A szerelmes sztorihalmaz a langy nyári estén időrendben halad.

Facebookról 2012-ben és 2013-ban igazi könyvbe, majd onnan 2016-ban színpadra – ez az Így szerettek ők evolúciója. Még mielőtt az előadásról szólnánk, tanulságos felidézni a kötetek kritikai visszhangját. Azért csak a kritikait, mert segítségével talán pregnánsabban levezethetőek a koncert-színház műfaji megjelölésű előadás erényei és hibái. Az Így szerettek ők „a népszerű ismeretterjesztés műfaját gazdagítja – egy újszerű közegben”, ami nem más, mint a „Facebook kevéssé tudományos közege”.1 A szándék megmarad most is, a színház azonban meglehetősen klasszikus közegnek számít, és valljuk be, a tudományosságnak nem az elsődleges terepe. Az persze más kérdés, hogy a tényszerűség a nem verbatim, nem dokuszínházi, de tényeken alapuló, bár fikcióval kevert, stilizált, elemelt előadások esetén hogyan jelenik meg és mennyire számonkérhető, ez viszont írásunknak nem tárgya. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy az irodalom a színházban erős hagyománnyal bír nálunk jórészt a jelentős színészegyéniségek verses előadóestjeinek, költői életművekre épülő önálló műsorainak köszönhetően. Ezek a rendhagyó irodalomórának is beillő produkciók szinte kivétel nélkül elsődleges forrásokból, a versekből, a naplókból, a levelezésekből stb. kiindulva, valamiféle ívet követve, ám nem kifejezetten dramatizáltan, kommentárok nélkül állítják elénk a költőt és korát, akivel és amivel az előadó rokonságot érez. (Különben miért választotta volna épp őt, ugye.)

Rudolf Péter és Simon Kornél. Fotók: Éder Vera

Az Így szerettek ők tehát nem légüres térbe érkezett. A Városmajori Szabadtéri Színpad közönségét elnézve, felteszem, sokan emlékeznek még az emblematikus Latinovits-estre, és elképzelhetőnek tartom, hogy látták Mácsai Pál Örkény-estjét, arra azonban nem fogadnék nagy tétben, hogy Fekete Ernő Mennyekbe vágtató prolibuszára is váltottak jegyet. Mindez azonban részemről persze csak konfabuláció, amolyan frappáns kulturális újságírói fordulat, melyben megcsillogtatom szellemem, fitogtathatom tudásom. A módszer hasonló, mint amivel Nyáry Krisztián is nemegyszer élt a kötetbeli történetek megírásakor, de folytassuk azért a metodikát: »konfabulál és kontaminál, összeollóz, beleír, kiegészít, „sztorisít”, ahogy a szükség hozza, tényként kezel minden visszaemlékezést, az olvasottakat pedig csakis forráskritika nélküli, kijelentő mondatokban írja le. Magyarul: pletykál.«2

A szerelmes sztorihalmaz a langy nyári estén időrendben halad. Már a könyvben sem az irodalmi celebség, hanem a viszonyok érdekessége számított, így aztán a húzónevek, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső és József Attila mellé odakerülhetett Vajda János is. Miközben a szerző az első kötet előszavában leszögezi, az volt az egyik célja, hogy a történetek által bebizonyítsa hőseiről, „ők is hús-vér emberek voltak”, amikor szétmegy a függöny, inkább azt látjuk, hogy a játék tere – tervező: Szolga István – egy 19. századi múzeumot vagy egy klasszicista stílusban épült, rég elhagyott nemesi kúria legnagyobbik termét idézi. Hiába a tonettszékek, az asztalok, a kottaállványok és a Kaláka hangszereinek meleg árnyalatú fája, ha a masszív törtfehérség hűvös, érzelemmentes, steril, a takarások oszlopszerűen hatnak, ráadásnak ott a hely adottsága: a színpad timpanonnal záródik. Lebegő alakok (egyáltalán nem rémek – hopp, már megint egy humorbonbon!) népesítik be, tűnt korok árnyai járnak benne fel s alá. A nők: Nagy-Kálózy Eszter kontyba tűzött hajjal, néhány rakoncátlan tinccsel, fehérben, ruhájának szabása századokkal ezelőtti és időtlen; Gryllus Dorka dérynés loknikkal, inkább kortárs vonalú, tüllel kombinált kisfeketében. Az átváltozást és átlényegülést kendőkkel, sálakkal segíti a jelmeztervező, Dőry Virág. A férfiak: Rudolf Péter és Simon Kornél, laza kék öltönyeik árnyalatban alig térnek el, kiegészítőt is mintha kevesebbet kapnának. Érkeznek és távoznak, körülbelül olyan futószalagszerűen, mint ahogy a bálokon vagy fogadásokon mondja be a ceremóniamester a vendégek nevét.

