Krisztik Csaba. Schiller Kata felvétele

Nem véletlen, hogy a Bevezetés a pokolba címet adta Keresztury Tibor annak a beszélgetésnek, mely a Trafóban honos szokás szerint kísér minden bemutatót. Keresztury, aki Tar írásaiból és a saját tárcanovelláiból „írta össze” A te országod című darabot, nem csupán a rendszerváltás poklába vezette be a kávézóban összegyűlt érdeklődőket, hanem Tar saját, külön bejáratú infernójába is: az ügynöki múltba, a lelepleződésbe, az ezt követő vergődésbe, egzisztenciális kiszolgáltatottságba, aminek az író halála vetett véget, immár tíz éve.

Keresztury többször hangsúlyozta, szerinte az életmű esztétikai értékéből mit sem von le az a tény, hogy Tar ügynök volt, és nagyon jó, hogy ezt kimondta. Már csak azért is, mert az írónak valóságos reneszánszáról beszélhetünk manapság: szövegei filmek, színdarabok alapanyagául szolgálnak, a róla való beszéd pedig át-átcsap a kultikus regiszterbe. Ez a megélénkült érdeklődés aligha független országunk aktuális állapotától, mely az irodalomban és a társművészetekben is ráirányította a figyelmet a szegénységre, a kiszolgáltatottságra, a társadalmi felelősség és a szolidaritás fontosságára.

Meg aztán Tar Sándor remek szerző, véleményem szerint egyike a legnagyobbaknak az elmúlt évszázadból. Igaz, borzadály futkos az emberen olykor, de ennyi humorral, ennyire könnyedén, hideglelősen és rafináltan egyszerű nyelven nem tud más írni ennek az országnak az alfeléről és erről a korról. Úgy tűnik, Horváth Csaba, a darab rendezője sem tud szabadulni Tartól, hiszen már a második előadást viszi színre az ő szövegeiből; az első a tavaly, a Forte Társulat és a SZFE közös produkciója, A mi utcánk volt az Ódry Színpadon.

Keresztury, az életmű alapos ismerője a magyar novellairodalom legerősebb darabjai közé tartozó, egyetlen Tar-válogatásból sem hiányzó elbeszéléseket – Csóka, Vízipók, Lassú teher, A te országod – dolgozott össze. Külön novellákból egy, a színpadon is megálló egészet létrehozni nem könnyű, be kell vállalni a csonkítást, átírást, egymáshoz kell szabni, igazítani a szövegeket, úgy azonban, hogy miközben együttesen jelenítenek meg egy hajdan volt, ám még ma is hátborzongatóan ismerős, komplex életvilágot, aközben ne sikkadjanak el az egyéni drámák sem. Keresztury továbbá beledolgozott a saját tárcanovellái közül is párat Tar szövegei közé, melyek a hosszabb, feszesebb szerkezetű, drámaibb hangvételű egységek mellett kisebb epizódokban villantják fel a kocsmák, a mellékutcák és a külvárosok világát. Ezt mintegy főhajtásnak is tekinthetjük Tar előtt, és a darabnak is jót tettek ezek az életképek. Különösen az a jelenet, amikor a kocsmáros egy cigány után ered, a vendégek pedig türelmetlenül várakoznak a pult előtt. Bizonytalan, hogy valóban történt-e lopás, de a vendégek egyöntetűen egyetértenek abban, hogy ha valaki cigány, akkor vagy lop, vagy lopott, vagy lopni fog. A vérmes hangulat azonban rohamosan alábbhagy, minél tovább marad távol a kocsmáros, elvégre annyit nem ér az egész. Tökéletes látlelet pár röpke percben.

Mi tagadás, erős vállalás és nagy kihívás Tar Sándorról a fizikai színház nyelvén szólni, egyáltalán színpadra vinni. A dolog két alapvető nehézsége: egyrészt hogyan jön át Tar novelláinak a világa a színházéba, másrészt hogyan áll meg maga az előadás mint egész a színpadon. S középen pedig ott van az a kérdés is, hogyan viszonyul Keresztury darabja mindkettőhöz. Bonyolult konstelláció ez. Tar novellái szikárak és tömörek, nincs bennük sok líra, nincs semmi fölösleg. Ennek a szerencsétlen ká-európai, embert nyomorító létezésnek a képét rajzolja meg, ahol kevés az esély az emberhez méltó életre.

