Jobban értjük egymást
Június 13. és 19. között a Színház szerkesztősége írta a Literán a naplót. Kesergős-merengős-emlékezős írások születtek, mindenkinek jól esett kiírnia magából egy kicsit a lap ügyét, és persze örültünk, hogy egy kicsit más közegben is megnyilvánulhattunk. A személyesebb hang segített elidőzni olyan témáknál, amiknek az utóbbi hónapok őrült ámokfutásában (mert ezzel jár megszűnni) nem jutott tér. Volt, amit ezekből a cikkekből tudtunk meg a másikról.
Tompa Andrea főszerkesztő kezdte a sort, a lappal való személyes kapcsolatáról, a Koltai Tamás halála után átalakuló szerkesztőség munkájáról írt. Arról, hogy mit jelent neki Magyarországon lapot csinálni. És az NKA-döntésről:
Elhangzik a telefonba a szám: 6 millió forint az éves támogatásunk. Éppen biciklivel megyek, írói estem lesz egy kitüntetett helyen, ott, ahol évekig kutattam, az Orvostörténeti Múzeumban, egy hónapja készülök rá. A telefon kiesik a kezemből, alig tudom összerakni, s mint egy rossz komédiában, hívogatjuk egymást, de foglalt. „Végünk van”, mondom aztán csendesen, miután sikerül visszahívnom, nincs bennem harag, nem a kurátor iránt van, vagyis tényleg nincs bennem düh. Még.
A bicikliről leszállva először a gyerekem hívom fel, mint aki veszélyt sejt és meg akar bizonyosodni, hogy a gyerek jól van, legalábbis neki nincs baja, este majd jövök, mondom neki, kicsit csevegünk vidáman, mi volt az ebéd az oviban és ki sírt aznap. Én még egyáltalán nem tudok sírni. Aztán felhívom Sifter Verát, legközelebbi munkatársamat, bemondom a számot. „Ez kemény”, mondja, most hirtelen nem tudunk mit mondani egymásnak, csak azt, hogy majd beszélünk. Az írói esten az Orvostörténeti Múzeumban van egy pillanat, amikor belefogok egy mondatba, és nem tudom, mit beszélek, elnézést kérek a közönségtől, aztán megpróbálom összeszedni magam.
Rádai Andrea, a szinhaz.net szerkesztője írta a következő napot, arról, hogy nem tudja, hogyan tovább, hogy a szerkesztőség nagyon jó csapat volt, és komoly teljesítménye a kritikai gondolkodás megújítására tett kísérlete, és hogy amúgy a Színház neki, személy szerint is fontos, de a színháznak is.
Ennyi maradt: havi 12 cikkbe kell valahogy belesűríteni a színházi életet. Fel sem merül bennem, hogy ez lehetséges, de tényleg, mijét kéne levágni ehhez a színházi életnek – a karját, a lábát, a fejét? Írjunk a nagy olvasottsággal kecsegtető, kő- vagy mainstream független színházi (egyébként tényleg fontos) előadásokról (akikről amúgy is mindenki ír) vagy a szűkebb kört érintő – de a cikket annál hálásabban üdvözlő – „kicsikről”? Csak a jó előadásokról írjunk? Vagy csak a(z érdekesen) rosszakról kéne? Mondjunk le a táncról, a fesztiválokról, a kultúrpolitikai cikkekről? A vidékről? A világszínházról?
A világról?
Tegnap este B-vel megnéztük a családi temetkezési vállalkozásról szóló Six Feet Under első részét: egy temetésen a férjét sirató nő kifordul magából, bömböl, a vendégek feszengenek. Bőgős vagyok, a helyzet ismerős. Abszurdan illedelmes társadalmunk van, nyilvánosan fájdalmat mutatni még egy temetésen is ciki. Jól átéreztem.
Csak hát… Olyan jó volna meghaladni ezt a piac vs állami folyóirat támogatásról folyó vitát, amely sarkosan kiéleződik haladókra és maradókra. Nem bonyolultabb ez ennél? Egy Facebook-vitában Peer Krisztián eléggé rátapintott: „abszurd, hogy valahányszor az állam (faszt az állam, a Fidesz) kihátrál valamelyik feladatából, a kisemmizettek közt rögtön fellángol az állam vs piac elvi vita.)” Nem hiszem, hogy ha az állam réteglapokat is támogat, az „elitista” lépés. Hogy csak pár olvasónak hasznos és a „haszon” nem szivárog át a társadalom más szegmenseibe is. Legyünk őszinték, ahogy egy naplóban ugyebár kell: nem ugrottunk át részeket a Háború és békében? Én például elkezdtem, aztán sose fejeztem be. Ettől még mind kaptunk ezektől a művektől valamit. A Biblia elég hasonló ügy. Juj, most összehasonlítottam a Színház folyóiratot a Bibliával, bocsánat. „A szerelem – írja Peer Krisztián – kulturális termék, amit végül az is érez, aki sose olvasott Trubadúrlírát.” Mondjuk ez a gondolatmenet a nálunk bonyolultabb nyelvet használó lapokra érvényes igazán. Nem hiszem, hogy túl nehezen követhetőek vagy komolyak volnánk. Májusi borítónkon két nagyszerű, Ádám-kosztümét színes lufik mögé rejtő táncos. Na, ez a védekezés már majdnem úgy hangzik, mint egy 70-es évekbeli közérthetőség-direktívára adott válasz.
