…a művészek többnyire igyekeznek kerülni még a befolyásolás látszatát is. Inkább teret próbálnak az elme számára, hogy az félre tudja tenni a befolyásoló tényezőket.

Sosem láttam egérfogót zenélni. Sosem láttam a sötétet, sem a fényt. Sötét és fény ezúttal sem fedi föl magát, színek mögé rejtőzik. De a „kisállatcsapda” igenis dobrobottá avanzsál az ausztrál koreográfus, Antony Hamilton társaságában. A Trafóban bemutatott Black Project 1 és MEETING kapcsán arról is beszélgettünk, meddig érhet a művész keze.

– Ha mi, nézők nem tapsolunk az est végén, akkor talán abba sem hagyják a „muzsikálást” azok a helyes, egérfogóból lett, ceruza-„dobverővel” fölszerelkezett zenerobotok? Ki a főnök? Az ember vagy a gép?

Antony Hamilton és Alisdair Macindoe a Meetingben (Trafó)

– A MEETING nézői gyakran azt gondolják, hogy valamilyen módon én és Alisdair, a társam irányítjuk őket, pedig ez nem így van. Mind a hatvannégyen egy előre rögzített kompozíció szerint működnek, láthatatlanul kapcsolódnak az őket vezérlő számítógéphez. Rengeteget próbáltunk, hogy időben olyan közel vigyük a saját mozgásunkat a robotokéhoz, amennyire csak lehetséges. Az egyetlen dolog, ami nem kiszámítható, az, ha a robotok rosszul vannak behangolva. Ezek a szerzetek igazán aranyosak, olyan keményen dolgoznak. Azt hiszem, a közönség elsősorban ezért gondolja, hogy tapssal, bármi mással irányíthatóak. Ezzel szemben mi, akik minden idegszálunkkal arra koncentrálunk, amit csinálunk, egyszeriben gépszerűnek tűnünk, vesztünk az emberi mivoltunkból. Szeretem ezt a játékot, mely felveti a kérdést: kivel is érzünk együtt? A gépekkel vagy az emberrel?

– Ha már MEETING: hogy találtak egymásra Alisdair Macindoe-val?

– Évekkel ezelőtt már volt alkalmunk együtt dolgozni, akkoriban Alisdair táncosként szerepelt általam készített koreográfiákban. A hangok, a hangszerépítés iránti vonzalmát csak később fedeztem fel. Eljártam hozzá bütykölgetni. Régi elektronikus berendezéseket szedtünk szét, s építettünk belőlük új zeneszerszámokat. Elképesztő dolgok kerültek ki a kezei közül! Valamivel később elhatároztuk, hogy létrehozunk egy hangkompozíciót. Nem volt ez ismeretlen terület a számára, hisz készített már hangkompozíciókat/felvételeket mások számára is, de első ízben történt, hogy élő hanggal kellett dolgoznia.

– Mindketten Melbourne-ből érkeztek. Hogyan jellemezné a kortárstánc-életet arrafelé?

– Mivel Ausztrália hatalmas, külön érdemes tárgyalni azokat a helyeket, ahol a kortárs tánc koncentráltan van jelen. Ilyen Melbourne, Sydney és Adelaide. Melbourne nagyon aktív, mondhatni, a kortárs ausztrál tánc centruma. Rengeteg ember dolgozik ezen a területen, sok a független munka, itt születik a legtöbb előadás. Van három-négy nagyobb szervezet/társulat, mely támogatólag lép fel a szakma egészét illetően. Ilyen társulat a Chunky Move és a Lucy Guerin Inc, melyek platformot teremtenek a művészek számára, hogy előadásokat hozhassanak létre, illetve hogy bemutathassák azokat. Létezik egy Dancehouse-nak nevezett független tánchelyszín, mely remek nemzetközi és helyi munkákat mutat be. További fontos intézmény az Arts House, mely kurátori megközelítését illetően az itteni Trafónak felel meg. Vibrálóan életteli a táncszakma Melbourne-ben. Az emberek komolyan veszik magukat, számukra ez munka, nem szórakozás. De tényleg. Gyakran úgy érzem, általam akaratlanul is némi humor csempésződik a szakmával folytatott párbeszédbe. Ugyan mások munkáiban is tetten érhető a humor, de az többnyire ironikus felhangú. Jómagam szintén komolyan veszem a munkát, rengeteg energiát és szenvedélyt teszek bele, mindemellett teret engedek a humor megjelenésének azáltal, hogy nem titkolom: az előadó kiszolgáltatott önnön tökéletlenségének. Úgy kell ezt elképzelni, mint valamiféle fizikai stand up comedyt. A humor azáltal van jelen, hogy valaki a maga puszta önvalójában, tökéletlenségében jelenik meg a színen, s ez a megmutatkozás vicces és egyben nyugtalanító.