Kétségtelen, nem lehet folyamatosan fenntartani ezt a feszültséget; az oldására bevetett eszközök azonban minduntalan kiakolbólítanak a novellák világából. Az egyik ilyen eszköz a humor, ami Tar szövegeiben nem kiemel a szövegvilágból, hanem annak szerves eleme, ami által még élesebb fényben látszik minden. Nos, ez a humor az előadásban sajnos elveszíti a súlyát, bohózattréfák sorozatává sekélyesedik, amin a közönség ugyan hálásan kacag, csakhogy ez a kedélyes-komikus viccelődés inkább eltakar, mint felfed.

A mozgás és az ének sem szolgálja mindig a szöveget, s noha egy mozgásszínház esetében ez nyilván nem is cél, nemegyszer inkább eltérítik, kizökkentik a sztorit, feloldják azt a koncentrált és sűrű atmoszférát, ami az egyes, „hagyományos” színházi jelenetekben létrejött. Az a kérdés merül fel inkább, hogy ez a nyelv, a mozgásszínház nyelve le tudja-e fordítani számunkra Tar Sándor novelláit. Szerintem maradéktalanul semmiképpen, legalábbis a Tar-novellák felől nézve hiányérzet marad az emberben. Ha azonban onnan nézzük, hogy ennek a társulatnak a mozdulat az egyik nyelve, a kiindulási alapja, akkor aligha van jogosultsága a kritikának. Annál is kevésbé, mert bámulatos az az összhang, precizitás és tudás, amelynek birtokában a színészek mozognak, egyensúlyoznak, táncolnak.

Kevés kivételtől, gyengébb megszólalástól eltekintve a társulat figyelemre méltó professzionalizmussal, odaadással és átéléssel hajtotta végre a feladatot. Külön kiemelném Krisztik Csaba Siposát, akinek a darab egy-két valóban katartikus jelenete köszönhető. Hátborzongató hitelességgel hozta a lecsúszott, alkoholista, a pártból, munkahelyről és munkásőrségből kitaszított kisember figuráját, aki már semmit sem ért a világból, de már nem is érdekli. A gyerekét alakító Fehér Lászlónak tényleg sikerült meggyőzni a nézőt, hogy egy sérült kisfiút lát a színpadon. A művezető Kelement Andrássy Máté formálta meg, aki úgy tudta mondani, hogy „ne szóljatok hozzám!”, ahogyan azt kell. Figyelemre méltó volt még a foghíjas Deákot, a két cigány fiút, a Vízipókot alakító színész teljesítménye is, a nők közül pedig Földeáki Nórának sikerült a legjobban ráhangolódnia erre a világra.

Egy csomó megfeneklett sorsú ember téblábol a színpadon, s az élet vagy éppen kiszúr velük, vagy már kiszúrt, vagy ki fog szúrni. Fiatal cigány fiúk, akiket már érkezésükkor kiközösítenek a munkásszállón – igaz, ők sem éppen úriemberek. A portás, akit szintén nem szeret senki, Deák, aki maga sem emlékszik rá, hogy matematikát vagy történelmet tanított, mielőtt az alkohol mellett döntött. Két vérprofi alkoholista eszmecseréje a kocsmában a hivatás nehézségeiről; a magára maradt feleség románca a szomszéddal; a nyomorékká lett, elhagyott férfi kilátástalan küzdelme a túlélésért; az élelmes Nándi néni a gyárból. A magyar társadalom alulnézetből.

A minimalista díszlet (Mocsár Zsófia): a lepusztult, szétrohadó csempefal és a koszos, kopott linóleum kellő hitelességgel idézi meg a nyakunkon ragadt közelmúltat. A műanyag csövek sokasága pedig egyrészt szintén a díszlet része, s ebbéli minőségében az ipari környezetet hivatott jelezni, másrészt azonban sokféle módon használt kellék, melyből hol karácsonyfa készül, hol portáspult, hol kacska csukló, továbbá fontos eleme a koreográfiának is. A jelmezek túl sok fejtörést nem okozhattak Benedek Marinak: kék munkás-kezeslábasok és köpenyek, a hetvenes évek szarbarna öltönyei, csiricsáré göncök, ócska nadrágok, pulóverek, amik talán túlzottan is klisészerűek.

Aki a Forte társulat új darabját akarja látni, az minden bizonnyal megkapja, amit vár: remek játékot, profi mozgást, és betekinthet egy furcsa rezervátumba, egy távoli, egzotikus népcsoport életébe. Aki viszont arra kíváncsi, hogyan jelenik meg Tar Sándor világa, szövegeinek atmoszférája a színpadon, annak hiányérzete maradhat.