A fesztivál hagyományosan komoly pozíciója abból a tényből fakad, hogy Varsóban szervezik, és kezdetektől fogva az ottani színházi közeg számára állítják össze, hogy a főváros véleményformáló közösségei (kritikusok, újságírók, kiválóságok) megismerjék a kortárs lengyel színház trendjeit.

1959-től rendeznek évente ismétlődő színházi fesztiválokat Lengyelországban. A hatvanas években már tízre nőtt a számuk, a kilencvenes évek elején pedig már harmincra. Az utóbbi huszonöt évben ugrásszerűen gyarapodtak. A 2013/2014-es évadban Lengyelországban 429 különböző jellegű színházi fesztivál létezett (csak az 2008/2009-es szezon óta 85 új jött létre), köztük 122 nemzetközi, 101 drámai színházi fesztivál, ezek egyharmada verseny jellegű.

A nagyszámú színházi seregszemlében egy kisebb csoportot alkotnak a legnagyobb jelentőségű események – közéjük kell számítanunk az 1965-ben indult Varsói Színházi Találkozót, amelyet a Városháza Kulturális Osztálya hozott létre. A fesztivált kétszer is felfüggesztették, majd újra indították. Első, legendás korszaka 1965–1981 közé esett, amikor ez volt a legizgalmasabb nem fővárosi előadások legfontosabb szemléje. A Varsói Színházi Találkozón soha nem osztottak díjakat, de komoly kitüntetésnek számított, ha egy darab részt vehetett rajta. Jerzy Jarocki, Andrzej Wajda, Stanisław Hebanowski, Kazimierz Dejmek, Henryk Tomaszewski produkciói gyakori vendégei voltak a varsói találkozóknak. Azokban az időkben a Művészeti Bizottság tagjai egész évben járták az országot, megnézték a legérdekesebb előadásokat, de a végleges programot Mieczysław Marszycki, a fesztiválnak hagyományosan otthont adó Varsói Drámai Színház (Teatr Dramatyczny) adminisztrációs igazgatója tárgyalta végig és állította össze – 1965 és 2000 között ő volt a fesztivál szervezője. Az 1981 utáni lengyelországi politikai viharok egyik következményeként felfüggesztették a találkozót, és csak 1987-ben indulhatott újra, a korábbi időszakhoz hasonló alapelvek szerint. 2000-ben a város lemondott az eseménysorozat megrendezéséről a Nemzetközi Színházi Fesztivál javára, amelyen a világ legérdekesebb előadásait mutatták be. Erre azonban mindössze négy alkalommal kerülhetett sor.

A 2008 tavaszán ismét elindított Varsói Színházi Találkozó szervezését a Maciej Nowak irányítása alatt működő varsói Zbigniew Raszewski Színházi Intézet vette át, és elsősorban Varsó Főváros Polgármesteri Hivatala finanszírozta. Az új lendületet nyert fesztivál kulturális szenzációvá vált, Nowak első két programsorozata egyaránt művészi és médiasiker volt. A fő program – vagyis az utolsó szezon terméséből kiválasztott lengyel előadások – mellett volt egy tematikus szál is: az ún. „figyelemre méltó” színházak monografikus bemutatása (a białystoki Teatr Lalek bábszínházé és a wałbrzychi Teatr Dramatyczny drámai színházé), 2009-től pedig gyerekeknek készült produkciókat is beemeltek a programba.

Az összes előadásra azonnal elfogytak a jegyek. A végső programot Nowak állította össze. Amint azt Magdalena Raszewska, a fesztiválról írt monográfia szerzője megjegyezte, a Varsói Színházi Találkozó Nowak által meghatározott modellje azon alapult, hogy „azonos időben és helyen kínáltak tíz-egynéhány esztétikai, művészi, eszmei tekintetben teljesen különböző bemutatót, amelyeket alkotóik a saját maguk és lelkes híveik ízlésének megfelelően hoztak létre”. Röviden szólva: azt vetette a lengyel színház kortárs alkotóinak szemére, hogy túl sokat foglalkoznak önmagukkal, s kötelezővé tett trendek szerint alkotják meg előadásikat.

A 2010-es fesztivált az elnöki repülőgép szmolenszki katasztrófája miatt nem tartották meg, ami kihívta a baloldali művészek tiltakozását. 2012-ben a Városháza a szervező leváltásáról döntött, állítólag azért, mert a fesztiválon bemutatták Monika Strzępka és Paweł Demirski Szivárványos tribün 2012 című darabját, amely görbe tükörben láttatta a polgármestert, Hanna Gronkiewicz-Waltzot. A hatalom közvetlenül az eseménysorozat előtt jelentette be, hogy meneszti Maciej Nowakot az igazgatói funkcióból, továbbá elveszi az Intézettől a fesztivál szervezését – ami aztán oda vezetett, hogy a találkozó előadásai a hatalom kultúrpolitikája elleni harc legfőbb színterévé váltak, a következő jelszóval: „A színház nem áru, a néző nem vásárló” (lásd erről a SZÍNHÁZ 2012. júniusi számában Tompa Andrea írását).