Schiller Kata felvételei

– Vagyis ezek az előadások egészen más módon akarják kibillenteni a nézőt, mint pléldául Gideon Obarzanek és a Chunky Move nemegyszer szatirikus humorú, brutális opusai. Mi jelent motivációt az ön számára?

– Igyekszem minden projektet olyan kísérleti tereppé alakítani a magam számára, ahol új felismeréshez juthatok. A munka többnyire valamiféle fizikai felvetéssel vagy szituációval veszi kezdetét. A MEETING alapja például egy „technikai gyakorlat”. Látni akartuk, meddig tudunk eljutni a mozgásötletek minél összetettebbé, komplexebbé formálásában, illetve hogy meddig bonyolíthatjuk a mozgás időzítését a magunk számára, hogy a mozdulat még kivitelezhető legyen. A néző ezáltal egyfajta fizikai kihívásnak lesz tanúja, miközben nem kizárt, hogy a gyakorlat nem sikerül, hogy elhibázzuk. Érdekel a kudarc lehetősége, mert feszültséget szül. Máskor inkább a környezet foglalkoztat, a tér, s ahogy abban létezünk. A soron következő munka például egy mozgó pódiumra épít. Itt a test helyzete válik vizsgálat tárgyává, vagyis hogy hogyan reagál a test egy effajta szituációra. Ilyenkor az történik – anélkül, hogy akarnám, tervezném –, hogy magától fölsejlik egyfajta narratíva vagy téma. A fizikai szinten történő munka ugyanis képeket szül.

– A másik, a Trafóban bemutatott koreográfia már a nevében utal erre a képiségre. Pontosabban a kép-telenségre. Miért lett fekete a Black projekt 1?

– Egy korábbi darabom, a Blazeblue oneline mind színek, mind dizájn tekintetében szivárványos. Az volt a célkitűzésünk, hogy a darab során minden tevékenység, akció, minden, amit a test tesz, valamilyen vizuális nyomot hagyjon maga után. Minden jelenet más-más módon kreál egy imidzset a mozgás terét kijelölő fehér vásznon, mely a darab végére tarkává válik. Az így létrejövő vizuális művészeti alkotás stílusát tekintve a streetkultúrát, a hip-hop és a graffiti világát idézi meg. Ezt követően akartam csinálni egy olyan darabot, melyben hasznosulnak a Blazeblue oneline térátalakításra vonatkozó vizuális ötletei, de amelyből kizárok minden lehetséges összefüggést és tartalmat. Tudom, a kontextus teljes kizárása képtelenség, de a vizuális referenciák megszüntethetők, amennyiben minden fekete. Minden. Az igazság az, hogy a színpad inkább fekete-fehérnek tűnik, semmint feketének, a szürke tónusok pedig eleve a fekete-fehér filmeket idézik. Az első tíz perc után megjelenő fehér vonal vakítóan fényes. Szeretem a fénynek ezt a fennhatóságát…

A munkámban a referenciák egyrészt az én személyes történetemből jönnek, másrészt a nézőéből. Fontos, hogy sosem akarom túlságosan erős tartalmi összefüggésrendszerbe illeszteni a munkáimat, szeretném megtartani a sokféle értelmezhetőséget, a nyitottságot. Csak képeket adok. Bizonyos szempontból egyszerűsítem a néző számára az utazást.