Nagy-Kálózy Eszter és Gryllus Dorka,

A ceremóniamester itt maga Nyáry Krisztián. Takkra pontosan nyolc órakor színre lép, felhívja a figyelmünket arra, hogy egyfajta dramaturgiai ívet követ a produkció, és ne tapsoljunk bele. Jórészt egy asztalnál ül, felügyelően követi a színpadi eseményeket, néha átsétál a színen, néha fizikai kapcsolatba kerül egy színésszel. Alapvetően az a feladata, hogy felkonferálja, elindítsa, majd mintegy tanulság- és tanúságtétellel befejezze a sztorikat. A szereplők neveit azonban nem mondja, azokat a Facebookról és a kötetekből ismert fotókkal együtt vetítik ki. „[O]lyan műfaj keretei közt dolgozik, mely óhatatlanul megköveteli a szálak elvarrását, a bizonytalanságok eltüntetését, a lekerekítést, a hatásos történetvezetést” – állapította meg a szerzőről Kisantal Tamás, és így folytatja: „A szövegek rövidek, azt is mondhatnám, Facebook-terjedelműek: ami a közösségi oldalon vagy mondjuk egy könnyed magazinban ideális, az itt talán kicsit kevésnek hat.”3 A szövegek a kötetbeliekhez képest megrövidültek. Ezért egyrészt hálásak lehetünk, mert ennyi affér ilyen mennyiségben szaturálja az embert, másrészt viszont a húzások keltette hiány miatt a könyvbeli lendület eltűnik, és ami ennél veszélyesebb következmény, hogy még egyoldalúbbá válnak a történetek. És még inkább előhozza (egy nézőből biztosan) a filoszi öntudatot, amit a kötet esetében így fogalmazott meg egy recenzens: „Nyáry szövegei nem tartják tiszteletben ezen kereteket, általános érvényűvé akarnak válni: a szerelemben, a megcsalásban, a féltékenységben egy egész emberi életet jelenítenek meg. Mert így kívánta a retorika. Nyáry modoros ugyan, de technikailag képzett, pontosan tudja, hogy néz ki egy gyorsan fogyasztható szöveg, ami után nincs hiányérzete az olvasónak. Márpedig az élet egy apró szelete önmagában nem kielégítő, a történetet le kell kerekíteni, így kebelez be mindent a szerelem. Néhány ezer szóban, egyetlen aspektusra koncentrálva azonban képtelenség bántó egyszerűsítések nélkül összefoglalni egy bonyolult alkotói pályát.”4

A módszer már csak azért is veszélyes, mert az előadásszöveg a könyv szövege, azaz hol egyenes, hol függő a beszéd, hol narráció, hol dialógus, ami írásban a kurziválással remekül elkülönül, ami (ebben az esetben legalábbis, mert ellenpéldákat tudnék hozni a kortárs drámairodalomból) egyáltalán nem segíti a szituáció kialakítását. Így aztán a színészek hol szép középhangon felmondják a felmondandót, hol demonstratíve mutatják testhelyzettel, hogy dialógusban, narrációban vagy egyéb idézetben vannak-e, hol pedig rettenetes karakterhangokon, még rettenetesebb gesztusokkal, az első körös megoldásoknál is gyengébb kvázihelyzetekben játszanak. Mindezek legszörnyűbbike az, amikor a megöregedett Prielle Kornéliaként Gryllus Dorka Nyáry Krisztián által vezetve, meghajolva, tipegve, nyafogó öregasszonyhangon ágál a múltról.

Felkonf, sztori a könyvből, megzenésített vers, felkonf, sztori a könyvből, megzenésített vers – nagyjából így zajlik a bál, amelynek – nem tagadhatjuk, és nem is tagadjuk – akadnak igazán emlékezetes momentumai. Például az, ahogyan Rudolf Péter nem szavalva, nem túldeklamálva, nem túlérzelmesen-túlérzelgősen, hanem nagyon életszerűen, nagyon emberi hangon mondja az Elbocsátó szép üzenetet, s egy kézcsókkal pecsételi meg a búcsút. Vagy az, ahogyan szintén Rudolf Péter egyetlen pózban sűríti, miért lehetett Weöres Sándort egyszerre kisgyereknek és százéves öregembernek látni.

A Kaláka együttes

És az összes Kaláka énekelte vers, amelyek nem újak – egy mögöttem ülő középkorú úr a Tudod, hogy nincs bocsánat-ot énekelte velük –, nem ehhez az előadáshoz készültek, nem is szükségszerűen a kötetbeli versillusztrációk, még csak nem is mindegyikük költőjéről van történet, de mindegyikük tökéletes választás. Sok éve, évtizede készült, maradandó, hiteles kompozíciók, amelyekben a zene erősíti és kiegészíti a szöveget, nem pedig illusztrálja. Finom humorú, játékos, könnyed, érzékeny, a melodrámát és a felszínességet kerülő medáliák ezek – ha már József Attila szóba került –, hatóerejük és –idejük a legnagyobb szerelmekével és a jó előadásokéval azonos. A többiek meg úgyis kihullanak az emlékezet rostáján.

Hol? Városmajori Szabadtéri Színpad (Budapesti Nyári Fesztivál 2016)
Mi? Így szerettek ők
Kik? Szerző: Nyáry Krisztián, Zeneszerző: Kaláka, Dramaturg: Hevesi Judit, Díszlettervező: Szolga István, Jelmeztervező: Dőry Virág, Asszisztens: Tóth-Gábor Anna, Produkciós munkatárs: Vermes Laura, Producer: Bán Teodóra, Rendező: Kőváry Katalin, Előadók: Gryllus Dorka, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Simon Kornél, Közreműködik: Nyáry Krisztián és a Kaláka