...ezen a pályán nem elég a lendület és a virtuóz kedv, hanem bizony gondolkodni is kell, sőt leginkább gondolkodni kell.

Színháza, a budapesti Katona József Színház és közte csak néhány nap a korkülönbség. Fiatal felnőtt életük tíz éve közösen telt, most 33 évesek. A jó közérzethez a család mellett (Mórocz Adrienn, a Budapest Bábszínház színésze és kislányuk, Emma) az olyan jellegű feladatok is hozzájárulnak, mint a Bihari államhatalmi tisztjének összetett szerepe.

kovacs lehel_schiller kata 005

Schiller Kata felvételei

– Tartottál attól, hogy a Bihari-típusú szerepek nem találnak meg? Hogy elkönyvelnek karakter színésznek?

– Azt, hogy karakter színész, nem tudom értelmezni. Nézek például Mike Leigh-filmeket, és azt gondolom, hogy mindenki karakter színész, és mégis főszerepeket és elképesztő színészeket nézek. Csak nálunk van az, hogy azért játszik valaki főszerepet, mert magas és kockás a hasa. A színház szerelmetes szakma, ahol kapcsolatban élsz a színházaddal, a rendezővel, ehhez hozzá kell szokni. Ritkán van az, hogy építik egy ember karrierjét. Szerencsés vagyok, mert sokszor találkoztam azzal itt a Katonában, hogy gondolt rám valaki. Ahogy idekerültem, Bodó Viktor a Nagy Sganarelle és Tsa-ban (Don Juan) osztott rám szerepet, majd Gothár Péter a méltatlanul kihalt Ivanovék karácsonyá-ban, ami mozaikszerű volt ugyan, de fontos állomás, fontos szerep, vagy az Ahol a farkas is jó-ban, Máté Gábornál Ambrus diák voltam a Kétfejű fenevadban, Dömötör András az M/S-ben gondolt rám, most pedig ilyen a Bihari. Jó munka volt, a végeredmény is az. Másfajta szerep, mint általában, nem a lendületes apró ember, és ez nagyon jó, új ruha, amit jó próbálgatni, e mellett igazi közösségi élmény.

– Jelenleg keveset játszol egy hónapban, ezt a Bihari sem tudja ellensúlyozni, mert röviddel egymás után két előadásod is lekerült a Katona műsoráról, az M/S, amiben címszerepet játszol, és az Ahol a farkas is jó, csak négy repertoárdarabban vagy benne.

– Elég gyakran előfordul egy színházban, hogy a nézők nem azt nézik, ami igazán értékes, hanem azt, ami sokkal kevésbé az. Ez alól ritka kivétel A mi osztályunk: csodálatos előadás, és nézik. Keveset játszom, kilencet vagy tízet egy hónapban, és ez jövőre is csak kevéssé fog változni, úgy, hogy tavaly előtt még huszonkilenceket játszottam. De ebben az én döntésem is benne van, mert kértem, hogy hadd lehessek többet a gyerekkel. Az elején nagyon jó volt, hogy otthon voltam, és tudtam segíteni, most lassan az lenne a fontos – ez férfi igény –, hogy érezzem azt, hogy anyagi biztonságot tudok nyújtani, és ehhez játszani kell, még úgy is, hogy jó otthon lenni a fürdetéskor. Most vendégjátékok sincsenek, félnek a katonás színészektől, azt gondolják, hogy az elfoglaltság miatt nehezen vagyunk mozdíthatók. Nem felkérésekkel bombáznak, hanem azt mondják, „szeretnék veled dolgozni, de tudom, hogy nem vagy egyeztethető”. Volt már olyan, hogy ezért estem el munkától.

– A szerepek mennyisége és minősége hogyan függ össze a közérzettel?

