S ott az egész trupp, a dámák, a farsangi lánykák, a fúria asszonyok s a nem kevésbé duhaj férfiak kórusa: énekelnek, táncolnak, pörögnek, zúdulnak, s mindezt valamiféle derűs harmóniában végzik.

Az első szó legyen a köszöneté. Csokonai Dorottyáját ritkán viszik színre, s nem véletlenül. A költői színmű nyelve, ma már jócskán régiesnek ható nyelvhasználata alaposan megnehezíti a színházcsinálók dolgát. S a verses dráma („furcsa vitézi versezet”, ahogy Csokonai műfaji megjelölésül írta) sem igazán nézőbarát, nem kúszik be a fülbe, s nem kínál magától értetődő önfeledt szórakozást, ugyanakkor a magyar drámai hagyománynak ugyanolyan szerves része, ha nem is abban a formátumban és népszerűségben, mint mondjuk Vörösmarty Csongor és Tündéje.

Walter Péter fotói

A Dorottya iskolai klasszikus, de kevesen olvassák, s még kevesebben hajlandóak rá, hogy nem csekély színházi kockázatot vállalva bemutassák. Elismerés illeti tehát a kecskeméti Katona József Színházat s a rendező-művészeti vezetőt, Réczei Tamást, hogy vállalkozott a különleges feladatra. (Kutattam az emlékeimben, de közeli vagy távolabbi bemutató emléke nem rémlett föl. Talán csak egy régi tévéjátéké, amelyben Gobbi Hilda játszotta a címszerepet. A Színházi Intézet adatbázisában többek között kaposvári, beregszászi, és Szatmárnémetiben, a Millenáris Fogadóban és a Szkénében játszott előadás szerepel, 1966 és 2012 között.)

Réczei előadásának alapvető truvája a drámaszerkezet: a rendező bátran él a színpadi narrációval, amelyet a színpad elején üldögélő Csokonai Vitéz Mihály testesít meg, akit Szemenyei János játszik. Hozzá kell tenni mindjárt: élvezettel, lebilincselő humorral, kitűnően. Mert hát Réczei előadása jókedvű produkció, s nem csak azért (nem is elsősorban azért), mert a farsangi mulatozásról szól, szerelmesek kergetőzéséről, egy élvvágyó vénkisasszony türelmetlen hisztériájáról, kikapós hölgyikék rajcsúrjáról.

A kecskemétiek előadása nagy apparátust mozgató, igencsak összehangolt csapatmunka, amelynek elmaradhatatlan része például a színpad sarkában muzsikáló zenekar (zenei vezető Látó Richárd, aki maga is tagja az együttesnek, Tóth Jázminnal, Kovács Mihállyal, Kiss Dániellel együtt). Igényes, ügyesen komponált és kompilált minőségi zenét játszanak, öröm hallgatni őket. (A hegedűszólók kiváltképp szívderítőek.) Ugyancsak szerves és meghatározó része az előadásnak Gergye Krisztián mozgalmas, elegáns és finom hangsúlyokat kirakó koreográfiája. A ritmus, a gesztusok összehangoltsága, a női csapatok hancúrja, az ellenpontozás, a táncbeli irónia mulatságossá, gazdaggá s elemeltté teszi a játékot, amely túlhabzik olykor, de hát a derű, a bohókás vidámság, a dévaj mulatozás miért is ne lenne része ennek a lendületes komédiának. Zöldy Z. Gergely stilizáltan korhű, mégis modern ruhákba, kosztümökbe öltöztette a szereplőket. A jelmezek – s a funkcionálisan alkalmazott bábok is – „játszanak”.

S akkor még nem beszéltünk a két főszereplőről, Märcz Fruzsina Dorottyájáról és Szemenyei János Csokonaijáról, ő egyben a karneválherceget is megtestesíti.

Märcz Fruzsina Dorottyája önironikus, reflektált nőszemély, nem kéjsóvár öregasszony persze, hanem az öregasszony-szerepre ironikusan kipillantó, viruló fiatal nő. Märcz játéka valóságos tűzijáték, a tragikumnak, a komikumnak, az öniróniának s a különféle léthelyzetek közötti pendlizésnek folytonos, izgalmas metamorfózisa. Szemenyei Csokonaija melankolikus is, bávatag is, tűzrőlpattant is, kikapós és korhely is egyszerre. Egy magyar úr a XVIII. századból. Vagy a XXI.-ből.

S ott az egész trupp, a dámák, a farsangi lánykák, a fúria asszonyok s a nem kevésbé duhaj férfiak kórusa: énekelnek, táncolnak, pörögnek, zúdulnak, s mindezt valamiféle derűs harmóniában végzik. Réczei erős kézzel fogja össze a színészcsapatot, s határozott koncepció mentén vezényli végig az előadást. Sokféle humor, irónia, önfeledt játszadozás, egy játékos gyermeki elme tobzódásának barokkos orgiája mutatkozik meg a kecskeméti kamaraszínpadon.

A nyelv, Csokonai Vitéz Mihály ma már néhol múzeuminak ható nyelvezete nem könnyű feladvány sem a játékosoknak, sem a nézőknek. Bizonyos szavak, fordulatok értelmezhetetlenek a mai befogadónak. Mai magyarra kéne „lefordítani”, mint tették azt a Bánk bánnal, de hát ki is merne hozzányúlni Csokonai gyönyörű költői nyelvéhez? Legfeljebb egy olyan formátumú költő tehetné, mint maga Csokonai. „Csak pár mondat változott, egyébként minden úgy hangzik el, ahogy Csokonai leírta”– mondja Szemenyei János a színház honlapján olvasható interjúban. Réczei mindenesetre teletűzdelte Csokonai-versekkel is a produkciót, a Lilla-szerelem ismert és kevéssé ismert versei hangzanak föl rendre a Csokonait megformáló játékos ajkán.

Így hát a Dorottya a maga lendületével, s a túlhabzó, túlcsorduló jeleneteivel együtt is minőségi mulatság, hallatlanul vidám játék Kecskeméten. Talán még azok az iskolások is élvezni tudják majd, akik a legkevésbé akarnák kézbe venni a kötelezően előírt klasszikust. De a humor, az irónia ezúttal is megváltó erejű lehet.

Hol? Kecskeméti Katona József Színház
Mi? Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya
Kik? Märcz Fruzsina, Magyar Éva, Bányai Mirjam Léna, Hajdú Melinda, Decsi Edit, Szemenyei János, Pál Attila, Orth Péter, Kiss Zoltán, Aradi Imre, Szóka Roland, Erdődi Zsolt, Szőllősi Krisztina, Nagy Nikolett.
Díszlettervező: Kiss Borbála. Jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely. Koreográfus: Gergye Krisztián. Zenei vezető: Látó Richárd. Zenész: Látó Richárd, Tóth Jázmin, Kovács Mihály, Kiss Dániel. Rendező: Réczei Tamás