– Hol kezdődik Antony Hamilton utazása?

– Sydneyben születtem, héttől húszéves koromig balettet tanultam. Jó voltam benne, de egészen mélyen mégsem érintett meg.

– Nem akart Anyegin lenni?

– Akartam volna… De a balett mellett már kezdettől fogva foglalkoztam breaktánccal, hip-hoppal is. A nyolcvanas évek Ausztráliájában felnőni, Michael Jackson és a breaktánc hatása alatt – meghatározó élmény. Minden tekintetben normális ausztrál kölyök voltam. Az említett két, egészen különböző stílus vagy műfaj olyannyira részemmé vált, hogy felvételiztem az Ausztrál Balettiskolába (Australian Ballet School), mivel azonban nem vettek fel, egy kortárstánc-iskolában folytattam a tanulmányaimat, Perthben (West Australian Academy of Performing Arts). Perth valószínűleg a világ legelzártabb helye. Szerencsésnek érzem magam, amiért oda kerültem, máskülönben nyilván nem gondolkodtam volna el olyan kérdéseken, melyek a jelenlegi munkáim alapját képezik.

Schiller Kata felvételei

Három ott töltött év után tettem egy hat hónapos kitérőt New Yorkba (State University of New York) 1998-ban, és mikor visszatértem – be sem fejezve a kurzust –, elmentem az Australian Dance Theater meghallgatására. Akkortájt Meryl Tankard vezette, s noha sikerre vitte a társulatot a nemzetközi színtéren, a társulat vezetősége elküldte őt. Azt szerették volna, ha a társulat többet turnézik Adelaide régiójában. Garry Stewart vette át a vezetést. Mivel a táncosok Meryllel tartottak, tíz hely ürült meg egyszerre, ami igen szokatlan egy társulat életében. Nekem s az akkor végzős táncosoknak ez hihetetlenül nagy lehetőség volt. Ilyen csak egyszer adatik az életben. Otthagytam az egyetemet és mentem. Garryt a legkülönfélébb műfajok – balett, break, akrobatika – egybefonása érdekelte, s erősen használta a táncosok képességeit, keményen igénybe vette a testünket. Ez nem az a fajta fizikai munka, melynek intenzitása az év minden napján kibírható. Egy elit atléta a versenyre összpontosít, van pihenőideje. Nekünk nem volt. Három remek évet töltöttem ott, de aztán Melbourne-be költöztem, mert ahogy mondani szokás, hajtott tovább a viszketegség. Sokan mondták, hogy nem vagyok normális, három év nem ad elég gyakorlatot. Azonban Melbourne hívott engem, éreztem, hogy nagyszerű, izgalmas dolgok történnek arrafelé. Ekkor még csak öt éve működött a Chunky Move, nagyon fiatal társulatnak számított, de rendkívüli dolgokat csináltak. Szerettem volna Gideon Obarzanekkal dolgozni.

– A Chunky Move-val s a Lucy Guerin Inckel folytatott munka után pár éve mégis az önállósodás mellett döntött.

– A saját munkáimra akartam fókuszálni ahelyett, hogy minden időmet a mások projektjeiben való szereplés tölti ki. Elmondható, hogy néhány munka rendkívül igényli a személyiségedet, a személyes megközelítésmódot, más munkák meg egyáltalán nem, mert specifikusabbak annál, s mert előírják, hogyan kell mozognod, mit kell tenned. őszintén szólva jobban szeretem ez utóbbiakat, melyekben az adott koreográfus elképzeléseit kellett követnem, s nem kellett hozzátennem a magamét. Mindig is úgy éreztem, hogy az ötleteket szívesebben tartogatom saját koreográfiáim számára.

– Hogyan, mi alapján választja ki a táncosait? Mi a fontos, a technika vagy a személyiség?