– Abban hiszek, hogy egy fiatal színésznek – és nem csak a pályakezdőknek –, akit jelen esetben hívjunk Kovács Lehelnek, mindig kell egy olyan feladat, amivel érdemes foglalkoznia, mint a kutyának a csont, különben unatkozik, és nem fejlődik sehova az a fogazat. Olyan falat, amiért érdemes reggel felkelni és bejönni a kötelességtudaton és a színházszereteten túl, ami persze alap. Nehéz magadból egyedül előhívni új dolgokat, olyanokat, amiket még nem csináltál. Néhány éve próbálkoztam önálló esttel, ott ültem a Sufniban egy Szép Ernő-kötettel, néztem magamat, pontosabban hallgattam, nem tetszett, és abbahagytam. Idén megkaptam ezt a csontot, és van még egy nem kicsi feladat, Zsámbéki Gábor rendezésében a Minden jó, ha a vége jó. Néhány éve még ott tartottam, hogy ha nincs dolog, akkor hagyjatok békén, én megyek, vágytam még valamire. Most kicsit más vagyok.

– Ez miben nyilvánul meg?

– Harmincéves koráig az ember úgy akar harapni, mint egy bulldog, egyszerre sokat. Hiába látszom fiatalnak, ez a 33 mást csinál az emberrel, nincs már olyan, hogy mindenáron, pusztuljunk bele, akkor is leugrom, ha eltörik, ezt a gondolatot már az életemmel sem tudom összeegyeztetni. Amíg az ember főiskolás, az a természetes, hogy iszonyú erővel és energiával csinál mindent. Színpadi energiahiányom azóta sem volt, de akkor az ember nem képes lelassítani, elengedni, csak az látszik, hogy valamit nagyon akar. Erre volt hajlamom, és lehet, hogy még ma is van. Érdekes a színészetben az a kettősség, hogy a színésznek először energiája van, és nagyon sokat kell dolgoznia, mert még kevésbé jó, aztán fejlődik, egyre jobb lesz, ezen azt értem, hogy könnyebben fogalmaz a színpadon. Később nem akar annyit dolgozni, és nem is tud, például a szöveget már nehezebb megtanulnia, nagyobb erő magát összeszedni. Irigylem azokat, akik ezt a pályát ép ésszel és ép idegrendszerrel űzik hatvanvalahány évesen is.

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt több művészeti iskolába is jártál, gimnáziumba a drámatagozatos szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba azután a Keleti István Művészeti Iskolába (KIMI) és Földessy Margithoz. Ezek a műhelyek egymásra épültek?

– Igen, az ember mindenhol mást tanult meg. Először játszani és közösségben élni. Erre Szentes csodálatos hely volt, ott mind a kettőt magas fokon tudtuk művelni. A Színműre nem vettek fel azonnal, így gimnázium után jött a KIMI és Földessy Margit iskolája. Földessy Margit iskolája közösség volt, nagyon szerettem a többiekkel egy teremben lenni. A KIMI-ből egy nagyon jó pedagógust, Lengyel Pál rendezőt emelnék ki, ő kezdett el olyan irányba terelni, ami már a színészetről szól. Ő világított rá , hogy ezen a pályán nem elég a lendület és a virtuóz kedv, hanem bizony gondolkodni is kell, sőt leginkább gondolkodni kell. A főiskola már erről szólt.

– A Színművészetire másodszorra vettek fel Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába (2002-2006). Első alkalommal Marton László osztályába kerültél volna, de ő nem vett fel. Nagyon mást képviselt?

– Az első felvételin nagyon fáradt voltam. Olyan vagyok, akkor legalábbis olyan voltam, hogy ha idegrendszerileg baj van, akkor elalszom. Marton rendezett valamit, én meg horkoltam, és mondta Kovács Krisztiánnak, hogy kapcsolja már ki a légkondit, ő meg előzékenyen felébresztett engem. Ennek nincs köze az unalomhoz, ennek az alváshiányhoz és az idegrendszerhez van köze. Nem tudhattam akkor, hogy Marton mit képvisel, mindenre azt mondta, hogy „rossz, hozz másikat”, ebből nem tudtam leszűrni azt, hogy mi a jó. Még csak 18 múltam, sok mindent nem is tudott volna velem kezdeni, nem voltam jó alapanyag a főzéshez, legalábbis akkor. Nem kellett nekem oda járni, ezt jól dobta a gép. Az első felvételiről is Máté Gábor szemére emlékszem, az övé egy jó szempár. Élénk és huncut szeme volt.