A Városháza a fesztivál szervezését újra a Drámai Színházra bízta, amelyet 2012 óta Tadeusz Słobodzianek, többek között A mi osztályunk című dráma szerzője vezetett. Słobodzianek igazgatói kinevezése (ezzel párhuzamosan a Teatr Dramatyczny és a 2010-ig általa vezetett Teatr na Wolival való összevonása) a színházi közeg hisztérikus reakcióit és rosszindulatú kommentárjait váltotta ki, a komplexumot gúnyosan „Sloboplexnek” titulálták. Azt a rémhírt terjesztették, hogy az új vezető a fesztivált konzervatív, érdektelen eseménnyé zülleszti, a korábban favorizált alkotók helyett pedig a középszerű színházi embereket protezsálja.

A harmadik fesztivál után világossá vált, hogy semmi ilyesmi nem történt, bár kétségkívül alábbhagyott az esemény körül a médiazsivaj. (Többek között azért, mert Maciej Nowaknak remek publicitása van, függetlenül attól, hogy épp mit csinál.) Valójában ugyanazoknak az alkotóknak – Jan Klata, Michał Zadara, Monika Strzępka, Paweł Demirski, Ewelina Marciniak, Krzysztof Garbaczewski – a neve forog, mint korábban. A programban változatlanul a negyven alatti rendezők dominálnak. Ez sokat elmond a lengyel színház helyzetéről és arról, hogy látványosan hiányzik egy nemzedék a palettáról (meg kell említeni, hogy a kiváló ötvenesek, Warlikowski, Jarzyna és Cieplak Varsóban dolgoznak).

Słobodzianek igazgató úgy döntött, hogy mind a fő, mind a „kis” fesztivál programjának összeállítását kurátorokra bízza: 2013-ban Jacek Rakowiecki újságíróra, valamint Marek Waszkiel bábszínházzal foglalkozó teatrológusra. 2014 óta a „nagy” fesztivál kurátora a Polityka című fontos liberális véleményformáló hetilap kulturális újságírója, Zdzisław Pietrasik, a „kicsié” pedig a kiváló bábszínházi rendező, Janusz Ryl-Krystianowski. Ahogy a szervezők írják: „A Varsói Színházi Találkozó fő célja – tradíciójának megfelelően –, hogy bemutassa a szélesebb közönségnek az adott évad leghíresebb, legtöbbet vitatott, legérdekesebb előadásait az egész országból.” A fesztivál szerzői jellege nem jelenti azt, hogy az előadásokat egy közös – tematikai vagy formális – szempont szerint válogatnák.

Az utolsó két (sorrendben a harmincnegyedik és harmincötödik) találkozó több mint százszázalékos látogatottság mellett zajlott. A jegyek azonnal elfogynak. A fesztivál költségvetése 2015-ben 2,19 millió złoty volt (160 millió forint), ebből 1,5 milliót a Polgármesteri Hivatal, 250 ezret a Nemzeti Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium biztosít. Az utolsó két találkozón nyolc-nyolc előadást, a „kis” program keretében pedig hat, illetve nyolc produkciót mutattak be. Az eseményen külföldi kritikusok és külföldi fesztiválok képviselői is részt vesznek – de a találkozónak nincs lengyel showcase jellege.

A fesztivál hagyományosan komoly pozíciója abból a tényből fakad, hogy Varsóban szervezik, és kezdetektől fogva az ottani színházi közeg számára állítják össze, hogy a főváros véleményformáló közösségei (kritikusok, újságírók, kiválóságok) megismerjék a kortárs lengyel színház trendjeit. A Varsói Színházi Találkozó annyiban is különleges a lengyel színházi térképen, hogy valójában nincs konkurenciája (a többi fontos szemle vagy nemzetközi, ahol a dolog természeténél fogva korlátozott a lengyel előadások reprezentációja, vagy pedig meghatározott tematikai vagy formai kritériumok alapján szervezik.)

Legfeljebb a krakkói Boska Komedia Nemzetközi Színházi Fesztivál jelenthet konkurenciát, amelyet nyolcadik alkalommal fognak megrendezni 2015 decemberében (ugyanabban az évben indult, mint amikor újjáéledt a Varsói Színházi Találkozó). A lengyel showcase jellegű eseményen a lengyel előadások az Inferno programban versenyeznek egymással, és nemzetközi zsűri bírálja el őket.

Mindkét rendezvényt egy-egy markáns személyiség alakította ki – a meghatározó kritérium pedig az ő ízlésük. Egyik fesztivál sem idegenkedik a modern esztétikai megoldásoktól – lényegében a kortárs trendeket mutatják be. Az számít, ami modern, kísérleti, elkötelezett (vagy legalább ilyen benyomást kelt). „Formálisan hagyományos” előadásból kevés van – mert az ilyen színházi munka nem vonzza a figyelmet. A kritika szemében a Varsói Színházi Találkozó vagy a Boska Komedia reprezentatívnak számít. Számos alkotóéban és színházigazgatóéban már nem, mivel valóban a „modernségre” helyezik a hangsúlyt, és a műhelymunkát, a lelkiismeretességet, a klasszikus formát már nem értékelik. A kulturális politika (vagy inkább a hivatalnokok) számára ezek a fesztiválok a következő szezonok legerősebb neveinek tőzsdéjeként működnek.

És a közönség? A találkozó nézettsége megingathatatlanul jó – az igazgató leváltása ezen nem változtatott. A nézőknek szükségük van az ilyen szemlékre, függetlenül attól, hogy kísérleti vagy egy kicsit inkább klasszikus jellegűek; számukra az esemény seregszemle-jellege a fontos. Persze néha felfedeznek egy új, különleges színházat, néha pedig „lábbal szavaznak”, és megerősítik, hogy egyes előadásokat bizony a média fújt fel.

Fordította: Éles Márta