…önmagában a téma mennyit nyomott a latba, mennyire feledtetheti az előadás újító erejének hiányát, a formanyelvi sutaságokat?

Az évről évre hét válogató (kizárólag kritikusok!) által kurált Theatertreffen Németország legrangosabb színházi fesztiválja. Az idei tíz előadás felét rendezőnők jegyzik, az arány ezáltal végre egyenlő lett – a korábbi években számos kritika érte a fesztivált a nemek egyenlőségének témakörében. Míg idén mindössze egy női tagja volt a válogatóknak, a 2017-es csapatban már négyet is találunk. Hasonló fejlődés, hogy öt produkció rendezője új név a Theatertreffen palettáján – az elmúlt idők tendenciáját nézve egyre nagyobb tér jut a pályakezdő, vagy még nem befutott alkotóknak. E változások kétségkívül jót tesznek a fesztiválnak, ám az előadásokat megtekintve mégis a bulvárosodás a legelső konklúzió, amely számomra levonható. Hozzátenném, pont az egyik legfontosabb előadásra nem kaptam jegyet a korlátozott nézőszám és nagyfokú sajtóérdeklődés miatt; a Stolpersteine Staatstheater (Stolperstein = botlatókő, Staatstheater = állami színház) a karslruhei Badisches Staatstheater holokauszt témájú dokumentumdrámája, amely a színház saját történetét járja körül a fennmaradt iratok és információk mentén.

der die mann. Volksbühne am Rosa-Luxemburgplatz. Rendezte: Herbert Fritsch. Fotó: Thomas Aurin

Vissza a bulvárhoz: Herbert Fritsch, a Volksbühne ünnepelt rendezője az elmúlt évek szinte mindegyikében képviseltette magát a fesztiválon extravagáns stílusú produkcióival, idén ráadásul megkapta a 3sat díját, amelyet minden alkalommal a leginnovatívabbnak ítélt alkotó nyer el. Fritsch szabad, absztrakt, energikus előadásai a vizuális hatások maximumra járatásával bombázzák a nézőt. Gyakran dobja el a nyelvet teljes egészében: értelmetlen szavakkal, egybefolyó, összefüggéstelen mondatokkal és dallamtöredékekkel teremtette meg egyéni formanyelvét évekkel ezelőtt – itt a hangsúly a múlt időn van. der die mann című rendezésének már az elnevezése is többszörös grammatikai hibákból áll, s e játékosság, a németes szabályrendszer kifigurázása a fő kötőszövet a kétórás produkció során. A több színben pompázó tükörpadlón már-már akrobatikus ügyességgel mozgó élénk lakkruhás-parókás színészek a professzionális némafilmek stíljét alapul véve kápráztatják el a látványszínházra fogékony szemlélőt. És hogy miről szól a történet? Sajnos semmiről. Pont ezzel vagyok bajban. A népszínházi fotelbe süppedéssel, csetlő-botló poénáradattal, a pusztán kikapcsolódni vágyással és szórakoztatni akarással természetesen egy nagynevű fesztivál esetén sem adódna probléma, Fritsch azonban alkalomról alkalomra ugyanarról az általa (valóban bravúrosan) kifejlesztett színházi esztétikáról húzza le a bőrt, kimagasló sikerrel. Előadásának ritmusa, a milliméterre kifaragott absztrakt, ütemes etűdök egy ideig – talán a rövidebb játékidő segített volna – lekötik a nézőt, ám a dramaturgia szembeszökő hiánya és az önismétlés hamar érdektelenné teszik a produkciót. Fritsch esetében némileg érthetetlen, mi okból kerülnek káprázatos, ám megújulni képtelen szuperprodukciói a beválogatott legjobb tíz közé, különösen annak tekintetében, hogy az új nevek tendenciája – ahogy már említettük – egyébként méltánylandó.

The Situation. Rendezte: Yael Ronen. Fotó: Ute Langkafel.