– Egyértelmű volt, hogy a Katonába szerződsz a főiskola után?

– Szem előtt voltam a főiskolán, ezért hívhattak ide gyakorlatra (Ascher Tamás rendezésébe, Forgách András A kulcs c. drámájába), ez óriási szerencse, és az is, hogy úgy tűnt, beférek a társulatba, van itt helyem. Az egyértelmű volt, hogy szakmailag ide érdemes jönni. Láttam, hogy fiatal, elképesztő munkabírású, tehetséges emberek lemennek vidékre, színészi izmokat szednek magukra, nagyon sokat játszanak. Egy olyan helyen, mint a Katona sokszor egy-két évet várni kell olyan feladatokra, amivel a színész növekedni tud. Lehetőségem lett volna Debrecenbe menni azokkal az osztálytársaimmal, akikből Horváth Csaba később létrehozta a Forte Társulatot, őket figyelemmel követem a mai napig. Horváth Csaba miatt rettenetesen izgatott a lehetőség, ültem rajta egy kicsit, mert tudtam, hogy a Katona ajánlatára nem lehet nemet mondani, de az is bennem volt, hogy azok, akik ma óriási színészek, Kaposváron kezdtek vagy valahol vidéken, és mindent eljátszottak. Gondolkodtam egy ideig, de ez már tíz éve volt, azóta nem gondolkozom ezen. Más utakon máshova jutott volna az ember, sok minden kimaradt volna az életemből: film, szinkron, a feleségem, hogy mást ne mondjak.

kovacs lehel_schiller kata 003– Mit jelent a Katonához tartozni?

– Munkamorál, kollégák, társulat. Én mint színész ezeket tartom a legnagyobb erénynek, lehet, hogy a közönség vagy a pártoló tagok máshogy látják. Az az érdekes, hogy az ember ezt csak akkor tudja meg, amikor máshol próbál, amikor más emberek szemébe néz. Az a tapasztalatom, hogy itt elképesztő munkamorálú kollégákkal vagyok körülvéve, akikkel hasonló dolgok felé megy az agyam. Olyan ez, mint a főiskolán. Megtanulod egy ember ízlését, aki az osztályfőnököd, és utána tudtok közösen gondolkodni. Az sem hátrány, hogy általában olyan ember ül lenn a nézőtéren, aki egyrészt sokkal többet tud a világról, mint én, másrészt tud és akar instrukciót adni. Másként fogalmazva, már olvasta az anyagot, mielőtt elkezdi rendezni. A társulatban csodálatosan tudunk együtt élni, mert ez tulajdonképpen egy hosszú együttélés, rengeteg kapcsolat, ami különböző irányokba halad.

– A Katonához tartozás, a hűség akár abban is megakadályoz, hogy ajánlatokat elfogadj, hogy esetlegesen változtass?

– Kétszer volt olyan helyzet az életemben, amikor másnak eszébe jutottam, de Máté Gábornak annyi mindent köszönhetek, hogy nagyon nehéz lett volna azt mondani neki, hogy elmegyek innen – éppen annak az embernek, aki szerepeket ad, és gondol rám: ez nem túl elegáns. Egy színésznél az, hogy elmenjen onnan, ahol van, nem attól függ, hogy hány éve van ott, hanem a feladatoktól. Mint egy kapcsolatban: ha megunjátok egymást, nem gondoltok jól egymásra, akkor küzdeni kell érte vagy változtatni. Most nem gondolkozom ezen.

– A rendszeres havi fizetés egy társulatban mégis csak biztonság, miben lenne más ebből a szempontból a szabadúszás?

– Biztonságnak azt hívom, amikor annyi van, amiből tudsz gondolkozni és félre tenni. Amikor tavaly megszületett a lányom, megborultam az anyagi dolgok miatt, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem arról van szó, hogy az ember mennyit keres, hanem hogy biztonságot tudjon teremteni. A szabadúszásnak az a vonzata, hogy az ember azt gondolja, azokat a munkákat vállalja el, amiket akar, de valójában nem így van, mert azt vállalja el, amit egyszer csak el kell vállalni, mert kell a pénz. Ilyen értelemben nem nagyobb a szabadság, inkább másfajta a rabság.