Králl Csaba folytatja a sort. Ő szerkesztette a táncról szóló cikkeket, mi több: egyenrangúként integrálta a táncot a folyóiratba. Ennek a területnek talán még fájóbb, ha nem marad kritikai felület, írja, és attól fél, hogy el fognak uralkodni a fizetett pr-anyagok. A független kritikában hisz.
Noémi ötlete, a többhangú kritika mellett épp utolsó (?) számunkban kísérleteztünk először újabb formával, amit kommentláncnak neveztünk el, ahol az alapcikk írójának felvetéseire reagálva több fordulóban megadatik a viszontreakció lehetősége is. Olyan, mint egy ping-pong meccs, hol itt, hol ott pattog a labda. Talán ebből is kinőhetne valami, egy újfajta párbeszéd. Kinőhetne, ha hagynák.
Mert hát mindig ide lyukadunk ki, hogy erre a diskurzusra ma nincs szükség, nem kell.
Kapok egy esemest: az egyik, már nem éppen pályakezdő koreográfus kérdezi, írok-e a bemutatójáról. Nem, sajnos nem, válaszolok, nincs hova. A táncszakmában láthatóan most kezd majd csak tudatosulni, mit is jelent a kritikai orgánumok ellehetetlenülése. Nem csak a Színházé, a többieké is – mert minden apró szakmai jel(zés) számít. (A Revizoré különösen fáj, sokat köszönhetek neki.) Persze, ahogy mi, úgy más is, igazából még csak kapizsgálja a vészt: a színházi emlékezet csorbulását, ellehetetlenülését. Idők, időszakok, művek és életművek rekonstruálhatatlanságát. Az emlékezet kiesését.
Rádai Andrea írta az ötödik napot, egy kicsit mesélt arról, hogy milyen volt nagyon kevés pénzből új honlapot csinálni a Színháznak, hogy milyen munkák vannak még hátra, és hogy milyen tanulságokat lehet levonni abból, ha az ember végignéz csaknem nyolc évnyi tartalomjegyzéket
Ezért aztán a következőképpen képzelem el az ideális nyarat: ülök egy nagy diófa árnyékában, a gyerekek visongva saraznak, zümmög a méh, csorog a dinnyelé a könyökömön, és persze nem tesz kárt a laptopomban, jóízűen beszélgetek a családommal és a barátaimmal, és a kezem szinte önkéntelenül cikkeket máshol, és már csak belátható mennyiségű, mondjuk kb. kétszáz poszt van hátra a régi honlapból.
Aztán megint Tompa Andrea következett, és írt arról, hogy mi történt vele és a Színházzal a Lúzerek óta, pl. Pécsett és a POSZT-on, mit látott színházban (vagy gyanánt):
Kitörni a szűk sávból, amit tegnap – önként és dalolva – még azzal is nehezítettem, hogy megnéztem az Itt élned, halnod kell című rockmusicalt a Hősök terén. Nem gondoltam, hogy előadástól ennyire el lehet szomorodni úgy, hogy nem a színpadi felismerések, a katarzis, a műalkotás a szomorító, hanem a tény (de azért ezt megírom a Narancsnak). A héten amúgy is fenékig kellett inni (fenék? ez már az, vagy még hátra van néhány csapás?) a bürökpoharat, nehéz bármi jót felidézni a Színház (lap) és a színház (mint olyan) eseményei közt. Az egyedüli jó Purcell operája az Operaházban, a Tündérkirálynő, nem mintha értettem volna a történetet, inkább „rész szerint” volt az is, kicsit kapizsgáltam, hogy mit akarhattak, de a történet nincs elmesélve. Mégis értelmes próbálkozás volt.
Az utolsó megszólaló Nánay István kritikus volt, aki jelenleg nem tagja a szerkesztőségnek (de az alapítvány kuratóriumának igen), és sokunk „Tanár Ura”. Naplójában beszámol arról, ő hogyan gondolkodik a Színház megszűnéséről:
Színháziak és nem színháziak, szakmabeliek és nézők, s mindenekelőtt fenntartók, pénzosztók, mecénások és egyéb gazdasági szereplő közös gondolkodására és cselekedetére lenne szükség. Nem egy lap jövője a tét, hanem a színházé.
Brechttel szólva (kis változtatással):
„Nem játék ez, agyunk már szétreped.
E kínos ügyből egy ösvény vezet ki:
Önökkel együtt kell a megoldást keresni.
Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!”