Yael Ronen izraeli rendezőnő The Situation című, szintén Berlinben bemutatott előadása hasonló problémákat vet fel. Az ugyancsak évek óta Theatertreffen-finalista alkotó remek érzékkel nyúl a legaktuálisabb témákhoz – ezek általában társadalmi, politikai, generációs kérdéseket feszegető, olykor civil szereplőkkel létrehozott, az adott csapattal közösen írt és fejlesztett projektek. Ronen 2015-ös produkciója, a délszláv háború utórezgései kapcsán létrehozott Common Ground pontosan ugyanilyen recept mentén jött létre: egy szkeccs-jelenetekbe ágyazott kikerülhetetlen téma (A The Situation esetében a menekültek integrálása) elnagyolt körüljárása különböző nemzetiségű résztvevőkkel. A Gorkij Színház aktuálpolitikai profiljához tökéletesen illeszkedő mostani előadásban egy fiktív integrációs németkurzus izraeli, szíriai és palesztin résztvevőivel ismerkedünk meg személyes történeteik vázlatos kibontásán keresztül. Az összekötő emberként megjelenő tanár figurája remekül eltalált karakter – a németek általános viselkedésére reflektáló jelenetek jó arányú iróniával viszonyulnak a témához. Az egyetlen professzionális színész, Dimitrij Schaad széles palettával rendelkezik – az eleinte mindenkit analfabétának néző, elnyújtott gesztusokkal magyarázó, nevetséges karakterből könnyedén evez át a röhejesség új vizeire, ahogy a sztoikus nyugalmú, hazájába visszakívánkozó szír fiú fejét kétségbeesésében szinte leharapja: „De én segíteni akarok! Én integrálni akarlak!”. Az előadás végére kiderül, hogy ő maga valójában orosz, csak Németországba került gyerekkorában: apjáról, családjáról előadott monológja a színészi eszköztelenség szuggesztív erejével hat. A produkció egészét tekintve viszont kijelenthetjük: Ronen ez alkalommal sem bízik eléggé a résztvevőkben. Schaad meghitt monológját fals háttérmozgásokkal dúsítja fel, így a többiek úgy tesznek a színpadon, mintha házi feladatot írnának és esemeseznének, miközben tanáruk épp a nézőkkel oszt meg egy fontos, személyes történetet, csak úgy mellékesen. Ezután három ember a színpad balján helyet foglaló felfújható gumikaktusz (melynek jelentése már az akció előtt is kérdéseket vetett fel, ám azt követően sem lett tisztázott) tövében műdohányzik és műbeszélget, míg a többiek szép sorjában együtt kezdenek el falatozni egy-egy sommás mondat után – nagy kár a diákszínjátszós gesztusokért. A menekülteket játszó előadók ugyan migrációs háttérrel rendelkeznek, mégsem csak saját történeteiket mesélik. E ponton merül fel a színészdefiníciós probléma: amennyiben a szöveg nem elég mély, ráadásul nem is autobiografikus, hamar kérdésessé válik, miért nem képzett színészek adják elő; szakmai és technikai tudásuk által valódi tartalommal töltve meg a szedett-vedett jeleneteket. Ronen előadásait látva gyakran merülnek fel rendezéstechnikai és dramaturgiai hiányosságok, a tér kiaknázatlansága és a gyakran kizárólag ülőfunkciót betöltő díszletelemek nem elég játékos használata mellett.

Schiff der Träume. Rendezte: Karin Beier. Fotó: Matthian Horn.

Hasonlóan aktuális témát kínál a Karin Beier által jegyzett Schiff der Träume (Az álmok hajója), amely Fellini És a hajó megy c. filmjének ihletése alapján készült; valamint Stefan Pucher A nép ellensége-rendezése. Ez előbbi az 1914-ben játszódó film történetét helyezi modern miliőbe, a luxushajó utasait mai öltönyös-kosztümös figurákra, a szerb menekülteket afrikaiakra cserélve. Az „európai rekviemként” aposztrofált produkció pozitív és negatív klisék mentén megfogalmazott, hosszúra nyúlt Európa- és társadalomkritika. Olykor direkten marthaleri gegeket villant fel (a játszók közül többen is Marthaler színészei), máskor a menekültek kissé szájbarágósan energikus törzsi táncával forgatja fel a színpadot és borzolja a kultúrnép kedélyeit. Az első félidő humoros felsőtízezer-fricskázó didaxisát hirtelen szeli ketté a következő felvonás: a vicc eltűnik, ám a direkt odamondás marad. A fesztivál fontos célja többek közt az aktuális problémák köztudatba emelése, felvállalása. Ronen és – bár kisebb mértékben, de – Beier esetében is felmerül a kérdés, hogy önmagában a téma mennyit nyomott a latba, mennyire feledtetheti az előadás nívóját, újító erejének hiányát, a formanyelvi sutaságokat?

A nép ellensége. Stefan Pucher. Fotó: Tanja Dorendorf.

Pucher Ibsen-feldolgozása a dráma alapvető témáján túl az okostelefonok és művi dolgok világában elveszett társadalom kemény kritikája: perfektre öltöztetett, oldalra nyalt hajú szereplői sok esetben képernyőkön keresztül kommunikálnak egymással, s csak a laptopjukat bámulják. A több síkon zajló vetítés érdekes színpadtechnikai hatást generál, ám bravúrnak kevéssé nevezhető, ráadásul hamar egysíkúvá válik – az üzenet hamar felfogható. Az alakítások játéknyelve az előadás egészéhez képest inkonzekvens: Pucher elidegenített, kapcsolódást és szituációteremtést nélkülöző stílust teremt, miközben a klasszikus pszichorealista vágányra rakja színészeit. A kettő nehezen működhet egyszerre az előadáson belül: a jelenetek modern kifejezésekkel feltuningolt, de alapvetően szöveghű, egytempójú visszaadása érzelmileg komolyan vehetetlen, mégis érzelmekért áhítozó bábokat teremt hús-vér emberek helyett. Valódi dráma híján önmaga farkába harap a kígyó, egy idő elteltével a vizuális effektek álmosító tévéadáshoz hasonlítanak.