– Máté Gábor 2011-ben átvette a Katona igazgatói posztját Zsámbéki Gábortól. Folytonosságról beszél a szakma. Érződött a váltás?

– Érződött, ha csak körbe nézel a Kantinban (a színház kávézó előtere – a szerk.) ez elég látványos, ez egyben kifelé nyitás is volt. A két Gábor erről másként gondolkodik, én ebben Máté Gáborral értek egyet. Nem lehet eljátszani, hogy őrzünk valamilyen értéket, amit a világban egyre kevésbé becsülnek. Kicsit át kell fordítani azt az értéket, meg kell mozgatni, meg kell mutatni, hogy igen, ez az alapja, de más is van körülötte.

– A nyitásnak köszönhetően a Katonában több éve működik ifjúsági program, az Üvegfal mögött című előadás ennek az eredménye. Aktívan részt veszel a fiatalokkal való kapcsolattartásban?

– Olyan értelemben igen, hogy rettenetesen fontosnak tartom azt, hogy kineveljünk egy színházszerető és színházba járó jövőt. Az Üvegfal mögött című előadásunkat középiskolákban játszottuk, lehetett érezni, hogy a fiatalok közül sokan nem találkoztak még színházzal, és maguktól nem is mennének el. Ha először valami unalmas bérletes posványt látnak, akkor hogy az ördögbe szeretnék meg a színházat?! El kell velük hitetni, hogy a színház fiatalos és érdekes dolog, és ehhez nyitni kell. Muszáj olyan dolgokról beszélgetni a színház nyelvén a színházban, ami foglalkoztatja a fiatalokat, ami az életük része. A Mentőcsónak‒Füge Újvilág-produkciójában is benne vagyok, amit nagyon szeretek, azt gondolom róla, hogy fontos és értékes színházi munka. Idén nem született olyan előadás a Katonában, ami pótolná az Üvegfal mögött-et, de ez feladatunk, ebben biztos vagyok.

– Szerinted a Katona politikai színház?

– Nem. Szerintem ez egy társadalmi problémákkal foglalkozó színház, nem érzem ellenzéki acsarkodó ördögnek, mert ez egyszerűen nem igaz. Olyan dolgokról beszél, amikről beszélni kell, lásd Az Olaszliszkai, A nép ellensége, a Bihari. Amelyik hatalom magára veszi, az egy nárcisztikus disznó. A politikai színház engem nem érdekel.

– Mennyire kell tudni azonosulni színészként az ezekben a darabokban felvetett problémákkal?

– Annál rosszabb, mint hogy az látsszon rajtad, hogy mi a véleményed, nincs. Ez nem politikai kérdés, ezt nem szabad. Ezek mögé az előadások mögé oda lehet állni. A Biharival például könnyű azonosulni. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy nevetséges, hogy itt van ez az ügynöktörténet, senkiről nem tudunk semmit, néha elődobnak egy-két nevet, amit aztán a sárba fojtanak, a többiek meg, ki tudja kik, ugyanúgy vígan harapják ezeket az embereket. Jobb lenne a jövőt tiszta lappal elkezdeni. Más kérdés az, hogy milyen irányba megy utána egy ország, hogy egyetértesz-e a politikájával, de tisztázni azt, hogy ott voltunk, bűnösök voltunk, ez lelki átsöprés lenne, és meglátszana a következő generációkon. Ezzel egyet tudok érteni. Ha arról lenne szó, hogy el kell mondanom valamelyik párt tisztújító gyűlésén egy verset, ahhoz nem volna kedvem, nem hiszek ezekben a színészi megjelenési formákban, távol állnak tőlem.

– A volt Szikra Moziban, a TÁP Színház akkori helyén rendezted meg 2011-ben a Piccadilly Circusz című előadást Brecht Dobszó az éjszakában című darabja alapján. Sikeresnek tartod a rendezésedet? Szeretnéd folytatni ezt az utat?

