Az ide meghívott művészek mindenkor a színházművészet legkorszerűbb alkotóinak számítanak.

A Német Szövetségi Köztársaságnak nincs nemzeti jellegű színházi fesztiválja. Ez az ország szövetségi felépítésével függ össze. Valaha ez az ország számos kis államból összetett nyelvi és kulturális tér volt, és a német nemzeti állam csak 1871-ben jött létre. Igaz, az egyes kis államok és fejedelemségek már e dátum előtt is saját udvari vagy állami színházakat tartottak fenn, és ha 1900 körül Berlin fontos színházi központtá emelkedett is, Németország szövetségi történelme tovább él színházi életének decentralizált sokrétűségében. A szövetségi kormányban nincs külön kulturális minisztérium, létezik viszont az „egyes államok kulturális fennhatósága”, amelyet az alkotmány is kinyilvánít. Kulturális miniszterek ezért csak a mindenkori szövetségi államok kormányaiban találhatók.

Németországban tehát nemzeti jellegű színházi fesztivál nem létezik – létezik azonban a Berlini Színházi Találkozó. Ezt a rendkívül értékes fesztivált minden év májusában rendezik meg Berlinben, és a német nyelvű színjátszás legjava teljesítményeinek elismert szemléje. Az ide meghívott művészek mindenkor a színházművészet legkorszerűbb alkotóinak számítanak. Az utánpótlás ifjabb rendezői – férfiak és nők – számára a Színházi Találkozóra kapott meghívás általában nagy előrelépést jelent pályájukon: aki feljut a kiválasztottak Olümposzára, befutottnak érezheti magát. A Színházi Találkozó kontextusában mindig színdarabvásárra is sor kerül. Színpadi felolvasás formájában hosszú időn át mutatták be sokat ígérő új drámaírók még sehol sem játszott műveit. Időközben azonban számot vetettek azzal a fejleménnyel, hogy a színházi est immár nem alapul szükségszerűen valamilyen színházi szövegen, és a drámavásárt átalakították egyfajta projekt-laboratóriummá, ahol új színházi nyelveket és formátumokat lehet kipróbálni. A Színházi Találkozóval párhuzamosan létrehoznak egy campust is, ahol workshopok és viták keretében a világ minden tájáról érkezett fiatal színházi alkotók cserélhetnek eszmét a színház esztétikai kérdéseiről.

Hogyan kerül fel valamely színházi produkció a találkozó kínálatának Olümposzára? A válogatótestület a német nyelvterület – tehát nemcsak a Német Szövetségi Köztársaság, hanem egyszersmind Ausztria és a német nyelvű Svájc – egy adott évadának előadásai közül mindenkor tíz szövegen alapuló színházi produkciót választ ki, és ezeket meghívja Berlinbe, a Színházi Találkozóra. A válogatótestület német, osztrák és svájci színikritikusokból áll. A meghívásra pályázó előadások kiválasztásának kritériuma, hogy a „figyelemre méltó” jelzővel illessék őket. Ez azt jelenti, hogy a munkának a válogató nézete szerint valamilyen módon iránymutató, művészileg újszerű potenciállal kell rendelkeznie. Legalábbis ez az elmélet. A gyakorlatban a városi és állami színházak olyan művekkel jelennek meg, amelyek a klasszikus reprezentációs színházat képviselik; a független társulatok performatív vagy posztdramatikus munkái csak néhány év óta szerepelnek a válogatásban. Mivel azonban a Színházi Találkozó a közönség elöregedésében szenved, és új színházi formákkal és formátumokkal próbál kapcsolatot találni egy fiatalabb, médiumok által szocializált és mindinkább multikulturális jellegű publikumhoz, fontos átértékelési folyamat vette kezdetét.

Minthogy a Színházi Találkozó kulturális „presztízs-projekt”, a berlini és a szövetségi politika részéről nemcsak anyagi, hanem politikai támogatást is élvez. Bár válságok újra meg újra jelentkeztek, igazi veszély a találkozót soha nem fenyegette. A színházrajongó berlini törzsközönség mindmáig fenntartja a fesztivált, amely a teljes német nyelvterületről is számos színházi embert és kritikust vonz Berlinbe; ekként a rendezvény rendkívül színvonalas szakmai találkozóvá is válik. Hasonlóképpen vonzza a nemzetközi színházcsinálókat és a fesztiválok kurátorait is, akik a találkozó három hete alatt sűrítetten tájékozódhatnak a színházművészet aktuális helyzetéről.

A Színházi Találkozót Nyugat-Berlinben hozták létre 1964-ben, tehát néhány évvel a fal felépítése után. A város fontos színházai, Bertolt Brecht Berliner Ensemble-ja és a Deutsches Theater a város keleti részében működtek. A találkozóval Nyugat-Berlin kulturális téren is „a Nyugat kirakataként” akart érvényesülni. Az 1989. évi nagy fordulat után egy ideig úgy látszott, hogy a rendezvény túlélte magát. Azóta azonban már senki sem kételkedik jelentőségében, hacsak nem kételkedik magának a színháznak mint a társadalom tükrének és formájának ma is fennálló, alapvető jelentőségében. Ugyanis éppen erről a szerepről vitatkoznak jelenleg Németországban rendkívül hevesen.

Fordította: Szántó Judit