John Gabriel Borkman. Rendezte: Simon Stone. Fotó: Reinhard. Maximilian Werner.

Ha már Ibsen: a fesztivál egyik nagy felfedezettje az 1984-es születésű Simon Stone, aki bécsi, Burgtheaterbéli rendezésével, a John Gabriel Borkmannal került a meghívottak közé. Stone gyakran dolgozik klasszikusok átírásával, a cselekményt hűen követve, ám új szövegkörnyezetet teremtve. A Martin Wuttke és Birgit Minichmayr főszereplésével fémjelzett előadás könnyedén emelkedik felül a modernizálás buktatóin: feszes Nem félünk a farkastól-szerű tragédia kerekedik a hófödte színpadon. A Borkman egyetlen látványeleme a majd’ két órán keresztül szitáló hó – szereplők és szükséges használati tárgyak bukkannak fel a buckák közül, újra és újra meglepetést okozva. Az alkoholista házaspár egyéni jelenetei, majd közös csetepatéja kellően megágyaznak fiúk „coming of age”-drámájának, a szülőkről való leválást a túlélés egyetlen lehetséges módjaként meghatározva. Minichmayr brillírozik a húszperces kezdőjelenetben: mikor ikernővére beállít a házba, egyetlen alkoholos üvegbe kapaszkodva teremti meg a lelakott, alpári, nemtörődöm, mégis gyermekétől függő anya hihetetlenül humoros figuráját. A feszültséggel teli találkozót átszőve röpködnek a „Te legoogle-özted már magad? Próbáld ki, hajnal négykor egy üveg gin után egyszerűen nem tudod abbahagyni!”-jellegű mondatok, remekül porciózva tragikumot és viccet. Wuttke csimbókos hajú, kiábrándult, mégis energiától duzzadó apafigurája méltó partnere a nőnek, összecsapásaiktól lúdbőrzik a szemlélő. A remek tempójú előadást pontos, koncentrált színészi munka és átgondolt rendezői forma jellemzi. Végül az ifjú Borkman elhagyja a házat, az idősebb generációt betemeti a hó, az immáron halott apa oldalán a két nővér fekszik elrongyolódva a színpad elején. Mielőtt a giccshatárt súrolhatná a befejezés a néma nőkkel, Wuttke a hátuk mögött amolyan öreg rocksztárosan V betűt formál egyik kezével, aztán lassan visszaernyed a hóba. És tényleg. Győzelem.

Tyrannis. Rendezte: Ersan Mondtag. Fotó: Nils Klinger

Beszámolómat a másik ifjú felfedezettel, a 29 éves Ersan Mondtaggal zárom. Az általa írt-tervezett-rendezett Tyrannis szavak nélküli, erősen stilizált családi happening. Habár vannak történések a némaságtól feszült két óra alatt, az előadás narratíva helyett a hétköznapi cselekvések vizuális installálásán keresztül teljesedik ki. A norvég rendező, Vegard Vinge stílusjegyeit magán viselő produkció (Mondtag Vinge asszisztense volt – fontos adalék) egy ötvenes évek-stílben berendezett lakásban játszódik, karácsonykor. Magányos fenyőfa, tányérhoz koccanó evőeszközök, fogmosás, tánc. Sötétedés, alvás, napfelkelte – a napok nyomasztó egyformasága. A festett arcú, vörös hajú, olykor ruhatömésekkel átformált színészek végig csukott szemmel mozognak a térben, szemhéjukon ijesztő hatású, rajzolt szemet viselnek, megfejelve a többszörös elidegenítő hatást. A Tyrannis inkább erős, koherens formai kísérlet, mint dráma; habár a szónélküliség, a szereplők végletes kontaktusmentessége (ezáltal mind színpadi, mint szociális vaksága) és stilizált, bábszerű mozgása feszültté – de nem mindig feszessé – teszik az előadást. A klasszikus egymás mellett (el)élés tragikuma felerősödik a formanyelv által, a hétköznapok lassú, sokszor észrevétlenül felőrlő eseménytelen eseményeinek vontatottságát kidomborítva. Az alapvetően performanszokra szakosodott Mondtag rendezése bár több, a történettel kapcsolatos kérdést vet fel és hagy válasz nélkül, vizuális happeningként mindenképpen maradandó élmény.

Szerencsére a 2016-os Theatertreffen is képes volt az elmúlt évek debütálóihoz hasonlóan fiatal, izgalmas alkotókat megismertetni a nagyközönséggel – bár Susanne Kennedy vagy Thom Luz rendkívül egyéni univerzuma nehezen túlszárnyalható. A fentebb ismertetett előadások visszabillentették ugyan a bulvárstílusban indító színházi találkozót, mégis kíváncsian várom, Fritsch és Ronen egyeduralmát megtörik-e új rendezők. Mivel a válogatók ismét megkapták a kritikát, hogy az egykori Kelet-Németország területeit mintha figyelmen kívül hagynák, 2017-ben remélhetőleg nem csupán a nők, de a színházi témák és nyelvek arányát illetően is megújulhat a fesztivál.