– Nagyon szerettem, nagyon jó munka volt, nem tudom milyen előadás lett, nem is érdekel. A színészek, ha eszükbe jut, akkor nagyon jó munkának gondolják, és ez azt jelenti, hogy nekem is siker volt, mint rendezés. Azt, hogy a nézők milyennek látták, nem tudom, nyilván gyermekded dolog lehetett, de büszke vagyok rá. A rendezés továbbra is izgat, csak sajnos nem vagyok elég karakán ahhoz, hogy szívességből kérjek meg embereket arra, hogy ugyan csináljunk már valamit, fizetni nem tudok, de legyél benne. Azt gondolom, hogy ez ma már nem elegáns, de szeretnék még rendezni, vannak gondolataim, terveim.

– Egyik előző interjúdban úgy fogalmaztál, nem vagy benne biztos, hogy van elég tehetséged ahhoz, hogy önállóan létrehozz valamit. Ezt a mondatot egy elkeseredett pillanat szülte?

– Nem, ez olyan, mint mikor Keresztes Tamás kezébe adsz egy hangszert és azt mondja, hogy ő nem zenész, nem tud rajta játszani, csak valamennyire ért hozzá, de számomra az komoly hangszeres tudás. Nem tudom, hogy ha a kezembe adnak embereket és egy apparátust, létre tudok-e hozni jó és értékes dolgokat. Ebben semmiféle értelemben nem volt elkeseredettség.

kovacs lehel_schiller kata 024– Figyeled a visszajelzéseket? Olvasol kritikát?

– A kritikát szubjektív dolognak látom. Nem érzem azt, hogy művészileg bárkinek fejlődést nyújtana, ha elolvassa magáról azt, miben jó és miben rossz. Ez a pálya épp elég ahhoz, hogy érezzem, ha rossz vagyok. Egy színész elég gyakran találkozik arcokkal, ha színpadra megy. A Marat előadásán például többször is fent volt a fény, nehéz volt nem látni, hogy ki mit gondol. És ha ehhez még le is írják, hogy rossz vagy/jó vagy, és te rengeteg munkát teszel bele? Miért kéne smirglizni a lelkemet? Azért, hogy ne gondolkozzak ilyen hülyeségeken, megkímélem magam a kritikaolvasástól. Mert óhatatlanul elgondolkozol rajta, hogy most mi van?! Nemrég volt erről egy vitám egy barátommal, és arra jutottunk, hogy csak akkor lenne értelme a kritikának, ha vinne valahová, ha színvonalas, nagy erejű és elemző lenne.

– Szerinted nincsenek is ilyen kritikák?

– Lehet, hogy vannak, de én nem nagyon találom őket, vagy csak dafke leszoktam az olvasásukról. Objektív kritikák szerintem nincsenek, vagy pártvonalon közlekednek vagy művészileg szubjektívek. Pontosan tudom, hogy x kritikus y színészről képtelen rosszat írni, tudom, hogy a színházamban melyik előadás kinek fog tetszeni, és ki az, aki ha a Katona közelébe kerül, hiába jó az az előadás, nem fog róla jót íni. Akkor miért olvassak kritikát? Ezért legyen rossz kedvem? Nem nagyon látom, hogy ez hova vezet.

– Két nemzetközi projektben is részt vettél, Dömötör András magával vitt Berlinbe a Deutsches Theaterbe 2013-ban és 2015-ben. Ezek milyen szervezések voltak pontosan?

