideológiai kultúra kérdése is. Az angliai ember (és egyszersmind az amerikai is, lévén hogy a jelek szerint gazdaságpolitikánkat ez idő szerint az Egyesült Államoktól örököljük „vissza”) csak külföldön jártában fogja fel, milyen mélyen gyökerezik még „művészeti” kultúránk is a neoliberális kapitalizmusban. Ha létezik Nagy-Britanniában egyenértékű megfelelője a nemzeti színházi fesztiválnak, akkor úgy gondolom, a West Endre való átköltöztetést („West End transfer”) nevezhetjük így. Ez a maga legpozitívabb megfogalmazásában a következőket jelenti: ha egy elő-adás kiemelkedő népszerűséget ért el egy kisebb színházban, amely csak kis összegű állami támogatásban részesül (valamennyi brit színház a maga költségvetésének jelentős részét vállalati szponzorálásból és privát adományokból fedezi), akkor átviszik egy nagyobb, magántulajdonban lévő színházba, ahol gyakran jóval magasabb helyárakat szabnak. Ezek a West End-i transzferek a maguk eredeti formájában általában tizenkét héten át vannak műsoron (mert ebben az esetben sem könnyű az eredeti szereplőket elköteleződésre bírni, lévén hogy korábbi filmes vagy televíziós megállapodások tarthatják vissza őket), bár időnként előfordulnak másod- és harmadszereposztások is. A West End-i transzfer a maga legjobb színvonalán művészi kiválóság és közönségsiker találkozását jelentheti. E pályaív következő állomása az átköltöztetés a Broadwayre, ahol, mint arról értesültem, a jegyárak még magasabbak (a King Charles The Almeida előadásán ugyanaz a hely, amelyért az előbemutatókon 9 fontot [12 eurót] kérnek, a Broadwayn péntek este 239,25 dollárba [156 fontba, azaz 211 euróba] kerülhet).

Mindezen túlmenően az a benyomásom – és ezt talán tükrözik a más nemzeti fesztiválokon zajló viták is –, hogy az Egyesült Királyság ellenállással fogadna egy ilyen, abszolút és átfogó értékelésen nyugvó rendezvényt; és ha Londonban tartanák, még többen zsörtölődnének. (Ha pedig Londonon kívül, az lenne a baj.) És egyáltalán nem jönne létre egyetértés a műsort illetően sem. Mindent egybevetve, tekintettel az Egyesült Királyság színházának jelen szétesett és nyomorúságos állapotára, azt hiszem, ezt a kísértést szerencsésen megúsztuk.

Fordította: Szántó Judit