– Ez ténylegesen a projekttől függ, s mindig változó. Először is, nem lehet folyamatosan dolgozni, mert nem valami nagy az az összeg, mely a támogatásokból nyerhető. Másrészt a káosz lehetőségével mindig számolni kell. Előfordulhat, hogy olyan emberek kerülnek a projektbe, akikkel még sosem dolgoztál az-előtt. Lehet, hogy nincs akkora gyakorlatuk, mint amekkorát elvárnál egy adott munkához. Ilyenkor az történik, hogy a meglévő képességekhez kell formálnom a munkát. Tudom, szörnyen hangzik, de élvezem ezt a helyzetet. Egy kicsit olyan ez, mint mikor durva eszközökkel kell dolgoznod. Ez egy kicsit csorba, az egy kicsit régi, s így az eredmény maga is egy kicsit tökéletlen, befejezetlen. A tánc hosszú ideig megszállottan kereste a tökéletes testet, sokáig én is megszállottja voltam ennek az utópiának, de mára messze távolodtam tőle. A mostani munkáim egyfajta antitézist fogalmaznak meg. Kedvelem a lazán, durván megmunkált dolgokat.

– Mi a helyzet az ausztrál bennszülött hagyományokkal? A kérdést a MEETING doboló robotjainak szinte primitív zenei egyszerűsége juttatja eszembe… Él önben valami kapcsolódás ehhez a kultúrához?

– Tudatosan biztosan nem. Talán a tudatalatti ily módon dolgozta föl azt, amiben benne élek, ami körülvesz. De mi számít mára helyi hagyománynak? Még a nyelv is egyre marginalizálódik. őrület, hogy mindenki beszél angolul. Úgy érzem, talán az én generációm az utolsó, amelynek még van helyi identitása. Egyre jellemzőbb, hogy már csak nemzetközi identitásról beszélhetünk, mivel mindannyian, akik ezen a bolygón élünk, ugyanazokhoz az információkhoz férünk hozzá.

– Ez ijesztő?

– Igen. Nem szeretem ezt, mert… nem is tudom. Részvéttel töltenek el az identitásukat vesztett helyek, de… talán ez a folyamat jót tesz a kapcsolatoknak.

– Jót tesz?

– Nem tudom. Nehéz ezt etikai szempontból megítélni. Ez van. Megfigyeled, ahogy végbemegy.

– Lehet befolyásolni azt, ami történik?

– Talán egy icipicit. Néhány ember szerint csakis az előtted álló személyre lehetsz befolyással, hogy a dolgokat csak ilyen módon lehet megváltoztatni. Mások meg úgy érzik, tömegekre tudnak hatni. Nem tudom… Azt gondolom, művészként van némi lehetőséged, de a művészek többnyire igyekeznek kerülni még a befolyásolás látszatát is. Inkább teret próbálnak nyitni az elme számára, hogy az félre tudja tenni a befolyásoló tényezőket.

– Folytatva a korábbi metaforát: hol tart jelenleg az útján?

– Igen érdekes helyen, merthogy van otthon három pici gyerekem. ők egészen máshová teszik az életemben a hangsúlyokat. Most sokkal többször gondolok arra, hogy inkább otthon lennék. Az élet furfangja, hogy épp most kezd egyre érdekesebbé válni az a munka, amibe öt évvel ezelőtt belekezdtem. Számomra manapság az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy megtaláljam a család és a személyes érdeklődés, a munka közti egyensúlyt.

– Meg tudná mondani, mire büszke? Elsősorban nem díjakra gondolok.

– Mivel nem követtem a hagyományos utakat, büszke vagyok arra, hogy mindvégig bíztam magamban, anélkül hogy tudtam volna, milyen fogadtatásra talál a munkám, mert az egyik legnagyobb kihívás az ember számára túltenni magát az elbizonytalanító kérdésen: megéri ezt csinálni vagy sem?

Az interjút készítette: Szoboszlai Annamária