– A Katona tagja a Mitos21 nemzetközi színházi hálózatnak, ami különböző országokból hívott meg fiatal rendezőket egy-egy fiatal színésszel, a témát ők adták meg, 2013 júniusában David Cameron unióellenes beszédét. Akkor itt is unióellenes hangulat volt, ezért András írt egy frappáns, jó humorú, rólunk jól referáló írást, hogy Magyarország miniszterelnöke ezzel a beszéddel egyetért. 2015 szeptemberében mentünk legközelebb, ez már előremutatóbb ötlet volt. Mi vetettük fel Andrással, hogy ne csak vigyünk egy produkciót, hanem dolgozzunk is együtt a Deutsches Theater színészeivel. Ekkor Lessing gyűrű-példázatát adták meg, Andrásék ugyanúgy írtak valamit, és mindenkihez küldtek egy német színészt, én egy csodálatos német színésznővel, Katharina Schenkkel dolgoztam először itt Budapesten, aztán Berlinben. Hasznosak voltak, jó volt kint, nem csak azért, mert valamiféle sikerünk is volt, hanem mert sokféle embert megismertem, és jó volt látni, hogy más ország színészeinek milyen hasonló és különböző problémái vannak; sok erőt adtak az évadra. Andrással mind a kétszer nagyon jó volt együtt dolgozni, Berlin nagyon jó hely, szívesen visszamennék, de már nem így, most már menjen valaki más, valaki fiatalabb, aki még nem járt ott.

– Nem látsz benne perspektívát?

– Nyelv nélkül? Mit kezdenék a német nyelv nélkül Németországban? Semmit. Még ha táncművész lennék vagy performer, mint a bolgár Ivo Dimcsev, akkor lehet, hogy kapisgálnék dolgokat, de így, mint színész, nem.

– Az utcára kilépve Budapesten az ember nap mint nap külföldi filmek forgatásába botlik. Mi a helyzet a Magyarországon forgó külföldi produkciókkal?

– Forgattam már egy német sorozatban, de nagyobb produkcióknál a casting közelébe sem jutok, miközben beszélek angolul. Számomra ez nagyon furcsa. Én kezdjek el hívogatni casting ügynökségeket, ahova be vagyok jelentkezve, és az lenne a dolguk, hogy hívjanak?! El tudnám érni, ha nagyon akarnám, de valahogy az az érzésem, hogy hiába tenném.

– Színészként ezt hogyan kezeled?

– Ez más galaxis, más dimenzió, ez showbiznisz. Ezek nem csak színészek, hanem ipari árucikkek is. Meg lehetne csinálni engem is egy jó személyi trénerrel, aki kigyúrna nagyon széppé, mindig úgy fényképeznének, hogy egy kicsit magasabb vagyok, akkor már lehetnék Al Pacino. Vannak kollégáim, akik ebben ügyesek, kitalálták a nevüket és már mindegy, hogy színészként épp sehol nem tartanak, a nevük önmagában árucikk, ezért lehet, hogy erre érdemes lenne gondolnom, csak nincs hozzá kedvem. Nyomorult kelet-európai hülye vagyok.

– Olyan, mintha mindig egyértelműen lettél volna/lennél ott, ahol voltál, ahol vagy.

– Szerencsés voltam eleddig. Kell ehhez egy kis brusztolás is. Közölték velem, hogy fogyjak le. Körülbelül négy évig fogyóztam a Hajnali láz miatt, és akkor most megint. Mondhatnám erre, hogy nem vagyok kövér, és mondhatnám, hogy „csinálom, csinálom” és nem csinálom, és azt is, hogy jó, vegyünk egy futó babakocsit, és menjünk Emmával, nézzük meg a környéket. Az ember hajlandó ilyeneket végigcsinálni. Ez igazából szakmai alázat kérdése és nem szakmai kötelesség.

– Most jól érzed magad a helyeden?

– A pályámnak és az életemnek olyan szakasza ez ebben a hullámvasúttal tarkított furcsa szerelmes őrületben, ami jó, most éppen fent vagyok azon a jó kis vasúton, nem pedig lent várom, hogy végre felérjünk, ami annak köszönhető, hogy másfajta szerepek is elértek, és született egy kislányom, aki teljesen átírta az eddigieket, és 33 éves koromban új korszakot nyitott az életemben, súlyokat vett le rólam. A film is hálás volt az elmúlt két évben, jó dolgokba keveredtem. Azért bizsereg bennem, hogy jó lenne egyszer eljátszani egy filmfőszerepet, de hát ez kiben nem bizsereg. Nem szeretek semmit kijelenteni, nem merem azt állítani, hogy minden jó, de panaszkodni nem fogok és nem is akarok többet. Már nem vágyom arra, hogy mindenáron szeressenek.

Az interjút készítette: Varga Kinga

 

Facebook Comments